4

2005. április 13.

„nagy ambíciókkal érkeztem”

– Térjünk még vissza az egyetemi éveidhez, beszélj arról, milyen élményeid voltak, amikor felkerültél Kolozsvárra.

– 1970-ben érettségiztem, és akármennyire furcsának tűnik utólag – most már nekem is tulajdonképpen, mert egy másfajta, sokkal mozgékonyabb világban élünk –, Kolozsváron akkor jártam először, amikor felvételiztem. Sokkal zártabb világ volt akkor. Magyarországra például életemben először 1978-ban, huszonhét évesen utaztam. Huszonhét évesen! De az egyetemi évekről kérdeztél: Kolozsvárt nagyon megszerettem, mint ahogy minden egyetemi hallgató megszereti azt a várost, ahol végez, gondolom. Kolozsvárnak a hangulata akkor nagyon fiatalos volt. ’70 és ’74 között voltam egyetemi hallgató, és csak utána, ha jól emlékszem, ’77-ben kezdődött el annak a bizonyos új ipartelepnek az építése, tehát nehézgépgyárat meg más üzemeket telepítettek oda, és Kolozsvár tíz év alatt aztán százötvenezres városból háromszázezres városra duzzadt. Ezt aztán máig nem tudta megemészteni.

– Létszám kérdése csupán?

– A betelepülőket meg lehet emészteni, ha van egy bizonyos arány, de egy ilyen hatalmas tömeget nem tud a maga arcára formálni egy város. És akkor amolyan felemás várossá lett Kolozsvár, amelyik nem veszítette el a régi arcát, de van egy másik, egy új arca is, sajnos, ezt kell mondanom. Én nagyon szerettem Kolozsvárt, fiatal város volt, értelmiségi város volt, számomra nagyon befogadó város volt. Például Marosvásárhelyt sokkal zártabbnak és bizonyos értelemben nyárspolgárinak éreztem sokáig, miután ’74-ben odakerültem. Kolozsvár nyitott volt, és erdélyi nagyvárosként nagyon rímelt az én kisvárosomra, Kézdivásárhelyre. Otthon éreztem magam, és teljesen mellékes, hogy először jártam Kolozsváron, mert rá egy hónapra, ahogy elkezdtem az egyetemet, ez már teljesen feledésbe merült. Ez az időszak sem volt rossz, akkor még tartott a liberalizálódás, és ez érződött, bár konfliktusaink azért voltak bőven. Sohasem felejtem el, hogy román–magyar viszonylatban is miket kellett megtapasztalnom, miközben akkori mércével nyugatias szellemű volt a diákélet, működött az Echinox…

– Teljében.

– …teljében volt az Echinox, például román költők, esszéírók serege került ki onnan, és magyarok is a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemről. De ugyanakkor olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amelyeket máig nem felejtek el. Például, hogy a bentlakásban – én az Avram Iancu utcai bentlakásban laktam, az egykori Petőfi utcának azon a szakaszán, amelyet már régen átkereszteltek Avram Iancu utcára, és ott nagy, hét-nyolcágyas szobák voltak – a kollégáimmal kialakítottunk egy olyan lehetőséget, hogy mi, filológus fiúk, akik egyébként kevesen voltunk, mert a bölcsészkaron inkább lányok voltak, egy szobában lakhattunk volna magyar szakosok mindannyian. Ez nem elsőéven volt, mert elsőéven örültünk, hogy vagyunk valahol, hanem másodéven szembesültem azzal, hogy nem akartak az istennek sem minket ugyanabba a szobába beírni, amikor ősszel jelentkeztünk. Pedig időben jelentkeztünk, és aztán az egyik román diákvezér félrevont, és felszólított, hogy ne mind erőszakoskodjam, mert utasításuk van arra, hogy vegyeseknek kell lenniük a szobáknak, tehát csak magyarokat nem engedhetnek egyetlen szobába. Hiába tiltakoztam, hiába cirkuszoltam, nem értem el vele eredményt. Tehát egy nyolcágyas szobába két román srácot is beraktak mellénk, akik szerintem ugyanúgy szenvedtek…

– És akkor meg ők asszimilálódtak?

– Nem, de ők sem érezték jól magukat. Aztán én utánajártam, és noha ezt papíron soha senki meg nem mutatta, és el sem ismerhették, persze, de azért csak kiderült, hogy tényleg volt egy ilyen belső rendelkezés.

– Teljesen nyilvánvaló, hogy tudatos volt.

– Nem kerülhettünk egy szobába…

– Viszont ennek ellenére mégis közel voltatok egymáshoz akkor Kolozsváron.

– Működött az Echinox, virágzott a diákszínjátszás, magyar színjátszó csoport, ha jól emlékszem, volt legalább négy. Volt külön a bölcsészkarnak, volt a diákháznak, volt az Echinox színjátszó csoport, a Vasas klubban szintén egyetemi hallgatók csináltak egy színjátszó csoportot. A fiatal íróknak pedig ott volt a Gaál Gábor Kör. Az számomra meghatározó műhely volt, mert aztán másodéves koromban én lettem a Gál Gábor Kör elnöke, és két évig én vezettem.

– Korábban nem egyetemisták voltak, például Deák Tamás volt a Gál Gábor Kör elnöke, meg Bodor Pál, a régi időkben.

– Voltak itt is írószövetségi megbízottak, de diákok voltak az elnökök. Viszont az írószövetségtől valóban mindig volt egy felelős, egy magyar író.

– A te idődben ki volt?

– Volt Aradi József, úgy emlékszem, hogy volt Jancsik Pál is, talán még Bögözi Kádár János is, Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba is, mások is, de ők nem avatkoztak különösebben bele. Én akkor szintén diákként szembesültem azzal is, hogy mit jelent a Szekuritáté.

– Akkor találkoztál a közvetlen veszéllyel, gondolom.

– Igen. A Gál Gábor Kör elnökeként engem is, a kollégáimat is bevittek a Szekuritátéra, és próbáltak kényszergetni. Persze, valószínűleg sohasem tudom meg, hogy – velem ugyan nem sikerült – másokkal sikerült-e vagy sem.

– Tehát behívtak a Szekuritátéra. Bevallottan, hogy ők „azok”?

– Hogyne, persze. A bentlakásba jöttek értem. Én aztán később tudtam meg, hogy más kollégáimat is bevitték.

– Elmondták, hogy mit akarnak?

– Értem jöttek, bevittek, megfenyegettek, nem annyira a Gaál Gábor Körért, mint a Gaál Gábor Kör utáni vendéglői beszélgetésekért például, mert az egy hagyomány volt, hogy elmentünk a vendéglőbe. Élesen előttem van az is, ahogy a bentlakás kapusfülkéje mellett a barátnőmnek, későbbi feleségemnek, Molnos Enikőnek hátrahagytam, kiket értesítsen, ha estig nem kerülök elő. És most is tudom a nevét annak a szekuritátés tisztnek is, azt hiszem, főhadnagy volt, megjegyeztem a nevét, pedig csak kétszer találkoztunk, egyszer bevitt, tehát értem jött a bentlakásba, bevitt, ott tartott egész nap egy szobában, fenyegetett, ígérgetett felváltva…

– És mit akart?

– Mit akart volna? Beszervezni! Természetesen visszautasítottam. Sohasem felejtem el, hogy kikísért a kapuig, ott megállt mellettem, és azt mondta fenyegetően: „Úgy látom, ugyanolyan termetűek vagyunk, de azért nem szeretném, ha összemérnénk az erőnket.” Képzeld el, amikor egy szekuritátés főhadnagy ezt mondja neked! Még egyszer megkeresett, megint be akart vinni, de akkor már be sem mentem. Aztán ’89 után, ’90-ben olvastam a nevét egy újságban, hogy talán alkoholos vezetésért kitették a titkosszolgálattól.

– A dossziédat kérted-e ki a rendszerváltás után?

– Igen, de ennek az egész időszaknak nem bukkantam a nyomára. Csak egy megszűrt iratcsomót láthattam.

– Meddig jutottak el időben?

– A ’80-as évek elejétől a végéig kaptam meg, a diákéveimből nem láttam semmiféle adatot.

– Érdekes, mások meg a diákéveik, a katonaság…

– Ez egy marosvásárhelyi dosszié, olvastam például azt a papírt, amellyel elrendelik a követésemet, és azt is, hogy milyen eszközökkel: telefonlehallgatás, meg vannak ilyen kategóriák. A másolatokat kikértem erről. Nyilván a neveket letakarták, ahogy azt a törvény előírja…

– Volt valami relevanciája?

– Nem, semmi.

– Olyasmi sem, hogy a letakart névből rekonstruálhattál volna nem tudom milyen helyzetet, valakinek a kilétét?

– Semmi. Egyáltalán semmire nem jöttem rá, amit nem tudtam, semmire. Ezek megszűrt dossziék voltak. De mondom, az rajta volt, hogy ez egy úgynevezett „dosar de urmărire”, megfigyelési dosszié, benne van a rendelet, benne van néhány jelentés – nyilván álnéven – rólam, és néhány levél például svédországi barátaimtól, amit eredetiben kaptam meg a dossziéban. Tehát nem az történt, hogy elolvasták a leveleimet, hanem egyszerűen nem kaptam meg annak idején. Érdekes dolog tizenöt esztendő múltán elolvasni egy levelet, amit neked írtak, egy volt szekuritátés dossziéban.

– Igen, és akkor nem lehetett másként megtudni, tehát például az illető nem szólhatott neked, hogy vigyázz, küldtem levelet. No de térjünk vissza az egyetemi évekre. Mondjad, voltak hippis jelenségek a környezetedben vagy neked magadnak volt ilyen korszakod? Beat, beatnemzedék… mit tudom én, hosszú haj, különc öltözködési divat. Milyen egyetemista voltál ilyen szempontból?

– Nem éltem túlságosan zilált életet, rengeteget könyvtároztam. A Gaál Gábor Kör fontos volt: péntek este volt a Gaál Gábor Kör, de hét közben is kitöltötte az életünket, meg kellett beszélni kéziratokat, azt, hogy ki olvas föl következő alkalommal, mit olvas föl, kellett keresni referenst, aki végül is bemutatta. Ez elég sok munkát jelentett, emellett pedig nagyon sokat ültem a könyvtárban. A bölcsészet az egy sajátos szak, mert ott tényleg a könyvtárban telik elsősorban az életed. Egyébként sajátos életforma volt a diákélet Kolozsváron, teljesen kiléptünk például a családból is, mi messze is lévén csak szünidőben utaztunk haza, tehát én Kézdivásárhelyre téli szünetben mentem csak haza, aztán még húsvétra sem, a húsvétot is Kolozsvárott töltöttük. Nyáron otthon voltunk, persze, a nyári nagyvakációban. Egyébként Kolozsváron éltünk teljesen, csak a marosvásárhelyiek jelentettek kivételt ilyen szempontból, ők minden hétvégén hazamentek. Marosvásárhely az egy külön világ volt akkor is, ez ott Kolozsváron is érződött.

– Összetartottak a marosvásárhelyiek?

– Összetartottak, kissé elitista közösség is volt, már a diákok is…

– Hát a kolozsváriak sem vitték túlzásba a közvetlenséget.

– A kolozsváriak… ez azért másképpen volt, mert oda állandóan jött az utánpótlás máshonnan. Tehát Marosvásárhely zártabb közösség volt. Marosvásárhelyen még a nyelv is tulajdonképpen sziget, annak ellenére, hogy nagyon szép magyar nyelvet beszélnek, talán a legszebbet Erdélyben, leszámítva a mezőségi beütést, akinél ez érződik.

– Ha nyelv, akkor költészet is. Beszéljünk a költészetről!

– Én Kézdivásárhelyről nagy ambíciókkal érkeztem, meg kell mondanom. Itt-ott már közöltem középiskolásként. Farkas Árpád közölte a verseimet a Megyei Tükörben, Lendvay Éva az Új Időben – az a Brassói Lapoknak volt az elődje –, Székely János az Igaz Szóban, és az Ifjúmunkásban, ha jól emlékszem, talán Hervay Gizella. Én úgy kerültem Kolozsvárra, hogy a velem egyidősek már ismerhették a verseimet. Volt egy-két olyan kamaszkori versem, amely akkor slágerként járt körbe. Például az Egyszerű vers. De Kolozsváron, ennek ellenére, nagyon hamar rá kellett ébrednem, hogy még sokat kell dolgoznom. Azért a kisváros hátrányt is jelentett tájékozódásban. Amikor jelentkeztem magyar szakra, sohasem felejtem el, én úgy tudtam, hogy nagyon föl vagyok készülve, és egy szobába kerültem a bentlakásban más magyar szakra felvételizőkkel, közülük aztán egy-kettő be is jutott – vásárhelyiek voltak többnyire egyébként –, dobálóztak az idézetekkel, én meg a föld alá süllyedtem. Teljesen kikészítettek a fölényeskedésükkel, irodalomtörténészek, irodalomkritikusok munkáit idézték. Akkor úgy éreztem, vége, nem is fogok bejutni az egyetemre. Nagy tanulság volt számomra, egyébként aztán a felvételin elsőnek jutottam be.

– Valószínűleg nem azokat az idézeteket kellett tudni.

– Akkor megtanultam, hogy – így van, igazad van – a látszat és a lényeg között sok a különbség. Ez aztán helyrehozta az önbizalmamat. De azért a kézdivásárhelyi közegből kikerülve egy-két évre volt szükségem, amíg ismét megtaláltam a magam hangját Kolozsváron, versben is. Nekem nagyon korán, még negyedéves koromban megjelent az első verseskötetem, így már könyves költőként fejeztem be az egyetemet, közben pedig végig írtam nemcsak verset, hanem recenziót is. Ez egyébként pénzkereseti lehetőség is volt, hiszen egy másfél gépelt oldalas recenzióért körülbelül 120-130 lejt fizetett az Utunk, ami egy egyetemi hallgatónak óriási pénz volt, és ha egyébként volt ösztöndíjad, tehát lakásod és menzajegyed, akkor abból megéltél.

– Ez érdekes, ez a szerepe az Utunknak, mert ezt ők rendszeresen és tudatosan művelték.

– Igen, Marosi Péter volt az Utunk kritikarovatának a szerkesztője, és ő a fiatal egyetemi hallgatókat bevonta. Mindig volt néhány egyetemi hallgató a recenzensek között.

– A verseidet kivel beszélted meg, mondjuk, a szerkesztőkön kívül. Vagy szerkesztőkkel egyáltalán…

– Egymásnak természetesen megmutattuk a verseinket a kollégákkal, majdnem mindenki írt a magyar szakon, vagy ha nem is mindenki, de sokan. Meg aztán alkalmat jelentettek a Gaál Gábor köri felolvasások is, hogy véleményt mondjunk egymásról. Sok jó barátom volt, akik aztán ismert íróvá lettek. Szoros barátságban voltam Szávai Gézával például, aki előttem végzett egy évvel, aztán A Héthez került, majd kitelepültek Budapestre, Székely Jeruzsálem című könyve Bözödújfaluról legutóbb nagy visszhangot váltott ki. Veres István, aki most a Szatmári Friss Újság főszerkesztője, szintén előttem járt egy évvel. Évfolyamtársam volt Adonyi Nagy Mária, aki kiváló költő, és nagy kár, hogy már réges-rég nem olvashattunk tőle semmit.

– Nem is ír.

– Pedig nagy tehetségű költő. Utánam végzett Mózes Attila, akivel nagyon jó barátságban voltunk, és Györffi Kálmán is, aki idősebb nálam, de később kezdte. Szintén utánam végzett Borcsa János, Boér Géza, Sütő István… Emberpróbáló kor volt az, ha jobban belegondolok, hiszen látszólag az alkoholba halt bele Boér Géza is, meg Sütő István is, de hogy mi taszította őket oda, arra a felelet egyértelmű. Mindketten többet érdemeltek volna. Akkor az írástudó fiúknak-lányoknak a bölcsészkaron a legfőbb céljuk az volt, hogy vagy könyvkiadóhoz, vagy szerkesztőségbe kerüljenek. Ez volt az egyetlen kitörési lehetőség. Be kell vallanom, hogy a tanári pályára nem nagyon vágytam én sem, és a körülöttem lévők sem. De nagyon keveseknek sikerült.

– Kevés hely volt, kevés lap is volt.

– Neveket soroltam, ezek sorsok is, érdekes, néha drámai, néha már tragikus sorsok, hiszen fiatalon meghaltak többen is abból a generációból. Említettem volt, hogy a mi generációnk szerencsésnek is mondható, mert a hatvanas évek végén nyílt a világ Romániában. Ennek viszont az a hátulütője is megvolt, hogy nagy reményekkel nekifutsz a világnak kamaszként, esetleg huszonévesen, és utána nagyon hamar kiderül, hogy ismét bezárult minden, vége mindennek. Mindenesetre ez fontos nemzedék volt.

– Mennyire érintkeztetek, mert azért ott voltatok egy közösségben, a többiekkel, más szakosokkal, filozófusokkal? Vagy nem volt kapcsolat?

– Dehogynem, ismertem őket, de az egy másik kör volt. Akikhez én tartoztam, azok között sokan voltunk székelyek, akiket fölsoroltam, azoknak is legalább fele székely, és ha a marosvásárhelyieket is ideszámítom, akkor majdnem mind. Rám például végül is az előttem járó generáció volt nagy hatással, a Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Csiki László, Kenéz Ferenc generációja, kevés kivétellel ez egy eléggé „népnemzeti” vétetésű generáció.

– Majdnem mind ’44-es születésűek ráadásul.

– Igen. Mi az elején hozzájuk hasonlóan láttuk a világot, aztán természetesen ki-ki próbált kitörni, ez az én későbbi verseimen is jól érezhető, tudatosan kezdtem tovább építkezni, és egy bizonyos pillanatban az ember meg is tagadja azt, ahonnan indult. Ennek kötelezően meg kell történnie, megpróbáltam én is egy avantgárdabb hangvételt, de azért minekünk mégis ez volt az eredeti közegünk, míg a Tamás Gáspár Miklós, meg Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv, vagyis a filozófusok köre…

– Hát ők modernistábbak voltak.

– Igen. Tehát ez még ellenzéknek is másfajta volt. Mi is ellenzékiek voltunk, de másképpen. Most nagyon könnyen tudnék magyarországi analógiát használni erre, mert magától adódik, csak esetleg félreérthető lenne. Meg aztán én ezt a népi vétetést, mint mondtam, megpróbáltam tudatosan leépíteni, és nagyon hamar elérkeztem ahhoz az irányhoz, amit urbánusnak nevezünk, és ez máig így van: a stílromantikát, a nemzeti túlfűtöttséget próbáltam távol tartani magamtól, de nem annyira, hogy ne tudnám például, hogy Tamási Áronban egy nagy esélyt veszítettünk el. Azt ma is vallom, és szívesen vitázom erről bárkivel, hogy ha azt az áramlatot modernebb formában továbbviszi az erdélyi magyar irodalom, akkor éppen olyan izgalmas dolgot tudott volna felmutatni, mint mondjuk, a dél-amerikai regény. De ez már csak elmélet, a lényeg az, hogy van egy ilyen különbség, egy népiesebb és egy urbánusabb vonulat.

– Hát ez végigvonul, nem is tudom, mióta, talán százötven éve már.

– Később, mint mondtam, ebben a nagy erdélyi vitában már az urbánus oldalon álltam, ha erről van szó, de azért mégiscsak máshonnan jöttem. Ismertük egymást, de nálunk idősebbek voltak, Tamás Gáspár Miklóst például már Utunk-szerkesztőként ismertem meg, amikor ő visszajött Bukarestből, és bekerült az Utunkhoz.

– Most egy indiszkrétebb kérdést tennék fel. A magánéletedről mennyire akarsz beszélni, hiszen van, ami mindenképpen megkerülhetetlen?

– Miért lenne indiszkrét a kérdés? Az is igaz, hogy én általában a magánéletemből keveset viszek ki a nyilvánosság elé. Ez mindig is így volt. Természetesen ennek megvannak a fokozatai: amikor diák vagy, ez másképpen néz ki, idősebb korban esetleg zárkózottabbá válsz. Korán nősültem, az első feleségem nagyváradi, és évfolyamtársak voltunk, úgyhogy mielőtt az utolsó évet kezdtük, már össze is házasodtunk. Aztán együtt is helyeztek ki minket, illetve így választottunk később, én Marosszentannára kerültem, a feleségem meg Marosbogátra, aztán ő több helyen is tanított Maros megyében. Hosszú házasság után váltam el, és nősültem újra. Második feleségem Kós Anna, a Román Televízió magyar adásának szerkesztője.

– Emlékszem, milyen nehéz volt akkor megfelelő álláshoz jutni a kihelyezéskor. Bár nektek, magyar szakosoknak mégiscsak jobb volt, mert hát magyar tanárnak nem rakhattak ki Moldvába.

– Akkor minket nem, de jusson eszedbe, hogy volt egy évfolyam később, akik aztán egyfajta sztrájkot is hirdettek. Cs. Gyimesi Évának volt az évfolyama, ő volt a vezető tanáruk. Gondolom, emlékszel Bíró Annamáriára, aki dolgozott nálam a kilencvenes években külügyi tanácsosként is, most Írországban él. Őket úgy, ahogy voltak, mellékszakkal mindannyiukat kihelyezték Moldvába, egyikük sem kapott Erdélyben állást. Ők azonban nem foglalták el az állást, és ott maradtak munka nélkül. Nagy visszhangja volt ennek akkor. Sok-sok éven át át folyt nálunk ez a politika. Egyébként a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem esetében is óriási gazemberség volt az, hogy az ott végzetteket Moldvába helyezték, a iaşi-i orvosi egyetem végzetteit pedig Erdélybe. Ez egy jól kitervezett stratégia volt az etnikai arányok megváltoztatására. Nekünk azelőtt, a hetvenes években, amikor végeztünk, még módunkban állt a Kárpátokon belül maradni.

– De már megvolt az, hogy a mellékszak alapján helyeztek ki?

– Igen, én például franciatanárnak kerültem Marosszentannára.

– És ott milyen volt? Mondjál néhány szót Marosszentannáról!

– Marosszentannát szerettem, a kollégákkal is jól megvoltam, de bevallom őszintén, hogy nem szerettem tanítani. Lehet, hogy később jó tanárrá lettem volna, mert én egy „jó tanuló” vagyok, és lehet, hogy megtanultam volna a tanári mesterséget is. De szerintem akkor még nem voltam jó tanár. Rosszul is kezdtem, mert nemcsak V-VIII-ban kellett franciát tanítanom, hanem II. és IV. elemiben is.

– Az izgalmas!

– Izgalmas, csak nem nekem, én akkor nem találtam meg a hangot ezekkel a kisgyerekekkel. Tanítottam, de kényszeredetten, és mindvégig azt éreztem, hogy valami olyasmit csinálok, ami nem igazán nekem való. És ráadásul nem magyart tanítottam, hanem franciát, két évig végül is, de abból a két évből fél év katonaság volt.

– Hol voltál katona?

– Lippán. Ha visszagondolok, lehet, hogy mégis szerettem volna tanítani, de középiskolásokat vagy egyetemi hallgatókat, így viszont nem… ehhez külön pedagógiai érzék kell. Én a pedagógusok közül a legjobban talán az óvónőket és a tanítónőket csodálom, a legnagyobb felelősség is az övék.

A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005