3
2005. április 11.
„a saját magam utókora vagyok”
– Egy kérdés, még az egyetemi éveid előttről. Volt-e politikai érdeklődésed a középiskolában? Volt-e valami, ami a politika felé irányította volna a figyelmedet?
– Nem. Én nem is tudom, hogy 1989 előtt mit lehet politikának tartani. Romániában annak idején három rendkívül ellenszenves intézmény volt: sorrendben az első a Szekuritáté, ez volt a legfélelmetesebb, nyilván azért is, mert ez volt a legmegfoghatatlanabb.
– Az állandó fenyegetettség miatt?
– Tulajdonképpen nem ismertük a Szekuritáté embereit, de mindenki tudta, hogy köztünk vannak. Tehát ez volt a leggyűlöletesebb intézmény. Utána következett a rendőrség – a milícia, ahogy akkor nevezték –, és utána következett a párt, a kommunista párt, de gyermekkoromban nem is így hívták, akkor Román Munkáspárt volt, és utána lett Román Kommunista Párt. Számomra a politika mint pálya föl sem merült ’89 előtt.
– Például a KISZ-ben tevékenykedtél?
– Soha. El nem tudtam volna képzelni. Voltam KISZ-tag, és aztán párttag is lettem, mert akkor már a sajtóban már nem dolgozhattál volna, ha nem vagy párttag.
– Tehát nem sok közöd volt a politikához?
– Nem. A politika nemhogy nem érdekelt, hanem egyértelműen taszított. De hát ez természetes is. A magyarok számára egyébként is – a Székelyföldön , de másutt is – minden, ami a román hatóságokat képviselte, ellenszenves volt. A párt nem teljesen úgy jelent meg, mint román intézmény, mert azért sok pártaktivista magyar volt. A milícia viszont már akkor is román volt, voltak magyar milicisták is, de azért akkor ott már elég sok román volt, Háromszéken is. Az már etnikailag is román intézménynek minősült. És félelmet keltett. De féltek a párttól is az emberek, még akkor is, ha panaszra is elmentek oda. És féltek a milíciától, és nagyon-nagyon féltek a Szekuritátétól. Hiszen amiről most beszélünk, egy szörnyű kor volt végül is.
– Ez a hatvanas évek vége.
– Igen. Bár a hatvanas évek második fele ugyanakkor ellentmondásos is. Gyakran mondom, hogy nekem kamaszként nagy szerencsém volt, mert végül is születésemtől, 1951-től 1989-ig az egyetlen olyan rövid időszak, amikor úgy tűnt, hogy Romániában szabadabbá válik az élet, és van kiút a diktatúrából, az pontosan a hatvanas évek végére esett. Amikor Románia nem vonult be Csehszlovákiába, amikor ide, Romániába is bejött a beat meg minden, ami megújulást jelentett.
– Egy kis nyugati levegő…
– Valamivel szabadabbá lett a közélet: magyar intézményeket hoztak létre, ilyen volt a televízió magyar adása, a Kriterion könyvkiadó…
– … A Hét…
– …A Hét is. A megyésítéskor ki lehetett vívni, hogy Kovászna megye létrejöjjön, holott eredetileg szerették volna a román vidékekkel összecsapni. Új magyar megyei napilapok jelentek meg. Én akkor, 1968-ban voltam tizenhét éves, tehát tulajdonképpen a legérzékenyebb korban voltam. Fiatalon, pontosan akkor, amikor az ember nagyon meghatározó világnézeti élményeket kap, megtapasztaltam, hogy lehetséges a nyitás. Utána megtapasztaltam azt is, csakhamar, hogy mindennek vége, a hetvenes évek első felében. De azért ez nekem fontos élmény volt, azt mutatta mindvégig, hogy lehetséges.
– Tehát megteremtődött egy precedens.
– Igen. De az imént a politizálásról beszéltünk. Izgatott a közéleti szerep, ám ezt az irodalomban véltem kiélhetőnek. Ez sem véletlen, gondolom, mert az erdélyi magyarság igazi politikusai akkor az írók voltak, hiszen ők szólhattak a közösséghez, gyakorlatilag senki más…
– Papok, színészek…
– Igen, de a papok kisebb közösségben szólalhattak meg, míg egy írói megszólalás sok ezer emberhez jutott el nagyon hamar, és aztán közvetve végül is százezrekhez. Tehát a könyv, a színház, ezek voltak a magyar politizálásnak az eszközei. Ilyen értelemben nagyon fontos volt persze a közéleti szerep, de másként soha nem izgatott. Ez nagyon érdekes, az olvasmányélményeim között sem foglaltak el első helyet például a politikusi pályaképek. Életrajzi regényeket végigolvastam ugyan, Tarle Napóleonját is, de nem ezek voltak számomra a legfontosabbak.
– Elméletileg sem érdekelt, tehát mondjuk politikatudományként? A külpolitika sem foglalkoztatott, már olyan értelemben, hogy mi történik Nyugaton?
– A történelem érdekelt. Középiskolásként is, egyetemi hallgatóként is. Persze, ennek köze van a politikához. Tehát hogy miért történt valami úgy, ahogy történt. Mi nagyon odafigyeltünk azokra a magyarországi vitákra, amelyek főleg a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas években zajlottak a tizenkilencedik és a huszadik század történelméről. Olvastuk a nagy tényfeltáró történelmi munkákat: a Kompországról és Trianonról, de akár 1848-ról a Görgey-vitát, aztán a Don-kanyarról, a harmadik magyar hadsereg pusztulásáról. Ezek a visszaemlékezések vagy elemzések rendkívül izgattak, természetesen. Hogy miért van a magyarság olyan helyzetben, amilyenben van, és miért vagyunk mi olyan helyzetben, amilyenben vagyunk. Végigolvastam mindent, amihez hozzáfértem a magyar történelemből.
– Hogyan fértél hozzá? Az egyetemi könyvtárba jártatok? Meg hát hoztak át…
– A fontosabb munkák így vagy úgy eljutottak hozzánk. Nem lehetett úgysem igazán elzárni semmit.
– Nekünk könnyű dolgunk volt Bukarestben, mert voltak diplomata barátaink. Volt folyóirat…
– Nekünk is voltak ugyanúgy. Dékány Andráséknak meg más diplomatáknak máig hálás vagyok.
– Jártak Erdélybe.
– Jártak is, meg mi is eljöttünk Bukarestbe, és vittük csomagtartóban a könyveket és folyóiratokat. Azóta sem örültem úgy könyvnek vagy folyóiratnak, mint akkor, amikor egy-egy ilyen hatalmas csomagot kibontottunk, biztosan te is emlékszel…
– Hogyne, minket hívtak a lakásukra, ott állítottunk össze mi is ilyen csomagokat, nektek meg össze volt már állítva.
– A nyolcvanas években már a saját verseimet is időnként így láttam viszont, megkaptam a követségről ezeket a csomagokat, és akkor egyik-másik lapban ott voltak a verseim. Sokat lehetne erről beszélni. De megint elkanyarodtunk. Tehát nem készültem politikai pályára, és egyáltalán közéleti vezetőnek sem. Egy bizonyos közéleti szerepre készültem: az íróéra, a költőére, a szellemi emberére. Valóban vezető értelmiségi akartam lenni, de a vezérszerepet soha nem szerettem. Egyszerűen nem szerettem a vezéreket.
– A „leadereket”?
– Nem a vezetőkről beszélek, én most különbséget teszek a vezér és a vezető között.
– Mi a különbség?
– A vezető egy közösség, egy szervezet első embere – primus inter pares –, és nemcsak lehetőségei vannak, hanem felelősségei is. A vezérnek általában lehetőségei vannak – vagy legalábbis úgy értelmezi –, felelőssége pedig jóval kevesebb. Én akkor döntök egyedül, ha feltétlenül kell. Ha gyorsan kell dönteni. Ez előfordul. De egyébként mindig megkérdezem a kollégáimat, mindig megpróbálok minél szélesebb körben konzultálni, és általában próbálom a saját közösségem akaratát kitapintani. Nem kedvelem a prófétai gőgöt, kivéve a költészetet. Ady messianisztikus habitusa sokak számára ellenszenves, én szeretem ezt a fennköltséget. Ez nagyon rendjén van a költészetben. De nem a politikában. A diktátorok a vezérek közül kerülnek ki, nem a vezetők közül. Minden közösségnek szüksége van vezetőre vagy vezetőkre. Valakinek előre kell mennie, valakinek egy adott ponton vállalnia kell a felelősséget, hogy akkor nincsen más mód, hogy akkor most jobbra kanyarodunk vagy balra kanyarodunk. A vezető is sokszor magányos, ez tagadhatatlan, mert vannak olyan pillanatok, amikor egyedül kell döntened. De ez mégis alapvetően különbözik a vezérkedéstől.
– Gondolom, abban is különbözik, hogy válogat az eszközökben, míg a vezér kevésbé.
– A vezér is meg van győződve arról, hogy a közössége javára cselekszik, de sajnos arról is meg van győződve, hogy ő az egyetlen letéteményese ennek a szerepnek. Tehát valamiféle olyan küldetéstudata van, amit én megint nem szeretek. Elhivatottság kell hogy legyen az emberben, meg hivatástudat, azt gondolom. De ez a fajta, már-már vallásos küldetéstudat, ez viszont már nem.
– Ezt akartam kérdezni: Krisztus akkor vezér volt? Hát vezér volt. Vagy ez más helyzet?
– Krisztus megváltó volt. Ő végül is földi királyságra nem törekedett, éppen ellenkezőleg. Tehát nem adta oda a mennyországot a földi királyságért. A krisztusi életben sok tanulság van.
– A kettős lényeg: ember meg isten.
– Krisztus mester volt. És ez rendben van. Nem volt vezér. Tanító volt. És abban igazad van, hogy felvetetted, milyen eszközöket próbál az ember használni. Míg a vezérnek nincsenek dilemmái, egy vezető embernek jó, ha vannak kételyei.
– Ha értelmiségi, akkor nem is lehet meg kételyek nélkül. Ez már belé van oltva.
– Persze. Én mindig azt szoktam mondani, hogy tudni kell, mi az, ami például nekem szól személy szerint – akár nagyobb megtiszteltetésről, akár olyan mindennapi udvariasságról van szó, hogy előre engednek az ajtón –, és mi az, ami a tisztségemnek szól. Az ember akkor kerül bajba, és akkor torzul el, amikor ezt a kettőt összekeveri, és ha majd abbahagyja, meg fog hökkenni, ha nem engedik előre az ajtón. Ez így van, ez nem a születésünknek szól, és nem a személyünknek. Egy közösség megtiszteli a maga első embereit, de tulajdonképpen önmagát tiszteli meg ezáltal. Tudni kell, hogy ehhez személy szerint legfennebb annyit adunk hozzá, hogy képesek vagyunk ellátni ezt a tisztséget, és képesek vagyunk a bizalomnak megfelelni, és képesek vagyunk a ránk bízott felelősséggel sáfárkodni. De ha abbahagyjuk, akkor egy másik embernek a képességén múlik ennek a tisztségnek a betöltése, és ő kapja a tiszteletadást, ha megfelel a feladatnak.
– Akkor nem annak a mentén, hogy mi különbözteti meg a vezért a vezetőtől, hanem általában kérdezem meg: mennyire fontos a bizalom a vezető részéről? A vezérről ne beszéljünk a továbbiakban. De említetted a bizalom kérdését: a közösség úgy választja meg, és úgy támogatja a vezetőjét, hogy megbízik benne. Fordítva ez hogy néz ki a saját tapasztalatodból is kiindulva? A vezető bizalma a társaiban, a beosztottjaiban, azokban, akikkel együtt dolgozik, mennyire fontos?
– Ennek két vetülete van, ami engem illet. Egyrészt bízom a munkatársaimban általában, erkölcsileg. Nem vagyok gyanakvó ember. A politikában rettenetes dolog a gyanakvás, az intrika. Még a kilencvenes években azt hittem, hogy ez soha nem éri el az RMDSZ-t. De fokozatosan mi is politikai szervezetté váltunk – mert azért ez fokozatosan történt meg –, és politikusokká. Nálunk is megjelent az intrika is, a gyanakvás is. Én általában bízom a munkatársaimban, bennem nincs állandó félelem, hogy becsapnak. Ami azért előfordult már, de én továbbra is bízni akarok az emberek jóhiszeműségében, ebből akarok kiindulni. Van viszont egy másik vetülete is ennek, itt már nem vagyok elégedett önmagammal: nem mindig bízom ugyanis a munkatársaim képességeiben, sokszor veszem észre, hogy abban bízom, amit én csinálok meg.
– Gondolod, hogy ha te csináltad volna, jobb lett volna.
– Mondjuk, ez abból is ered, hogy én írástudó embernek tartván magamat, például a politikai beszédeimet is magam írom, nekem még senki más nem írt politikai beszédet.
– Tudjuk.
– De ez egyáltalán nem szokásos, elég kivételes, elég őrültnek kell ehhez lenni.
– Nemcsak hatalmas munka, de ez egy nagy kvalitásod is.
– Igen, de hát ezekben az években mégiscsak találhattam volna valakit, akire ezt rábízhatom. Ilyen szempontból kevés még mindig bennem a bizalom, mert erkölcsileg bízom ugyan a körülöttem lévőkben, és rájuk bízom magamat, másrészt viszont szakmailag lehetne bennem nagyobb bizalom irántuk.
– Ez hogy alakult ki benned? A bizalom átellenes felén ott van a felelősség.
– Nyilván onnan is származik, hogy az RMDSZ mozgalom volt valamikor, mindenki mozgalmárrá vált, az is, aki azelőtt szakember volt vagy alkotó értelmiségi, és én kezdettől fogva nagyon sokat harcoltam azért, hogy egy politikai szervezetben dolgozni vagy akár vezető tisztséget betölteni, az nem azt jelenti, hogy mindenhez mi értünk a legjobban. Én sokat küzdöttem az RMDSZ-ben, és most is sokat vitázom arról, hogy egy ilyen szervezetnek nem kell mindent tudnia, hanem képessé kell lennie arra, hogy a legtöbbet tudó embereket, a legjobban képzett embereket foglalkoztassa.
– Mintegy menedzserként?
– Inkább tanácsadóként, de ehhez nagyon nehezen jutottunk el. A ’90-es évek elején az RMDSZ úgy nézett ki, hogy az egyik plakátot rajzolt, a másik írta a politikai nyilatkozatot, a harmadik szedte a tagdíjat, a negyedik könyvelt, és tulajdonképpen senkinek sem volt meg a megfelelő felkészültsége arra, amit éppen csinált. Az első nagy sértődés, emlékszem, még a marosvásárhelyi RMDSZ-ben, ’90 legeslegelején, tehát januárban, azért volt, mert az egyik egyébként elég jó képzőművészt, aki viszont éppen a plakátgrafikához semmit nem értett, megbíztunk, hogy plakátok kellenének, és gondoskodjon, legyenek megfelelő plakáttervek, amiből válogathatunk. Hazament, és két nap múlva visszajött vagy harminc pocsék plakáttal – mind ő rajzolta őket.
– És még választani is kellett!
– Csúnyán összevesztünk, mert durván rákiabáltam: „Neked nem az volt a feladatod, hogy plakátot rajzolj, mert te ehhez nem értesz, hanem az, hogy keresd meg a grafikusokat, akik nekünk plakátot rajzolnak, ez egy olyan szervezet, amelyben a legjobb emberek kell hogy dolgozzanak: a legjobb grafikusok, a legjobb szövegírók, a legjobb újságírók”. Összekapkodta rettenetesen sértődötten az összes plakátját, és azóta soha nem jött az RMDSZ-be. Én nem szoktam embereket kiüldözni, de ez egy ilyen eset volt. Az ilyenfajta dilettantizmus rendkívül bosszantott, és azért valamennyire vissza is szorult az RMDSZ-ben, de máig fel-felüti a fejét. Aki politikussá lesz, az rögtön kezdi azt hinni, hogy a legjobban ért mindenhez. Holott a politikus általában semmihez sem ért igazán, de mint mondtad, akárcsak a menedzsertől, tőle azt kell elvárni, hogy bonyolult helyzetekben jól tájékozódjék, és legyen helyzetfelismerő képessége. Tulajdonképpen két dolog szükséges egy politikus esetében: az, hogy a követendő célokat soha ne tévessze szem elől, és hogy a célok megvalósítása érdekében mindig a megfelelő megoldást tudja megkeresni a partnereivel. Kompromisszumot is lehet kötni, csak annak mindig közelebb kell vinnie a célhoz, soha sem szabad távolítania tőle. Ezek így egyszerű dolgok, de ebből áll a politika.
– Gondolom, arra is szükség van, hogy ellent tudjon mondani, meg hogy bátor legyen. Például az autópálya ügyében, az egy bátor kiállás volt.
– Igen, de mindig tudni kell, hogy mikor lehet és mikor célravezető, mondjuk, felborítani az asztalt.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
