21
2005. szeptember 23.
„ne kívánjunk magunknak rózsaszínű közvéleményt”
– A kettőnk beszélgetése végül is egy újságíró és egy politikus párbeszéde is. Itt az ideje, hogy megkérdezzem: mi a véleményed a romániai magyar újságírásról?
– Mindmáig nem tudom elfogadni azt, hogy kasztokra szakadjon az erdélyi magyar társadalom. Vagyis hogy ne legyen átjárás az egyébként természetes munkamegosztással kialakult különböző értelmiségi rétegek között. Ezért nem szeretem az ilyen summázó ítéleteket sem, hogy például az erdélyi magyar politikusok ilyenek vagy olyanok, vagy hogy az erdélyi magyar sajtó ilyen vagy olyan, vagy hogy az erdélyi magyar egyházi vezetők ilyenek vagy olyanok. De az is igaz, hogy a helyzetünk valamennyire meghatároz minket. A sajtó felelőssége például a tájékoztatás is, a kritika is, és abból újságírói életművet építeni, hogy valaki rózsaszínű cikkekben dicséri akár a saját közösségének a politikusait is, nem nagyon lehet. Egyébként nem is lenne hasznos. Ennek következtében viszont egyik-másik politikus szerint az újságírók azok az emberek, akik ha kell, ha nem, bírálnak.
– Ez a dolguk.
– Igen, viszont ez csak akkor fogadható el, ha közben tisztességesen tájékoztatnak, nem hallgatnak el semmit, nem torzítanak, nem hamisítanak. Egyébként én a beskatulyázástól oly módon próbáltam szabadulni, hogy amikor újságírókkal találkoztam, mindig elmondtam, tulajdonképpen ehhez a céhhez tartozom, tehát én is céhbeli vagyok, ami viszont csak félig igaz, mert én újságíró sohasem voltam, ez az igazság.
– De hát szerkesztő voltál.
– Egy irodalmi folyóirat szerkesztőségében szerkesztettem versrovatot és művészeti rovatot. Ez mégis más, mint az újságírás. De azt hiszem, volt bennem az elmúlt másfél évtizedben valamennyi empátia a sajtóval szemben. Például soha meg nem fordult a fejemben, hogy sajtópert indítsak csak azért, mert rólam valótlant állított valaki, egy újságíró vagy valamelyik lap. Pedig ez előfordult.
– És mit csináltál azon kívül, hogy mérgelődtél?
– Hát többnyire lenyeltem, amikor pedig mégsem tűnt hasznosnak sem az én szempontomból, sem az RMDSZ szempontjából, hogy ezt szó nélkül hagyjam, akkor valami módon szerét ejtettem annak, hogy cáfoljam. De tizenöt év alatt két vagy három alkalommal fordult elő, hogy helyesbítést kértem valamire. Tehát ez sem volt szokásom, és ezt tudják az újságírók.
– Véleményed szerint milyen hát a mi sajtónk?
– A mi sajtónk sokféle, és éppen olyan átmeneti állapotban van, mint ez az egész társadalom. A mi sajtóéletünkben ott vannak még azok a tapasztalt újságírók, akik 1989 előtt is megőrizték a tartásukat, és ugyanakkor nagyon fontos a szakmai igényességük is. Valamikor megtanulták ezt a szakmát úgy, ahogy annak idején meg kellett tanulni, szőrszálhasogató módon, te is tudod, hiszen megbocsáthatatlan bűn volt akár egy vesszőt is máshová tenni.
– És a nagy alapokat – a hír szent, a vélemény szabad –, ezeket nagyon meg kellett tanulni, a műfajelméletet is, meg nem ártott a sajtótörténeti műveltség sem.
– Ezek az újságírók azért fontosak, mert a kommunizmusban gúzsba kötve is megtanultak táncolni, megtanultak fontosat mondani. Mellettük azonban jelen vannak azok, akik szintén 1989 előttről jönnek, de akik tulajdonképpen egyfolytában kompenzálnak.
– Milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy egy ultraradikális, mindent tagadó, mindent sárba rántó állásponttal próbálják rejtegetni, hogy 1989 előtt megkötötték a maguk kompromisszumait, és hogy bizony nagyon sokszor meg is alkudtak. Ilyenek is vannak még a sajtóban. Lassan-lassan kimennek ezek az emberek, de még ott vannak, és engem ez a magatartás nagyon zavar. Miközben nagyon tisztelem azt, aki – ismétlem – sok évtizedes tapasztalattal a háta mögött ma is igényességet képvisel, és tudja, hogy az újságírás egy nemes mesterség – vagy egy nemes hivatás, hogy így mondjam –, és hogy szolgálat is. Ma már ezeket a kifejezéseket nem nagyon használjuk: „hivatás”, „szolgálat”.
– Nem nagyon, én legalábbis a „szolgálatot” és a „helytállást” nagyon nem szeretem.
– A „helytállás” talán kissé elvásott, de a „szolgálattal” nincsen semmi gond.
– Hát annak a világi értelmére gondolok, mert a vallási értelme más.
– Persze.
– És például az oktatókkal kapcsolatban elfogadom a szolgálatot, a sajtóval kapcsolatban kevésbé, hiszen az újságírásban elég sok önzés van, meg magamutatási kényszer.
– Időnként figyelmeztetni kell egymást, hogy alázatra is szükség van. Önmagadat akkor szolgálod a legjobban, ha a közösségedet is szolgálod egyúttal.
– Ez igaz, és amikor alázatot mondasz, az egy más regiszter, akkor persze, hogy igazad van. Az alázatot inkább elfogadom, de amikor egy újságíró azt mondja, hogy szolgál, miközben pénzért ír és exhibicionista, hát azt nem szeretem.
– Erről az a véleményem, hogy aki csak kizárólag pénzt akar keresni, az inkább üzleteljen. Értelmiségi embernek ennél többet kell akarnia. Az újságírást nem szabad üzletté degradálni, mert ez azt jelentené, hogy lenézed az olvasóidat, és csak a pénzük kell neked. Igenis fontos a szolgálat, képmutató lennék, ha nem ezt mondanám, hiszen magam is azok közé tartozom, akik ebben a tizenöt évben valami ilyesmire vállalkoztak.
– A sajtóról beszéltem kizárólag, a politikus szerintem – jó esetben – szolgálatot végez.
– A sajtóra visszatérve, hogyan látom én a sajtót? Átmeneti állapotban van. Ebben a sajtóban, mint mondtam, ott vannak a fölkészült, igényes, több évtizede dolgozó újságírók, és ott vannak mellettük a szintén fölkészült és szintén több évtizedes tapasztalattal rendelkező, de múltjukat agresszív retorikával leplező, egykori gyávaságukat most szájhősködéssel kompenzáló újságírók is. Én nem félek a különböző meggyőződésű emberektől, még attól sem félek, akinek szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali véleménye van. Nem szeretem őket, vitázom velük, mert ezeket az ideológiákat veszedelmesnek tartom a társadalomra nézve, de akinek van meggyőződése, azzal le lehet ülni, és legalább meg lehet próbálni megváltoztatni ezt a meggyőződését. Aki viszont kompenzálásból szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali, és egyáltalán aki kompenzálásból helyezkedik valamilyen álláspontra, más szóval érdekből, például a múltját ezzel akarja elleplezni, azzal hiába vitatkozol, mert annak nem véleménye van, hanem érdekei. Hány embert láttunk ebben a tizenöt esztendőben, aki pártaktivistából presbiterré képezte át magát pillanatok alatt. Nincs ezzel nekem olyan nagy gondom, de azért mindig élek a gyanúperrel. Természetesen vannak olyanok, akiknél a megbánás őszinte.
– Persze, a damaszkuszi út.
– Azt szokás mondani, hogy a damaszkuszi úton egyszer végig lehet menni, de az ingázókat én bizony megvetem. Itt megint ne gyömöszöljünk be mindent egy skatulyába, mert lehetett valaki kényszerből pártaktivista, és most őszintén presbiter, de vannak olyanok is, akiknél nem értékelvű, hanem érdekelvű választás volt. Az ilyenekkel pedig nehéz vitázni, és nem is érdemes, mert…
– Mert még fogják magukat, és igazat adnak….
– Ezeket nem érvekkel lehetne meggyőzni, hanem érdekekkel, márpedig én azzal nem foglalkozom, hogy valakinek az érdekeit megváltoztassam. No, de milyen a sajtónk? Itt most két rétegről beszéltem, az idősebb generáció két fajta magatartásáról. De mellettük ott vannak a fiatalok: jók is, rosszak is, felkészültek és felkészületlenek is. Mindenesetre úgy látom, hogy az újságíró szakmának ma nincsen akkora vonzása, mint amekkora volt valamikor. Ugyanis 1989 előtt újságírónak lenni egyrészt kockázatos pályaválasztás volt, mert állandóan ki voltál téve annak, hogy maga alá akar gyűrni a rezsim. Másrészt ugyanennyire igaz volt, hogy menekülést is jelentett, kilépést a rendkívül szürke, embertipró mindennapokból. Érdekes, fontos hivatás volt. Itt-ott egy-egy félmondat, rejtett utalás, ennyit lehetett akkor tenni, ezek voltak a bátorság határai tulajdonképpen. De lehetett hatni azért a saját közösségedre, és végül is voltak olyan újságírók, akik ezáltal készítettek elő egy más világot.
– Nemcsak ők!
– Ők is. A legnagyobb lehetőségük az íróknak volt erre, persze, de voltak visszhangos riportok is, amelyekre az emberek hónapok múltán is visszaemlékeztek. Ehhez képest én úgy látom, hogy az újságírói szakma veszített a vonzásából, és ez nem jó.
– Milyen az erdélyi magyar sajtó, mondjuk, a román sajtóhoz képest?
– Van némi különbség. Egyszínűbb a romániai magyar sajtó, hiszen kevesebb kiadványunk van, de valamivel tartásosabb. A mi lapjaink még nem kényszerültek rá annyira, hogy a bulvársajtó bizonyos elemeit átvegyék és ezáltal próbáljanak olvasókat megnyerni és toborozni. Ez a bulvárosodás viszont a román sajtónak majdnem a teljes egészére jellemző, két-három napilap kivételével. Itt van például a România liberă nevű napilap. Kissé unalmas ugyan, de becsülendő, hogy tizenöt esztendőn át a szennyet nem engedték be ebbe a lapba, tehát egy bizonyos tartást megőriztek. A mi romániai magyar sajtónkról nagyobb mértékben elmondható ez, de azért bőven vannak tisztességtelen újságírói megnyilvánulások is, én is kaptam, mások is kaptak csúnya öv alatti ütéseket. Minden alkalommal ki lehet mutatni, hogy hol, milyen eszközökkel manipulál egy újságíró, hogyan biggyeszt például negatív címet egy egyébként pozitív tartalmú cikk élére. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy nem nehéz tisztességtelennek lenni. Én neked bármilyen hírt öt perc alatt megfogalmazok úgy, hogy a jóból is rossz legyen. Ilyen jelenségek, sajnos, vannak a romániai magyar sajtóban is, nem csak a románban. Általában baj van a közéletünk értékrendjével. Nem bánnám például, ha az egyház nem a politikánkkal, hanem az erkölcseinkkel foglalkozna többet.
– És még milyen ez a sajtó?
– Konzervatív. Arculatában is törekednie kellene egy modernebb üzenetre, és talán jobban ki kellene állnia a modernizáció mellett egyébként is. Ha van itt nekünk feladatunk, akkor az, hogy ezt az erdélyi magyar életet modernizáljuk, másképpen nincs esélye a magyarságnak. Ebben, ahogy én látom, a sajtó sem vállal elég nagy szerepet. Persze, itt ez rögtön irritáló lehet, amikor én feladatokat próbálok megfogalmazni.
– Meg is akartam kérdezni, hogy ez kinek a feladata.
– Mindannyiunké. Én az RMDSZ számára is nagy feladatnak látom ezt, de azt hiszem, hogy az egész erdélyi magyar közéletnek felelőssége a modernizáció, mert nem lehet az, hogy a mai Bolyai Jánosok éppen olyan magányos szellemóriások legyenek, mint amilyenek százötven esztendővel ezelőtt voltak, és remélem is, hogy ez nem így van, vagy legalábbis nem így lesz az elkövetkezőkben. És a mai Bolyai Farkasoknak sem szabad olyan helyzetbe kerülniük, hogy kályhásmesterséggel – most túlzok egy kicsit, de azért van ebben igazság – keressék meg a kenyerüket.
– Úgy fogalmaztam meg magamnak: a politikus és az újságíró mintha szégyellnék egymást, mindkettő egyfajta „mésalliance”-nak tekinti egymásrautaltságukat. Tehát van-e tényleges egymásrautaltság, egyetértesz-e ezzel a helyzetképpel, és mi az oka?
– Hogy a politikus és az újságíró szégyellné egymást? A politikusok részéről ez nincsen így. A politikusok rá vannak utalva a sajtóra, mert ez a legfőbb eszköz, hogy kapcsolatot teremtsenek a saját közösségükkel. Éppen ezért én azt tapasztaltam, hogy például az RMDSZ-ben is a kollégák – vannak, persze, visszhangos kivételek –, tudatosan próbálnak jó kapcsolatot kiépíteni a sajtóval. Hogy szégyellik-e az újságírók a politikusokat? A politikusokat nem, de a politikát igen. Találó kifejezést használtál, mert az is baj, ha egy közösségben szégyen dicsérni a politikát. Márpedig ebben van valami, nem igazán népszerű dolog megdicsérni például az RMDSZ-t, vagy egyáltalán azt, hogy a mi politikusaink valami jót is tesznek, vagy valami eredményt elérnek. Egyesek ezt úgy oldják meg, hogy mindazt, ami rossz, az RMDSZ-nek tulajdonítják, és ha valami jó dolog történik, arról nagyon verejtékesen valahogy kiderítik, hogy az RMDSZ-nek semmi köze sincsen hozzá. Nem illik elismerni a mi közéletünkben, hogy az RMDSZ valami jót is tett. Persze értem én, dicséretből életművet nem lehet építeni. A jó publicisztika is műalkotás, márpedig a műalkotásnak drámainak kell lennie, de ebben a drámában azért nem mindig az RMDSZ-re kellene osztani a negatív szerepeket.
– Ragaszkodni kellene a tényekhez.
– Ugyanakkor el kell fogadni az RMDSZ-ben is, hogy a kritikára szükség van, és ne kívánjunk magunknak rózsaszínű sajtót, és ne kívánjunk magunknak rózsaszínű közvéleményt, mert a diktatúrák így kezdődnek, a kritika visszautasításával és önmagunk mennybe menesztésével. A diktatúra lehet egy vélemény diktatúrája, egy álláspont diktatúrája, egy politikai szervezet diktatúrája, lehet szellemi diktatúra is, horribile dictu, lehet a sajtó diktatúrája is, nemcsak csak az államgépezet eszközeivel lehet egy közösségben diktatórikus viszonyokat bevezetni.
– A sajtót a negyedik hatalomnak szokták tekinteni, holott valójában maga a nyilvánosság a hatalom, nem a sajtó önmagában. Azt kérdezném meg, miért merülhet fel nálunk az, hogy éppen a demokrácia sérül valamiképpen a nyilvánosság révén?
– Miért sérülne a demokrácia?
– Azért, mert befolyásolni lehet a közvéleményt álhírekkel, és nem igazán lényeges dolgokkal is fel lehet kavarni a nyilvánosságot. Most általában a romániai nyilvánosságról beszélek, nem a mi külön bejáratú nyilvánosságunkról. Tehát úgy érzem, hogy a nyilvánossággal mégiscsak gondok vannak, hogyha ennyire manipulálható, hogyha ennyire tudják tematizálni ezt a nyilvánosságot, mondjuk, román újságok vagy politikusok, olyan értelemben, hogy nem a lényegről van szó a közbeszédben sokáig, hanem valamiről, amit éppen bedobtak.
– Arról természetesen lehetne beszélni, hogy például a politikusok arcát mi módon mutatja föl a sajtó. Alapjában véve senki sem igazán nyilvánosságpárti, mindannyian szeretnénk, ha a nyilvánosságot mi magunk befolyásolhatnánk, és azt mutatnánk meg magunkból, amit mi jónak tartunk, és mindenkit zavar, hogyha a sajtó nem veti magát alá ennek. A sajtó ne is vesse alá magát! De a nyilvánosságnak is megvan a határa. Bármennyire is közszereplő valaki, azért a magánélethez joga van, ezzel kapcsolatosan kellene hogy legyen egy közmegegyezés. Az újságírónak tudnia kellene, mi az, ami a nyilvánosságra tartozik, mi az, amihez hozzá lehet nyúlni egy-egy politikai esemény kapcsán, egy-egy politikus személyiségének felmutatásakor, és mi az, amit tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor itt valami kölcsönösségre is szükség volna. Én azt gondolom, hogy az újságíró is közszereplő, nemcsak a politikus, tőle is meg kellene követelni, hogy becsületes legyen, őt is meg kellene kérdezni, hogy kicsoda, micsoda ő tulajdonképpen. Ezzel összefügg az is, hogy szeretném például, ha lennének újságíró sztárjaink. Olyan publicistáink, akiknek a vezércikkeit várja az olvasó, de akiknél szintén kíváncsi arra, hogy ki ez a publicista. Mi megszoktattuk a saját közösségünket, hogy itt egyetlen sztár van: a politikus. Nem biztos, hogy ez jó. A román sajtóban is, a magyarországi sajtóban is vannak sztárok, tévésztárok is, de vannak az írott sajtónak is olyan szereplői, akiknek én magam is várom az írásait, ismerem a szájtartásukat, a gondolkodásmódjukat, és kíváncsi vagyok, hogy mit mondanak. Nálunk is vannak, Erdélyben, itt is tudnék sorolni két-három embert, akikben ez a képesség megvan, de ehhez közeg is kell, tehát a sajtónak is tudnia kellene önmagát sztárolni, megteremteni a saját közszereplőit. Ennek vannak, persze, feltételei. Nekünk gyenge az országos sajtónk, nincsen átjárás a különböző régiók között, úgy alakult az írott sajtónk szerkezete, hogy vannak nagyon erős megyei lapjaink, és ez jó egyébként, de ezek között nincsen igazi információáramlás, kivéve azt, hogy a nagy országos híreket mindegyik ugyanabból a forrásból kapja. Ennek következtében helyi sztárjaink vannak, nincsenek erdélyi sztárjaink, kivéve a politikusokat, és valószínűleg ez is az egyik oka, hogy a politikusok foglalják le a sajtóéletet. Hiába van, mondjuk, egy tehetséges, sztárrá válni képes színészünk Szatmárnémetiben, mert őt Sepsiszentgyörgyön nem ismeri senki, és hiába van Marosvásárhelyen egy jó újságírónk, ha őt Nagyváradon nem olvashatja senki. Ezek alapvető problémái ennek a közösségnek, azt hiszem.
– Melyek voltak a legkellemetlenebb kérdések, amelyeket újságírók feltettek neked? Emlékszel ilyenekre?
– A legkellemetlenebb kérdések mindig azok, amelyekre vagy nem tudok válaszolni, vagy nem válaszolhatok, de ettől függetlenül az újságírónak újból és újból föl kell tennie őket.
– Hadd kérdezzen a gyerek…
– Nem erről van szó, hanem hogy a sajtó és a politika közötti feszültség alakítja ki azt, amire az imént rákérdeztél, a nyilvánosság határait. És a politikusnak önmagában az az érdeke, hogy a nyilvánosság határait ő alakítsa, tehát azt tegye nyilvánossá, amit ő akar, és a sajtónak is az az érdeke, hogy a nyilvánosság határait viszont minél inkább tágítsa, és amit csak lehet, nyilvánossá tegyen. A politikáról beszélek, nem a magánéletről. Aki a magánéletedbe próbál belevájkálni, az nem újságíró, az megvetendő „kukkoló”. Én az ilyeneket utálkozva nézem. De most nem erről beszélünk. A minél nagyobb politikai nyilvánosság természetes igény. Ennek következtében valóban mindig feszültség lesz újságíró és politikus között, de ez a feszültség tulajdonképpen kívánatos, mert így alakulnak, mint mondottam, a nyilvánosság határai. Sok olyan információ van, amely nem hozható nyilvánosságra, a tárgyalások a politikában zárt ajtók mögött zajlanak. Örök vita, hogy miért nem tartunk nyilvános megbeszéléseket, miért nem tesszük lehetővé a sajtónak, hogy részt vegyen a különféle tanácskozásokon. Vannak tanácskozások, amelyeken hasznos a nyilvánosság, másoknál éppenhogy káros lenne, mert a tárgyalófelek nem egymásnak beszélnének, hanem a nyilvánosságnak, nem lennének őszinték, nem lennének eléggé nyíltak.
– És kompromisszumkészek sem, valószínűleg.
– Igen, ezek a tárgyalások nem vezetnének eredményre.
– Hogyan lehet, hogyan kell elhallgatni a lényeget? Van erre módszered, amikor nem válaszolhatsz, vagy nem akarsz válaszolni egy kérdésre?
– A lényeget végül is nem kell elhallgatni, legfennebb az odavezető út egyik-másik állomását. Az a baj, hogy bár az újságírókkal én gyakran találkozom, mégsem elég ez, nem tudjuk kialakítani azt a kört, ahol nem arról van szó, hogy most éppen mi van a politikában, hanem ahol egyszerűen megbeszéljük, hogyan látjuk egymást, és ki-ki hogyan látja a maga szerepét. Egyszer talán erre is sor kerül…
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
