2
2005. április 7.
„ha nincsen vevőkészülék, akkor hallgat a világ”
– Visszatérnék kissé a gyermekkorodra. Volt társaságod?
– Nem vagyok magányos ember. Sőt, szeretem a közösséget. Ha ezt akarod kérdezni.
– Igen, a kérdés a szocializációra vonatkozik.
– Mindig el szoktam mondani, amikor ilyesmit kérdeznek tőlem, hogy bár az iskolát nagyon szerettem, egy dologra ma sem szívesen gondolok vissza: az állandó vizsgázásra. Pedig rendkívül jó vizsgázó voltam. Én, amikor stresszhelyzetbe kerülök, mozgósítani tudom minden lappangó tudásomat.
– Noha izgultál esetleg.
– Persze, izgulni mindenki izgul, én is izgultam, de mindig ki tudtam hozni a maximumot. Ez a gépkocsivezetői vizsgától elkezdve mindenfajta vizsgáig így volt. Tehát nehéz helyzetben mindig fel tudtam használni a tartalékaimat.
– Ez önuralom kérdése?
– Nem tudom, mitől függ. De nagyon fontos dolog, mert sok olyan embert ismertem, aki alaposabban föl volt készülve, mint például én, mégis könnyen elveszítette a lélekjelenlétét, és nem tudta azt adni, amire képes. De visszatérnék arra, hogy milyen gyermek voltam. Engem nagyon idegesített az iskolában, és nagyon ostobának tartottam már kisgyermek koromban is az olyan kérdéseket, hogy ki a kedvenc költőd, ki a kedvenc tanárod, ki a kedvenc színészed. Bélyegtől kezdve az égvilágon mindenfélét gyűjtöttem, de nem tudtam megérteni azokat, akik például színészképet gyűjtöttek. Tőlem nemhogy idegen volt, de rendkívül taszított a vezér imádata, tehát az, hogy valakinek a példáját kövessem, valakihez igazodnom kelljen, legyen szó akár színészről, akár másról. Persze az irodalomban azért Petőfi Sándortól József Attiláig nagyon tudtam szeretni a költőket. Az az igazság, hogy József Attilának minden verssora ott volt bennem, és alapvetően meghatározta a gondolkodásmódomat egy bizonyos korszakban, de ennek ellenére őt sem imádtam. Tehát ez a fajta vezéreszmény vagy példaképválasztás nemhogy idegen volt tőlem, de valósággal irtóztam tőle. Nos, feltétlenül ez az egyik dolog, ami a közösségben való jelenlétemet meghatározta. Azt merném mondani, hogy sosem próbáltam vezérré válni a társaságban, de más vezéreket sem követtem soha. Az más kérdés, hogy az iskolában állandóan rám próbáltak akasztani, kezdve az osztályfelelősségtől, mindenféle vezető szerepet. Végül el is láttam ezeket, és azt hiszem, hogy tényleg mindig figyeltek rám a társaim. Ezért sem voltam én magányos gyermek, mindig több barátom volt, és mindig volt baráti köröm, és együtt tettük a jót és a rosszat.
– És magaddal hogyan voltál meg?
– Ettől függetlenül megvolt a magam külön élete is, mert azért az olvasási szenvedélyben meg sok másban, még a barkácsszenvedélyemben sem nagyon követtek a barátaim. De tulajdonképpen közösségben éreztem a legjobban magam, ez hozta ki belőlem a megfelelő teljesítményt.
– Kérdésem az eszményképhez is kapcsolódik, most jut eszembe, tehát én a gyermekről kérdezem, illetve a kisfiúról és utána esetleg a kamaszról, nem a tudatosult viszonyról van szó: a hithez, a valláshoz, az egyházhoz miként viszonyultál?
– Voltak különböző korszakaim, mint minden embernek, azt gondolom. Vittek engemet is a templomba, jártam hittanórára is, de aztán kamaszkoromban már-már materialista voltam, így nevelt az iskola. Utána viszont egyre jobban éreztem megint az egyház kulturális fontosságát, és általában a hit szerepét egy közösség életében. Az egyházról, a vallásról és az Istenről ugyanis különbözőképpen lehet vélekedni, de tagadhatatlan, hogy a nemzeti létünket a keresztény kultúra és hitvilág alapvetően meghatározza. Tehát a jelképrendszerünk ilyen, és ez független attól, hogy ki hisz az Istenben, és ki nem. Például amikor azt mondom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, akkor mélyen benne vagyok a keresztény gondolatvilágban. Még aki káromkodik, az is úgy káromkodik, de az erkölcseinket is ez határozza meg, tehát a tízparancsolat akkor is ott van a morális értékrendünkben, ha nem is tudjuk fölsorolni. Én föl tudom sorolni. És itt most folytathatnám, hogy tulajdonképpen a keresztény hagyomány és a keresztény kultúra mindannyiunk életének része, tehát ebből valók vagyunk egyénként is, és a nemzeti történelmünket is alapvetően meghatározza. Én egyébként hitbéli dolgokról nem szívesen beszélek. Megmondom őszintén, még azt is túlzásnak tartom, hogy emberek az életrajzukba beírják, milyen vallásúak. Én magam is most elmondtam ennyit, és ez itt rendben is van…
– De ez most itt nem a curriculum vitae-d, különben is az egészen pontosan ott van például a Ki-kicsodában.
– Szerintem tulajdonképpen kérdezni sem lenne szabad, hogy milyen vallású vagy, ez kinek-kinek a legbelsőbb meggyőződéséhez tartozik, és nem biztos, hogy kell firtatni. Én szívesen elmondom, hogy szeretem a saját egyházamnak, tehát a református egyháznak az üzenetét, sőt, a hangulatát is.
– A viszonylagos egyszerűségét.
– Igen, ez nagyon közel áll hozzám: a visszafogottsága, a keménysége. Ez egyébként érvényes az unitárius egyházra is. Apám református volt, anyám pedig unitárius. Megszerettem ugyanakkor a katolikus egyházat is. Három gyermekem közül kettő katolikus. Már ’89 előtt több katolikus pappal, gyulafehérvári fiatal teológussal kerültem kapcsolatba, jártak hozzám, élő kapcsolat volt köztünk. Persze, a katolikus egyház sokkal színesebb, sokkal több benne a ceremónia.
– Több benne a transzcendencia.
– Az ellenkezés egy időben pontosan ezzel szemben volt bennem. De nem akarok most elemzésbe bocsátkozni, a lényeg az, hogy közel kerültem a katolikus egyházhoz is, és a református és az unitárius egyház akárhányszor felidézi a gyermekkoromat. Ma már másképpen látom a világot, mint fel-fellángoló kamaszkori materializmusomban. Ma sem mondom azt, hogy a világot nem lehet megismerni, de azt igen, hogy mi egy nagyon kis részét ismerjük a világnak, és hogy ez a világ egy rétegelt világ, mint a hagyma, vagy több dimenziós, nemcsak az általunk ismert három dimenzió van. Ma már megértem, amit nem értettem meg kamaszkoromban, megmondom őszintén, hogy egy Einstein miként lehetett hívő ember.
– Nem úgy volt ő azért hívő.
– Egy tudós ember nem úgy hívő, és természetesen nem feltétlenül egy antropomorf istenben hisz, erről tényleg érdemes beszélgetni, hiszen ezek mind jelképek, mind szimbólumok, mind a megfoghatóságát szolgálják egy eszmének, de ma már nagyon jól látom azt, hogy milyen keveset tudunk, és itt nem csak arról van szó, hogy a világnak vagy a világűrnek hányad részét jártuk be – egyébként tartok tőle, hogy nem is járható be a világűr vagy a mindenség, vagy a világ, mindegy, minek nevezzük –, hanem mert embervoltunk miatt csak néhány dimenzióhoz férünk hozzá, és nagyon sok dimenzióhoz nem. Ezt úgy szoktam érzékeltetni, hogy számomra az is lenyűgöző, hogy itt az ujjam hegyében, ezen a parányi helyen is rádióadások százai vagy ezrei nyüzsögnek, emberi ésszel ez sem érthető igazán, hogy miképpen van. Tudjuk, de igazán nem fogjuk föl. Nos, ha nincsen vevőkészülék, akkor hallgat a világ, akkor azok a rádióadások nincsenek az ujjam hegyében, mert nem érzékelhetem őket. Kell hozzá eszköz, kell hozzá egy készülék. És mivel még mindig van bennem egy kamaszkori optimizmus, abban bízom, hogy talán majd a jövőben tudunk újabb és újabb eszközöket teremteni, és újabb dimenzióit meglátni a világnak. De ma már mégis óvatos vagyok, amikor megismerésről beszélünk, nem abban az értelemben, hogy lemondtam volna a világ megismeréséről, hanem hogy tudom: a gőgnek semmi köze a tudáshoz.
– Sokkal inkább az alázatnak.
– Az igazi tudós alázatos.
– Tehát engem az érdekelt, hogy különböző dolgok hogyan épültek be a világképedbe. Természetesen majd még beszélünk egyház és politika viszonyáról. Hanem az iskolához visszatérve, az érettségidről mondjál valamit, és arról, hogy miközben villamosmérnöknek készültél, hogyan kerültél mégis irodalmi pályára.
– Én két szerepre készültem, és egyiknek sincsen semmi köze a politikához vagy a közéleti vezetői szerephez. Illetve az egyiknek talán van. Tudniillik költőnek lenni a magyar kultúrában közéleti szerepvállalást is jelent.
– Milyen régi ez az elhatározásod?
– Egészen kisgyerekkori. Én költő akartam lenni, és ebben persze, hogy benne volt az önérvényesítés szándéka is.
– Meg, feltételezem, az önkifejezésé is. Ez miként viszonyul bizonyos minták utánzásához?
– A magyar költészetben a Petőfi-típusú költő eszméje dominál, a kisgyerek is ezt kapja először. Bár az az igazság, hogy én Petőfit költőként – ma már tudom, hogy Petőfi nagy költő volt – nem szerettem annyira, mint amennyire Arany Jánost szerettem.
– Arany Jánosért sem rajongtam a szó szoros értelmében, mert – ahogy az imént említettem – a rajongás nem volt rám jellemző, de Arany János valamiképpen mégis lekötött. Petőfi nem annyira. Ma már nagyon szeretem őt is. Ma már tudom, hogy az ő közéleti szerepe elfedte, és máig elfedi a költőt.
– Nagyon szép, amit Petőfi Sándorról a Pezsgő és töpörtyűs pogácsa című, Válaszféle Csoóri Sándornak alcímű, levél formában megírt esszédben Petőfi Sándorról írsz. „Fáj, bizony fáj, hogy huszonhat évesen meg kellett halnia ahelyett, hogy még élt volna tovább. Fáj kegyetlenül, ha elképzelem ezt a fáradt, vézna, fegyvertelen fiút, ahogy fut ő is, fut mindenki, ordít, füstöl, jajgat a világ, Bem is menekül, verik a lovat kegyetlenül, egyre távolodnak, őt meg otthagyják, megáll, szétnéz kétségbeesetten, hunyorog, a napfogyatkozáskor belenézett a napba, és azóta meggyengült a látása, most talán csak rémes árnyakat lát a nagy mezőn, ki tudja, miképpen pusztult el, sírva, vinnyogva, kapaszkodva, csak úgy elcsapták, röhögve felnyársalták, széttrancsírozták ezt a zseniális gyermeket. Talán ott kínlódott még órákig könnyben-vérben-ürülékben, talán élve bedobták egy tömegsírba. Talán… Szégyellem magam azok helyett is, akik szerint egy költőnek a csatatéren kell meghalnia, akik nem tartották vissza, akik nem védték meg a veszedelemtől, akik nem jöttek rá, hogy a halála fölösleges volt, az élete viszont sokkal többet ért volna – ha úgy tetszik: sokkal többet használt volna – egész nemzetének. Szégyellem, hogy máig azt hisszük, azért született legenda az élő – Szibériában vagy ki tudja, hol éldegélő – Petőfiről, mert annyira szerettük őt. Szerettük, persze, és szeretjük nagyon, de azért tagadjuk le a halálát, mert: önmagunkat mentegetjük. Azt akarjuk elhitetni, hogy nem küldtük a halálba Petőfi Sándort, hiszen íme, nem halt meg Segesvárnál. De: meghalt! Tessék tudomásul venni! Nézzünk végre szembe önmagunkkal! Költők, katonák, politikusok dolga nem keverendő össze!”
– Tehát költőnek készültem. Ebben benne lehetett egyfajta közéleti szerep vágya, ami minden magyar költőben megvolt, még a visszahúzódóbbakban is tulajdonképpen. Alapvetően az embereszmény számomra is egy Petőfi, egy Ady volt.
– És Vörösmarty?
– Vörösmartyhoz csak később kerültem közel. Most a pályaválasztás éveiről van szó. Sokáig vonzott egyébként a műszaki pálya is…
– Azt elmesélted, hogyan barkácsoltál: villanymotor és társai…
– Igen, ez egy másik dolog, amit máig nem értünk pontosan: hogy mi a villamosság. Tehát azonkívül, hogy nagyon le van írva…
– Azt nem tudjuk, mint a legtöbb dologról: hogy miért pont úgy van, úgy működik, ahogy, és nem másképpen.
– Ez a mozgás nélküli mozgás.
– Tudjuk, hogy van távol- meg közelhatás, de hát ez a tudományfilozófia számára is bonyolult dolog…
– Igen, azok az elektronok mennek is, meg nem is. De erről ma már én nagyon keveset tudok. Akkor viszont, olyan tizenhat évesen, tizedikes koromban számomra még dilemma volt a pályaválasztás, csak tizenegyedikesen döntöttem el végleg, hogy magyar szakra megyek. Egyébként én reálosztályba jártam, mert választani kellett kilencedik osztály után.
– Tehát nem azért döntöttél a bölcsészet mellett, mert az könnyebb.
– Nem. Nekem ez nagy dilemmám volt. De én mindig tudtam dilemmákat teremteni magamnak. Tény, hogy egész életemben, úgy érzem, állandóan dilemmáim voltak. Ez kívülről persze nem látszik.
– Tipikusan értelmiségi habitus.
– Több évemet meghatározta az iskolában, miközben minden nagyon rendben volt, hogy akkor én most tényleg bölcsészetet válasszak-e, vagy műszaki pályát. Több év után döntöttem el, hogy ezt választom. Miután pedig eldöntöttem, hogy bölcsészetre megyek, magyar szakra, még az is dilemmám volt, hogy milyen mellékszakot válasszak, oroszt vagy franciát.
– Szerintem jól választottál. A francia mégiscsak, hogy úgy mondjam, európaibb.
– Lehet, de én az orosz kultúrát is szeretem. Az orosz irodalom is rendkívül jelentős.
– Na most, én felírtam magamnak két kérdést, de nincs itt a helye, különben is megjegyeztem, hogy az ilyen pluszkérdésekhez miként viszonyulsz, hiszen elmondtad, hogy nem szereted a váratlan dolgokat, meg hogyha ugrálunk…
– De mondjad!
– Tehát az egyik kérdés az volt, hogy – nem tudtam akkor feltenni, mert nem akartalak félbeszakítani, amikor leginkább helye lett volna –, hogy gondolkoztál-e az emberi boldogságról. Mitől boldog az ember, mi a lényege a boldogságnak, mi a legnagyobb boldogság, a legnagyobb elégtétel az életben? De ha nem akarsz most válaszolni, vagy egyáltalán nem akarsz, akkor semmi gond.
– Jó, hát ennek a különböző filozófiai meghatározásait ismerem, természetesen. Egyesekkel egyet is értek, hogy például a boldogság a fájdalom hiánya…
– A boldogtalanság hiánya…
– Hogy amikor megszűnik a fájdalom, akkor vagy boldog. Nézd, én nem tagadom, hogy eléggé sikerorientált ember vagyok. Egyébként biztosan nem véletlenül választottam az alkotói pályát, tehát nem véletlenül akartam poétává lenni, úgymond, mert az esélyt jelent az önkifejezésre. Az alkotó ember rendkívül hiú. Nem lehet úgy érvényeset alkotni, hogy nem akarod magadat megmutatni, ahogy Ady Endre mondja. Ezért én nem tagadom, hogy nekem a boldogság a cselekvés, a mozgás, a tett, a megszólalás, tehát a siker is, de jó értelemben véve. Tehát én, ha úgy éreztem, hogy írtam egy jó verset annak idején…
– Az boldoggá tett?
– Persze. Ez így van. Meg most a politikában is, csak itt sokkal nehezebb, mert bármit csinálsz, rögtön megkérdőjelezik, tehát sietni kell a boldogsággal. Erről nagyon keserű tapasztalataim vannak. Nem sokan hinnék el nekem, ultraradikális barátaink, vagy hogyan is nevezzem őket, ők hinnék el a legkevésbé, hogy én ebben a tizenöt esztendőben akkor voltam a legboldogabb, amikor a zetelaki és oroszhegyi elítéltek kijöttek a börtönből, amikor kihoztuk őket, mert mi hoztuk ki, akárki akármit mondjon. Hosszú-hosszú évek után ez volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy tényleg el tudtunk érni valami fontosat, tényleg tudunk segíteni valakinek. Tehát nem csak nyilatkoztunk, mert volt azelőtt Memorandum, amit az Európa Tanács figyelembe vett, meg voltak ehhez hasonló politikai sikerek. De ennek most volt egy érzelmi hatása, rám is, hogy igazságtalanul fogva tartott embereket ki tudtunk hozni.
– Sietni a boldogsággal – remek kifejezés. Hogyan kell?
– Igen, mert csakhamar megtanultam, hogy a politikában meddig tart a boldogság. És nem is csupán azért, mert mások rögtön megkérdőjelezik, hogy tulajdonképpen jól jártál-e el vagy sem. Hiszen ez ebben az esetben nem merült fel, ám köztudott, hogy a kiszabadítottak egyike néhány napra rá öngyilkos lett, egy másikuk később szintén. Tehát a tragédia folytatódott, rá kellett jönnöm, hogy nem lehet visszafordítani az időt. Azt a roncsolást, ami ezekkel az emberekkel történt, és egyáltalán ami ’89 után történt magyarokkal, románokkal is, meg körülöttünk, azt megváltoztatni nem lehet, fölszámolni a múltat nem lehet. Ez nekem nagy tanulság. Erről nem is nagyon beszéltem. Azért nem, mert lehet, hogy sokan demagóg politikai fogásnak tekintenék. Nos, ez volt az az alkalom, amire most is emlékszem, hogy egy pillanatig – de csak egy pillanatig – maradéktalanul boldog voltam. Mások meg, lehet, azt gondolják, hogy ehhez őrültnek kell lenni vagy ostobának, hogy valaki ilyesmitől legyen boldog. De én mindig a tettben, a cselekvésben éreztem jól magam. Ez mind ellentmond az alanyi költő mivoltomnak, de akkor is jól éreztem magam, amikor egy verset papírra vetettem, amikor egy jó verset meg tudtam írni, az is cselekvés. Miközben abban a világban egyáltalán nem éreztem jól magam, a ’89 előtti világ a mindennapi stressznek a világa volt.
– De nem voltak sikerélmények is?
– Hogyne lettek volna.
– Éppen az alkotásban…
– Tréfásan azt szoktam mondani, hogy a sikerélmények sokkal könnyebben elérhetők voltak, hiszen ha egy kiló párizsit tudtál szerezni, akkor már elégedett voltál.
– De nemcsak, hiszen a szolidaritásnak is voltak szép példái, s főleg az alkotásnak. Előveszed-e néha régi verseidet?
– Igen, néha beleolvasok, és csodálkozom, hogy milyen jól tudtam írni valamikor. Most persze tréfálok. Igen, nagy ritkán a kezembe veszem a régi szövegeimet, és örülök, ha úgy látom, hogy érvényesek ma is. Ez viszont már a saját utókorom, nekem megadatott az a szerencse vagy szerencsétlenség, hogy a saját magam utókora vagyok.
– Tehát kívülről is tudod nézni. És hát írtál eleget, van mire ránézni.
– Persze, de azért még lehetett volna.
– De hát ki választotta ezt az utat?
– Én, és biztosan nem véletlenül.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
