19
2005. szeptember 21.
„sajátosan magyar, de sajátosan erdélyi is”
– Az utóbbi időben, úgy tűnik, jobb a viszonyotok a magyarországi ellenzékkel, mint az elmúlt években. Ebből indulnék ki, amikor azt kérdezem, hogy a magyarországi politikával milyen elvek szerint alakítja az RMDSZ a kapcsolatait?
– Ennek tizenöt esztendős története van immár, hiszen ahogy 1989 után az RMDSZ létrejött, nyilván kapcsolatot is teremtettünk a magyarországi intézményekkel, a kormánnyal, politikai pártokkal. A kilencvenes évek elején, az Antall-kormány idején nem volt olyan politikai megosztottság a határon túli magyar kérdésben, mint amilyennel ma szembe kell néznünk. Ma nem egységesebb, hanem sokkal megosztottabb a magyar politikai élet, és talán a közélet általában, mint ezelőtt másfél évtizeddel. Bár a Magyar Demokrata Fórum politikusaival nekem vitáim is voltak, hiszen egyikük-másikuk sokkal radikálisabban, mondhatni egyfajta romantikus alapállásból közelített a határon túli magyarság helyzetéhez, mégis jól megértettük egymást, annál is inkább, mert ennek a pártnak egyik-másik politikusát 1989 előtt más helyzetből, íróként ismertem.
– Gondolom, például Csapody Miklóst.
– Persze, nagyon jó barátságban voltam Csapody Miklóssal is, aki egyébként fiatalabb nálam. Még egyetemi hallgató korából ismertem, ő gondozta az első Magyarországon megjelent verseskönyvemet, amelyet versről-versre kellett kicsempészni, és a szerkesztés tulajdonképpen madárnyelven történt. De a hetvenes évek elejétől ismertem Lezsák Sándort is, és amíg még mehettünk Magyarországra – mert aztán a nyolcvanas évek második felében nem engedtek –, vendégeik voltunk Lakiteleken. Tehát sokféle szál kötött az MDF-politikusokhoz.
– Alkatilag is egymáshoz illettetek.
– Lehet. A politikában mindenképpen. Az irodalomban én az utóbbi időben a másik, az „urbánus” táborhoz álltam közelebb. De most a politikáról beszélünk. A velük való viszony valamelyest hűvösebb volt aztán egy ideig, most pedig azt kell mondanom, hogy az MDF-fel ismét nagyon jó viszonyban vagyunk. Végül is a határon túli magyarság támogatásának alapelveit annak idején ők tisztázták, ők hozták létre a közalapítványokat, például az Illyés Gyula Közalapítványt. Egyébként azt kell mondanom, hogy a kilencvenes évek elején jó viszonyban voltam nemcsak az MDF-fel, hanem a Fidesszel is.
– Bocsáss meg egy pillanatra. Ha erről beszélünk: mi volt akkor a véleményed, és mi most a véleményed Antall Józsefnek arról a híres nyilatkozatáról, miszerint ő lélekben tizenötmillió magyarnak a miniszterelnöke.
– Az igaz, hogy egy ilyen kijelentés akkor nem használt a térségben a jószomszédi kapcsolatoknak, de most ettől elvonatkoztatva, azt hiszem, hogy Antall József nyilatkozata fontos volt a határon túli magyarság számára, és végül is egy olyan felelősséget fogalmazott meg, aminek kimondása hosszútávon valószínűleg többet ért, mint a pillanatnyi politikai kár, amit okozott. Érzelmileg is egyetértek ezzel a kijelentéssel, és akkor is elsősorban érzelmi jelentése volt, hiszen egyébként nem járt semmiféle jogi következménnyel. Antall Józsefék politikájában én inkább azt látom vitathatónak, ahogyan visszanyúlt a magyar történelmi hagyományokhoz…
– Ami nyilván nem független attól, hogy Antall József történész volt…
– Úgy gondolom, túlságosan nagy hangsúlyt fektettek – ez egyébként itt-ott a Fidesznél is tapasztalható – a két világháború közti magyar politikai hagyományra, amely szerintem, ha teljes egészében természetesen nem is vetendő el, és sok jelentős pillanata volt, még az olyan huszárvágások is, mint a soproni népszavazás annak a rezsimnek a nagyon korai időszakában, de azért alapjában véve az egy kudarcos politika volt, és Magyarország megcsonkítását egy olyan külsőségekben megnyilvánuló tradicionalizmussal, fundamentalizmussal és grandomániával próbálta a politikai elit ellensúlyozni, hogy az ma nem követhető. Miközben a két világháború közötti korszaknak a művészeti, irodalmi és tudományos élete természetesen kimagaslik az egész magyar művelődéstörténetben. Tehát ez egy nagyon is ellentmondásos időszak volt. Én szívesebben nyúlnék vissza a Deák-korszakhoz, de Széchenyi, Kossuth és a reformkor is többet mond számomra, mint a két világháború közötti időszak. Ám nyilván nem érdemes most ebbe ilyen részletesen belemenni.
– Hogyan ismerted meg Antall Józsefet?
– Én nem szoktam rajongani, kritikusan közelítek mindenkihez, de Antall József nekem nagyon is rokonszenves ember volt. 1993 januárjában lettem az RMDSZ elnöke, és utána, haláláig, többször is volt alkalmam négyszemközt tárgyalni vele. Őszintén elkötelezettnek láttam irántunk.
– A többi párttal mi a helyzet?
– Az SZDSZ-szel is voltak 1989 előttre visszanyúló kapcsolataim. A magyar értelmiségiek közül elég sokan álltak az SZDSZ mellett, sokukat ismertem, és velük szintén jó kapcsolatban voltam. Göncz Árpáddal is. Az MSZP-ből Tabajdi Csabát ismertem már a kilencvenes évek legelejétől. És Szokai Imrét.
– Ők a szocialisták között a nemzeti vonalat képviselték már akkor…
– A többiekkel mindaddig, amíg kormányra nem kerültek, nem volt kapcsolatom. Utána természetesen szorosabb viszonyt alakítottunk ki. Különböztek ezek a pártok. Már akkor volt saját arcuk, de mégsem álltak élesen szemben egymással a határon túli magyarság kérdésében. Ez később alakult ki, és azáltal alakult ki, hogy használni lehetett a belpolitikai küzdelemben. Ha nem lehetne használni, ha a választókra nem hatna egy nemzeti vagy éppen ellenkezőleg, egy kevésbé nemzeti retorika, akkor nyilván most sem lenne ez a megosztottság. Attól kezdődően, hogy felelős vezetője lettem az RMDSZ-nek, sohasem voltam hajlandó úgy építeni a kormánnyal vagy a magyarországi pártokkal a kapcsolatot, hogy rokonszenvek és ellenszenvek irányítsanak. Azt mondtam, az úgy hasznos, ha az erdélyi magyarság egységes politikai szervezete egyformán közel áll mindenkihez, tehát egyformán jó viszonyt próbál kialakítani minden párttal. Miközben mindegyiknek elmondjuk a véleményünket, de ha nem muszáj, nem nyilvánosan, és mindegyikkel szemben megfogalmazzuk a kritikánkat. És ha már ebből indultunk ki, hát a Fidesz nehezen tudta – fogalmazzak így – megbocsátani nekünk ezt a pártatlanságot. Én nem várok ezért senkitől megbocsátást, mert én azt gondolom, hogy ez így volt helyes, és így lesz helyes ezután is, hogy a választások után, amikor az MSZP-SZDSZ koalíció került kormányra, én nyilvánosan is elmondtam, hogy jó együttműködést akarok velük kialakítani.
– Ez a ’94 és ’98 közötti időszakra vonatkozik?
– ’94 és ’98 között nem volt ez olyan nagy probléma, 2002-ben élesedett a szembenállás. Nehezen tudták megérteni az RMDSZ álláspontját, és ennek következtében el is távolodtunk a Fidesztől. A Fideszen belül megkezdődött az alternatívakeresés. Addig is volt csoportosulás, amelyik az RMDSZ-en belül bizonyos értelemben ellenzékben volt, és amelyik nagyon szoros kapcsolatot épített ki a Fidesszel, de ez inkább azzal volt magyarázható – nem a Fidesz-kormány idején, hanem még azelőtt –, hogy az RMDSZ hivatalos vezetése a magyar kormánnyal rendszeres kapcsolatot tartott, és ebben a kapcsolatrendszerben az RMDSZ-en belül ellenzékben lévőknek már nem nagyon jutott hely, ismerjük el, és ezáltal ők másfajta kapcsolatokat építettek, más magyarországi pártokkal. A Fideszben pedig néhány politikus megpróbált alternatívát világra segíteni az RMDSZ-szel szemben, különösen 2004-ben, a választások évében. Ez nekünk rendkívül nagy problémákat okozott. Mostanra viszont mindenki számára egyértelművé vált, hogy továbbra is az RMDSZ a meghatározó politikai erő, másrészt pedig mi is nagyon jól tudjuk, nem érdekünk, hogy ne legyünk megfelelően jó viszonyban az egyik vezető magyarországi párttal. Annál is inkább, mert az elkövetkező időszakban nagyon fontos lehet mindannyiunknak, ha együtt tudunk működni az Európai Unióban, például az Európai Néppártban, ahol tag a Fidesz is, és tag az RMDSZ is, vagy ha Románia és Magyarország kapcsolatait minél szorosabbra tudjuk vonni az elkövetkező években. Az együttműködés az érdekünk, nem a szembenállás. Viszont annak kapcsán, amit kérdeztél, tapasztalhattam, hogy a másik oldalról ez újfent sértődést váltott ki. Tehát ha egyik oldallal éppen beszélő viszonyban vagy, az a másik oldalnak nem tetszik. Márpedig ez ezután is így lesz, meg kell mondanom, tehát tetszik, nem tetszik, mi beszélő viszonyban akarunk lenni mindkét oldallal. Én becsülöm a baloldal bizonyos értékeit, és becsülöm a jobboldal bizonyos értékeit. Ezt azért tehetem meg, mert nem kényszerített rá egy bizonyos politikai helyzet, hogy ide vagy oda álljak, ez így igaz. Még akkor is, ha egyesek szerint ez egy amolyan se hal, se hús álláspont. Nem, ez az erdélyi magyar politika, az erdélyi magyar politika pedig más, mint a magyarországi magyar politika, mert az erdélyi magyarság is más helyzetben van, mint a magyarországi. Az is igaz, hogy történelmileg is van egy ilyen különbség. Bethlen Gábort sokan emlegetik, de nem gondolnak bele, hogy az milyen kegyetlen példa, és bizony sokszor fájdalmas volt saját nemzete számára is, vagy a nemzet egy bizonyos része számára, amit tett. Bethlen Gáborhoz hozzátartozik Lippa bevétele is, amikor saját kapitánya védte vele szemben a várat, amit át kellett adni a töröknek. Ezért nagyon is drámai Bethlen Gábor példája. Sajátosan magyar,de sajátosan erdélyi is Mint ahogy ma is van különbség közöttünk, más a magyarországi, és más az erdélyi magyar politika. Erdélyben, tizenöt éven át egyet tudtunk érteni, legalábbis a túlnyomó többség. Mindig volt vita, mindig volt bizonyosfajta megosztottság, de azért alapvető kérdésekben konszenzus volt. Abban is konszenzus volt, hogy egységes politikai képviseletre van szükség például a román parlamentben, márpedig ez egy kapitális kérdés.
– Igen, ennek fontosságát csak nagyon kevesen kérdőjelezik meg.
– Van ellenvélemény is, ez igaz, de nem számottevő. Más kérdés, hogy ezt az egységes képviseletet kinek kell vezetnie, és milyen irányba kell mennie, ebben már természetesen van megosztottság. Ami pedig Magyarországot illeti, én minden magyar miniszterelnökkel, Antall Józseffel, Boros Péterrel, Horn Gyulával, Orbán Viktorral, Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel folyamatosan konzultáltam. Nem teszek egyenlőségjelet közéjük, de megpróbáltam mindegyikkel együttműködni, és ez nagyjából sikerült is.
– Szólj, ha kellemetlen a kérdésem, a személyedre vonatkozik, de sokan úgy látják, és én is úgy látom, hogy itt a te alkatod is hozzájárult a jó viszony kereséséhez, ehhez a megosztottság-ellenességhez. Ha történetesen nem te vagy az RMDSZ elnöke, ha nem ilyen alkatú politikus – és államférfi végül is – áll a szervezet élén, akkor elmehetett volna-e egyik vagy másik irányba az RMDSZ?
– Erről még beszéltünk, természetesen nem hiszek az olyan történelmi meghatározottságokban, amelyeket személyes döntések nem árnyalnak legalább, jobb esetben pedig nem csak árnyalják, hanem döntő módon befolyásolják az eseményeket. Tehát kihat egy ország sorsára, hogy adott esetben ki a miniszterelnök, kihat egy közösség sorsára, hogy az érdekvédelmi szervezetét kik vezetik, és valóban álszerénység lenne, ha azt mondanám, mindegy, hogy ki volt ennek a szervezetnek az elnöke. Meg hogy a szövetségnek az élén minden ugyanúgy történt volna, mert akkor miért csináltam ezt, és miért nem írtam verset, hiszen a versről legalább tudom, hogy jobbat vagy rosszabbat igen, de ugyanolyant senki nem írt volna, mint amilyeneket én nem írtam meg ebben a másfél évtizedben. Amit én nem csináltam meg, azt senki más nem csinálta meg helyettem ezekben az években, ez biztos, és azt gondolom, hogy ez a politikában is így van, velem is, mással is. Azt is gondolom, hogy amiként van közösségi bölcsesség, alapvetően vannak közösségi ostobaságok is, tehát időnként el lehet rontani egy egész közösséget, fanatizálni lehet, rossz irányba lehet vinni, a történelem ezt bizonyítja. De azért kiegyensúlyozottabb időkben vagy egyáltalán szerencsésebb pillanatokban van egy közösségi bölcsesség. Hogy jó vagy rossz döntés volt-e az én megválasztásom, az majd később derül ki. Azt pedig bízzuk az utókorra, hogy ki volt államférfi, és ki nem. Ne siessünk a jelzőkkel. Különben sem fejeztem be még a pályámat. Persze az RMDSZ nem véletlenül döntött úgy, hogy egy olyan alkatú embert akart elnöknek, amilyen én vagyok. Az volt a szándék, hogy olyasvalaki kerüljön a szövetség élére, aki egyensúlyt tud teremteni. Egyébként engem sokszor idegesített, hogy az én alkatomhoz ez társul, mert amint elmondtam már, én tulajdonképpen gyűlölöm a langyosságot, hiszen „a langyosakat kiköpi az Úr”, márpedig aki itt sem áll, ott sem áll, az langyos. De nem arról van szó, hogy itt sem álltam, ott sem álltam, hanem talán érvényesíteni tudtam azt, hogy ebben a szervezetben mindenkinek helye van, és a politikai kapcsolatokban is egy ilyenfajta egyensúlyt próbáltam képviselni. Én nem vagyok igazán pártpolitikus, azt hiszem. Lehet, hogy ez is rossz egyesek szerint. Az elmúlt években jó néhányszor kifogásolta egy-két román politológus, hogy nem eléggé markánsak az állásfoglalásaim. Ők jól érzékelték, amit én tényleg csináltam, hogy nem voltam hajlandó teljes erővel ide vagy oda állni, és nem voltam hajlandó pártpolitikusként előrerohanni, és annyira elkötelezni magam, hogy mögöttem felégessem a hidakat. Ez nem mindenkinek rokonszenves.
– Ez volt a személyiségednek, mondjuk, a tartalmi jellemzője, de van egy másik, nem tartalmi, hanem formai, legalább ugyanolyan fontos vonás: mekkora szerepet tulajdonítasz annak, hogy egy politikus, de különösen egy kisebbségi politikus rendelkezzék többé-kevésbé szónoki erényekkel, de mindenképpen a kifejező, a szép, a pontos fogalmazás erényével? Nem hiszem, hogy akár összmagyar viszonylatban nagyon sok politikus lenne, aki felvehetné veled ebben a versenyt.
– Nekem ebben van egy előnyöm másokkal szemben. Hivatásom a szépirodalom, és nyilvánvaló, hogy tudnom kell bánni a nyelvvel. De ha már arról beszélünk, hogy engem például mi tett alkalmassá erre a tisztségre, meg kell mondanom, hogy Európának ebben a részében az értelmiségi kommunikáció még mindig humán jellegű. Tehát azt mondjuk, Ady Endre, és akkor van egy közös témánk. Vagy azt mondjuk, Petőfi Sándor, vagy azt mondjuk, Csontváry Kosztka Tivadar, és akkor ismét megvan a közös kommunikációs alap. Ha azt mondjuk, hogy nem-euklideszi geometria, az egy nagyon fontos dolog, de nem fogunk tudni kommunikálni. Esetleg mi ketten igen, de attól félek, hogy én itt veled szemben alulmaradnék. Mindenesetre ez a humán kultúra volt az egyik előnyöm. Másik pedig az, hogy én – ez a mindennapi megszólalásaimból kevésbé derül ki – az újabb kori magyar történelemnek a számunkra fontos elemeit eléggé mélyrehatóan ismerem. Ez is egy közös erdélyi magyar értelmiségi vonás.
– Ehhez már történelmi érdeklődés kell.
– Hát igen, de azért tudod jól, hogy a hetvenes-nyolcvanas években tulajdonképpen a magyarországi történetírás, sőt, a publicisztika is az újkori magyar történelem felé fordult. Kossuthtól és a Görgey-problémától kezdődően Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig, majd Horthyék második világháborús szerepéig az égvilágon mindent feldolgoztak, és ennek aztán a politikai konklúziói is kialakultak. Én ezt jól ismertem, mint még sokan mások, persze. Nem beszélve arról, hogy a két világháború közötti erdélyi magyar történelemnek is utánaolvastam. Mindenkinek ajánlanám ezt, aki a politikára vállalkozik. Nem biztos, hogy a mostani fiatalok annyira fontosnak tartják a történelmet, pedig elő kell venni, mert egyszerűen rengeteget lehet tanulni belőle, másrészt bizonyos hibákat talán el lehet kerülni.
– A szónoki képességeidet már említettem.
– Bármennyire is furcsának tűnik, én nem tudtam, és nem is szerettem beszélni 1990-ben, én ezt később tanultam meg. Mert ezt is meg lehet tanulni, de nem elég hozzá a jó kifejezőkészség, a nyelv hajlékony kezelése. Ehhez kell egy másfajta képesség, ami általában a politikában is nagyon fontos, de nagyon fontos különösen a tárgyalóasztalnál, és nagyon fontos akkor is, amikor tömegekhez szólsz: az empátia. Ez a képesség nincsen meg mindenkiben. Érdekes módon a művészember, az alkotó ember, a tudós ember nem mindig rendelkezik empátiával. Vagyis mit értek az empátián? Azt, hogy tudjam, a másik mit gondol, és hogy amit mondok, az miként hat a másikra. A mindig csak önmagukra figyelő, mindig csak önérvényesítésre törő emberekben általában nincs elegendő empátia.
– Pedig helyenként alapfeltétel a beleérző képesség.
– Az ilyen ember sokszor elefánt a porcelánboltban. Nem érdekli, hogy a másik mit gondol, nem érdekli, hogy a környezete miként viszonyul valamihez, hanem kifejti a maga nagyon markáns véleményét.
– Erős egyéniségek…
– Igen, bizonyos értelemben. De attól még lehetsz erős egyéniség, hogy megérted a másikat. Hiába ülsz le, mondjuk, a románokkal tárgyalni – és erről, azt hiszem, már szintén beszéltünk –, ha nem érted azt a gondolkodásmódot, vagy ha például lenézed a másiknak a múltját, a jelenét, a jövőjét, a kultúráját. Ez nagyon veszélyes, mert nem fogod tudni, hogy mi az észjárása, nem fogod tudni, hogy mire hogyan reagál, és nem fogsz eredményt elérni. Az empátia is lehet veszélyes természetesen, mert ha egy ingadozó embernek túlságosan nagy az empátiája, akkor állandóan alkalmazkodik, állandóan hajlik, mint szélben a fűszál, a széljárás szerint. Ugyanúgy a szónoki képességhez is kell az empátia, de nem szabad populistának lenni. Gyűlölöm a populizmust, többször elmondtam, hogy a politikus nem egyszerűen közvélemény-kutató, tehát nem arra való, hogy utánamenjen a közvéleménynek, és azt szajkózza, amit a közönség hallani akar. Viszont a saját üzenetedet úgy kell megfogalmaznod, hogy az a közönséget megragadja, hogy az ő gondolkodásmódja, az ő kultúrája, az ő hagyományai, az ő eszejárása szerint beszélj.
– És a helyzetnek megfelelően
– Így van, igazuk van például azoknak, akik azt mondják, szórványvidéken más hangot kell megütni, mint Székelyföldön. Az nem azt jelenti, hogy hazudsz. Sőt. Mind a két helyen ugyanazt azt igazságot mondod, de másképpen beszélsz. Hiszen végül is másképpen szólunk nőkhöz, férfiakhoz, gyermekekhez, idősekhez, fiatalokhoz. Én azt hiszem, mindenki érti, hogy mire gondolok. A szónoki képességek egy része ezen múlik. S a másik, hogy kell tudni magyarul.
– Na most, hogyha ezeket – a szónoki képességet, empátiát stb. – mondjuk kritériumoknak vagy nem tudom minek tekintjük, akkor kit látsz, Romániában és Magyarországon, hogy ne menjünk túl messzire, ebből a szempontból jó politikusnak?
– Kockázatos másokat minősíteni. Lássuk csak! Például Orbán Viktort sokan szeretik, sokan nem szeretik, de valóban kiváló szónoki képességgel megáldott ember, akiben megvan ez az empátia. Vele is megtörténik, természetesen, hogy túlságosan utánamegy a hallgatóság tetszésének, de általában ő nagyon jól beszél. Gyurcsány Ferenc is tehetséges szónok. Mások is vannak, persze, Magyarországon többnyire szépen beszélnek a politikusok, és szabadon beszélnek, ami szintén fontos, mert az elmondott szöveg sokkal hatásosabb.
– Itt, Romániában?
– Hogy egy olyan példát mondjak, amelyről mindenki tudja, hogy egyébként, mindenféle oknál fogva, nem igazán áll közel hozzám: Tőkés László jól beszél, az egy papos stílus, tehát a prédikációk stílusa, viszonylag monoton, de mégis hat. Általában a hatást a szókimondás jól kiszámított, jól elhelyezett pillanataival, meg az örök magyar határpör felidézésével éri el, de jól beszél. Nem az én stílusom, persze. A románok közül például Traian Băsescu, a mostani államfő is jól beszél bizonyos értelemben, csak azzal van baj olykor, amit mond. Azért beszél jól, mert állandóan kilép a klisékből, nem hajlandó elfogadni az államférfi kliséjét, és szerintem szintén elég jól kiszámítottan, nyersen, durván, időnként brutálisan kiszól ebből a keretből. Persze, minden viszonylagos, legyen szó románokról vagy magyarokról, a mai politikusok nem tudnak beszélni ahhoz képest, ahogy Kossuth Lajostól errefelé milyen sokan szónokoltak. Elő kell venni egy akkori beszédet, el kell olvasni.
– Fel van építve.
– Fel van építve, és nagyon szépek a mondatok, bonyolultabbak, mégis hatásosak. A mostani politikusok ehhez képest tőmondatokban beszélnek, még akkor is, ha ezek látszólag összetett mondatok. Tehát ilyen szempontból alulmaradnánk az összehasonlításban, többek között azért is, mert ezt nem tanultuk, és nem is tanítják, pedig fontos lenne. Én mára a nyilvánosan elmondott beszédnek a technikáját a magam számára kidolgoztam. A választási kampányban, amikor államelnökjelöltként vagy RMDSZ-elnökként kampányoltam, volt olyan nap, hogy tizenhárom beszédet mondtam el, az utolsót valamikor éjfél körül, egy zsúfolt falusi művelődési otthonban. Csak látszólag áll ki valaki spontánul és fölkészületlenül, ilyesmit nem szabad tenni. Van néhány alapelv, amelyet be kell tartani. Egyébként ugyanolyan a technikája ennek is, mint az irodalmi műnek, meg kell mondanom. Még annak idején megtanultam, hiába jutnak eszedbe szebbnél szebb képek, hogyha ezeket csak úgy egymás mellé rakod, akkor karácsonyfa lesz belőle, és szétesik a vers. Egy-két gondolatot, egy-két fontos üzenetet szabad elmondani egy beszédben is, tudnod kell, mivel kezded, és ennél százszorosan fontosabb, hogy tudnod kell, mivel fejezed be. Tehát egy színpadra, egy mikrofon elé akkor lehet kiállni igazán nyugodtan, amikor tudod a végét annak, amit mondani akarsz. Még akkor is, hogyha magát a mondatot nem fogalmaztad meg magadnak, de tudod, hogy a végén milyen gondolattal akarod befejezni.
– Köszönöm, valami ilyesmire gondoltam a mai beszélgetésünk befejezéséül.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
