17
2005. augusztus 30.
„a feladat sokat változtat az emberen”
– A 2000-es választások után az RMDSZ a szociáldemokrata kormányt támogatta anélkül, hogy a kormány része lett volna. Erről a periódusról beszélj, kérlek. Milyen tapasztalataid voltak? Új helyzet volt, majdnem olyan új, mint azelőtt négy évvel, és én úgy gondolom, hogy az ország életében nem is volt olyan rossz időszak.
– Hát a mi szempontunkból semmiképpen sem. Egyébként az országban is viszonylag stabil volt a helyzet. Amiért tulajdonképpen úgy tűnik, hogy megbukott a Szociáldemokrata Párt, az érdekes módon morális kérdés. A korrupciót hányják a szemükre, ehhez járult még a Szociáldemokrata Párt politikusainak arroganciája, ami egyébként baloldali politikusokra máshol nem igazán jellemző.
– Meg hát a helyi kiskirályok serege.
– Igen, a helyi kiskirályok viselkedése is a korrupcióhoz tartozik, és minden valószínűség szerint ez ütött vissza. Mert hiszen ugyanebben az időszakban történt meg a NATO-fölvétel, ami rendkívül fontos lépése volt Romániának, és ebben az időszakban fejeződtek be a tárgyalások az Európai Unióval. Nekem külön elégtételem volt a NATO-fölvétel is, meg az is, hogy az európai integrációban jelentőset haladtunk előre, miközben valami olyasmit próbáltunk, amit azelőtt soha, vagyis évről évre megújított megállapodások alapján támogattuk a parlamentben a Szociáldemokrata Pártot. Meg kell mondanom, az elején volt némi keserű szájízem, hiszen addigi szövetségeseink – a liberálisok és a demokraták – szembefordultak velünk, mivel mi nem voltunk hajlandók ellenzékbe menni, és megtapasztalhattam azt, hogy mit jelent a köpönyegforgatás, de nem a miénk, mert nem mi fordítottunk szerintem köpönyeget, hiszen a magatartásunk nem változott, és ugyanazokat az értékeket képviseltük a Szociáldemokrata Párt kormányzása idején is.
– Ismét a következetességnek a kétféle értelmezése.
– A volt partnereink fordítottak köpönyeget, mert ugyanazokat a megoldásokat, amelyeket 1996 és 2000 között együtt dolgoztunk ki, de egy részüket akkor nem sikerült érvényesíteni a koalíció gyengesége miatt, most ellenzékben élesen támadták, és nagyon sokszor a Nagy-Románia Párt mellé álltak velünk szemben. Megtapasztalhattam azt is, hogy míg a Szociáldemokrata Párt ellenzékben végig ütni próbált minket, és a magyar kérdést próbálta kihasználni, hogy sarokba szorítsa a koalíciót…
– Vagy velünk ütni a többieket.
– … most ugyanezekben a kérdésekben sikerült megegyeznünk. Azzal kezdtük, hogy elfogadtattuk a helyi közigazgatási törvény módosítását, és a húszszázalékos nyelvhasználatot nemcsak törvénybe foglaltuk, hanem érvényesítettük is. Ebből is kiderült, hogy ők elég jól kormányoztak, tudtak szervezni, és értettek a közigazgatáshoz. Nem is volt nekik olyan nehéz persze, mert az egyszínű kormány volt, mi a parlamentből támogattuk. Most, hogy egy koalíciós kormány miniszterelnök-helyettese vagyok, éppen elgondolom, milyen másképpen nézhet ki egy olyan kormányülés, ahol az asztalfőn ül a pártelnök mint miniszterelnök, és az asztal körül csak ugyanannak a pártnak a miniszterei vannak.
– Tehát a bizalmasai.
– Igen. Másképpen születnek a döntések, és minden másképpen működik. Fontos négy esztendő volt az, sokat vitáztunk, sok konfliktusunk volt, én azt gondolom, hogy a velünk való együttműködés a Szociáldemokrata Pártnak is sokat számított, mert a reformtörekvéseket erősítettük föl ebben a pártban, amelyben továbbra is ott voltak a nacionalisták, és nekem sokszor kellett arra gondolnom, hogy egy olyan párttal működünk együtt, amelynek Adrian Păunescu az egyik fő kultúrpolitikusa.
– Vagy akár Ion Iliescu elnök is.
– Ion Iliescu még hajlandó volt számos kérdésben engedményekre ahhoz képest, hogy miképpen gondolkodott a kilencvenes évek első felében, de Adrian Păunescu ugyanúgy udvari költő maradt bizonyos értelemben, csak nem mindig lehetett tudni, hogy kinek az udvaráról van szó. Tehát amikor ebbe belegondoltam, nem nagyon volt okom örvendezni. Az is igaz, hogy Adrian Năstaséval viszont általában jól együtt tudtunk dolgozni, ezt bármikor elismerem, úgy tűnt, hogy valóban meg akarja reformálni a saját pártját, és azon is elég következetesen dolgozott, hogy Romániát külpolitikailag a nemzetközi fórumokon minél jobban elfogadtassa. Végül is nem volt rossz annak a kormánynak a külpolitikája. Ebbe beleértem azt is – amit utólag lehet ugyan boncolgatni, de én továbbra is egyetértek vele –, hogy az Amerikai Egyesült Államokhoz és az Európai Unióhoz való viszonyban próbáltak bizonyos egyensúlyt kialakítani, miközben a cél azért az Európai Unióba való belépés volt. Az Egyesült Államokról a véleményem nekem amúgy is különbözik sokakétól. Külpolitikailag ugyanis én egyértelműen helyeslem, hogy minél nagyobb szerepet kapjon nálunk az Európai Unió mellett az amerikai kapcsolatrendszer is, ugyanakkor az Egyesült Államokból importált kultúrát nem nagyon szeretem. Ma már a televízióban alig lehet látni egy klasszikus, lassú ritmusú, szép francia, olasz, skandináv vagy más európai filmet, és mindent félreseper az amerikai rágógumi. Meg kell mondanom, ami a politikai manipulációt illeti, ezek az amerikai filmek emlékeztetnek engem akár a szovjet filmpropagandára is, de természetesen sokkal élvezhetőbbek. Viszont itt is minden nagyon pontosan ki van számítva.
– Mint a szocialista realizmusban.
– Hát csak a rendőrfilmekre kell gondolni, ahol egy fehérből, egy színes bőrűből áll a rendőrpár.
– Ez meg a „politikai korrektség” túlerőltetése.
– Ha nem egy fehér és egy színesbőrű, akkor egy nő, egy férfi, és ha az sem, akkor az egyik biztosan kábítószerezett vagy alkoholista volt valamikor. Ezek tanítómesék is, miközben egy nagyon izgalmas, nagyon pergő cselekményt követhetsz végig. Tehát nekem az amerikai kulturális dömpingről nincsen jó véleményem, és tulajdonképpen félek tőle, mert lassan elnyomhatja az európai értékeket. Ennek ellenére természetesen rendkívüli mértékben méltányolom azt, hogy az Egyesült Államok hajlandó az általa értéknek tartott morális elvekért, demokratikus eszményekért cselekedni is, nemcsak beszélni erről. Ezt ékesen bizonyítja, hogy a volt Jugoszláviában – bár vitatható módon –az Amerikai Egyesült Államok volt hajlandó egyedül közbelépni.
– De akkor még a NATO támogatásával!
– Ez igaz, csak azt is nagyon jól tudom, hogy például a francia értelmiségiek éveken át csak vitatkoztak arról, mit kellene tenni a volt jugoszláv térségben. Az iraki közbelépésnek az okairól lehetne beszélni, de a világ azért bonyolultabb annál, hogy „ha a szomszéd veri a feleségét, az a szomszéd dolga”, és ennek a visszautasítását, tehát a cselekvés ideológiáját az amerikaiaknál mindenképpen méltányolom. Persze, mondom, erről sokat lehetne beszélni, hiszen ugyanakkor ez a nagyhatalmi arrogancia, hogy „tűzzel-vassal teremtsünk demokráciát” veszélyes is lehet, éppen a világ sokszínűségére nézve. Summa summarum: Az Európai Unióra is, az Amerikai Egyesült Államokra is szüksége van Romániának, tehát a külpolitikája jó volt az előző kormánynak, és az együttműködés velünk szintén jó volt, mert tudták, hogy a magyarokkal együtt kell működni ahhoz, hogy a belpolitikában is, a külpolitikában is igazán képviselni lehessen Románia érdekeit.
– Akkor felteszem azt a kérdést, amit a múltkor is: véleményed szerint ők vesztettek azon, hogy mi támogattuk őket? Ha azt tekintjük, hogy a parlamentben néhány helyen múlott a többségük…
– Valamennyit veszíthettek is egyik-másik „magyarbarát” gesztusukkal, de másrészt meg olyan sokat nyertek abban a négy évben, amivel ellensúlyozni lehetett volna ezt a veszteséget. Ugyanis azért nem mindenkinek adatik meg, hogy jóllehet nem szerzett abszolút többséget a választásokon, egyedül kormányozzon. Hiszen mi nem voltunk ott a kormányüléseken. Mi nem tudtuk azt, hogy milyen döntéseket hoznak. De nekik lehetővé tettük, hogy a szavazatainkkal kormányozzanak. Tagadhatatlan, hogy minket is nagyon sok megoldáshoz hozzásegített ez. Beleértve azt is, hogy kormányhatározatok formájában, bár nem eleget, de mégis az addiginál több pénzt tudtunk az önkormányzatainknak szerezni az infrastruktúra fejlesztésére, és megoldottunk más kérdéseket is, elindult az a folyamat, amelynek a végén, éppen most, amikor beszélgetünk, magyarrá vált a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskola, hiszen ezelőtt négy évvel döntöttük el, hogy nem indulnak ott román osztályok, nem kevés vita után, nem kevés ellenkezést legyűrve. Ismétlem, lehet, hogy nekik egyik-másik pillanatban okozott némi veszteséget, hogy az RMDSZ-szel működtek együtt, de ilyen stabil és megbízható partnerük, ezt állítom, Romániában más nem lett volna. Hosszú távon nem veszítettek, hanem nyertek abból, hogy egyedül kormányozhattak. Nem igaz az, hogy emiatt kaptak a kelleténél kevesebb szavazatot.
– Véleményed szerint ez a négy év segített abban, hogy javuljon a magyarság megítélése a román közvéleményben?
– ’96 óta fokozatosan változik ez a megítélés. Egyébként a magyarokban is változik a románok megítélése. Lássuk be, hogy itt kölcsönösen nagyon erős előítéleteket kellett legyőzni. A kilencvenes évek elejét úgy éltük még meg, hogy magyar ember állami hivatalt vagy bizonyos állami tisztségeket nem szívesen vállalt, még akkor sem, ha ennek a közössége is és ő maga is kárát látta. Hányszor szembesültem én azzal, hogy egyrészt igazgatónak nem akartak magyarokat kinevezni, másrészt meg amikor mégis kiküzdöttük azt, hogy magyar lehessen egy intézmény élén, nem akarta senki vállalni! Mert ebben az országban még a magyar jogász is szívesebben lett ügyvéd, mint ügyész vagy bíró, miközben a románok meg is tettek mindent, hogy ügyész vagy bíró ne lehessen magyar. Azt már nem tudták megakadályozni, hogy ügyvéd legyen, de szívesen visszaszorították volna arról a pályáról is nyilván a magyarokat. Tehát ezen kellett változtatni, és változott is ez a szemlélet, kölcsönösen, azt gondolom, tehát egymás elfogadása ma sokkal nagyobb, mint amikor elindultunk ezen az úton. Nem teljesen visszafordíthatatlan ez, pillanatok alatt le lehet ennek egy részét rombolni, ha nem is az egészet.
– Politikai pályádon gyakran kerültél olyan helyzetbe, hogy precedens nélküli döntést kellett hoznod. Ilyen volt az is, hogy 2004-ben államelnök-jelöltséget vállaltál. Milyen megfontolásból tetted, és mekkora kaland volt ez?
– Ha most ismét magamról kell beszélnem, akkor azt akarom először is elmondani, hogy a feladat nagyon sokat változtat az emberen, ha tudod azt, hogy az a feladat fontos, és ha van benned képesség a változásra. Azt hiszem, beszéltünk még arról, hogy én alapvetően nem vagyok társasági ember. Barátaim mindig voltak, és közöttük mindig egy-két egészen közeli munkatársam, de én például nagy társaságban, nagy közösségben nem szívesen mozogtam, az én életemnek fontos része volt az is, hogy magányosan, könyv mellett töltöttem sok-sok órát. Ehhez képest ma egyfolytában közösségben élek. Vagy például régebb nem szerettem nyilvánosan megszólalni.
– Közönség előtt?
– Nem szerettem az író-olvasó találkozóknak azt a részét sem, amikor kérdést tettek fel nekem, és válaszolnom kellett, mert nem szerettem az improvizációt. Aki önmagát túlságosan figyeli, és túlságosan fontosnak tartja, hogy miként jelenik meg mások előtt, az sohasem lesz például jó színész. A jó színész valószínűleg az, aki nem figyeli állandóan, hogy most ő akkor éppen milyen színben tűnik fel mások előtt. Nálam ennek éppen az ellenkezője volt, éppen ezért nem szerettem szerepelni, nem szerettem kisebb vagy nagyobb tömegek előtt beszélni.
– Olyan kényszered nem volt, hogy félreismernek?
– Nem erről van szó, hanem arról, hogy mindenkinek sokféle képessége van. Ezt egyébként mindig is vallottam, tehát abban sem hiszek, hogy a tehetség az feltétlenül egyirányú. Nem olyan értelemben, hogy kinek milyen a zenei hallása, vagy hogy van-e kézügyessége, mert az vagy van, vagy nincs, ezeket lehet fejleszteni, de csak egy bizonyos fokig. De egyébként a tehetség különböző módokon nyilvánulhat meg, és általában az ember is képes az alkalmazkodásra, képes a változásra, és éppen ezért én egy viszonylag befelé forduló poétából most valamiféle harsány, bár remélem, nem túlságosan harsány…
– De mindenképpen konfrontálódó…
– …politikussá lettem, és állandóan új helyzeteket kell vállalnom. Meg kell mondanom, hogy ma már szeretem ezt, szeretem a kihívásokat, szeretem, ha meg kell oldani egy feladatot, szeretem a szellemi próbatételeket. A változást ugyanakkor ma sem szeretem. A legjobban az idegesít, ha módosul a programom, vagy ha valamilyen akadály miatt nem tudom végigvinni, amit elterveztem. Ez nagyon föl tud bosszantani, de egyébként az rendben van, hogy újból és újból meg kell oldani mindenféle problémákat. Ami a döntéseket illeti, a döntéshozatalt is meg lehet tanulni, hogy mikor kell halasztani és mikor kell azonnal meghozni egy döntést. És természetesen jó döntéseket kell hozni.
– Az államelnök-jelöltség politikai kihívás volt, de menet közben nem sok döntést kellett hozni, én azt hiszem, hogy inkább…
– Az már önmagában elég nagy döntés volt, hogy én az államelnök-jelölést elvállaltam. Ugyanis volt nekünk egy kipróbált államelnök-jelöltünk, aki kiválóan ellátta a feladatát.
– Hogyne, Frunda György tényleg leomlasztott pszichikai falakat.
– És megfelelően pozitív volt a megítélése a közvéleményben.
– Neked is pozitív a megítélésed.
– Tavaly olyan helyzetben voltunk, hogy erős, egyszólamú üzenetet kellett az egész RMDSZ-nek közvetítenie végig a választási kampányban. Sok érv szólt amellett, hogy az RMDSZ elnökének és az államelnök-jelöltnek ugyanannak a személynek kell lennie. De egyébként mindvégig szerettem volna elhárítani magamtól ezt a feladatot. Az én életemben, de valószínűleg mások is így vannak ezzel, ismétlődnek a jónási pillanatok, hogy valamiképpen megpróbálod elhárítani a feladatot magadtól. Most is nagyon nehéz napjaim voltak, mielőtt elvállaltam ezt a megbizatást, hiszen felmértem, hogy amit addig csináltam az RMDSZ elnökeként, azt ismerem, tudom, mit kell tenni, most pedig, ha egy hónapra is, de teljesen új szerepre vállalkozom. Végül is meggyőztek a kollégáim, és meggyőztem én saját magamat.
– Nem lehetett volna másképpen?
– Ezt így kellett csinálni. De nem volt könnyű. Mondtam már, hogy nem lennék jó színész.
– Mondani valamit, amiről tudod, hogy csak fikció?!
– Számomra szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt, amit Frunda György kiválóan csinált, hogy miközben ő is tudta, és mindannyian tudtuk, hogy nem lehet Románia elnöke, mégis el tudta hitetni, hogy lehetne Románia elnöke, és tudott úgy viselkedni, mint aki tulajdonképpen erre készül. Ez nekem megoldhatatlan feladatnak tűnt, úgy éreztem, hogy ez egy hónapig tartó kínszenvedés lesz, amíg végigviszem. Végül is nagyon nehéz volt, sok munka volt, de mégsem volt kínszenvedés, mert nagyon hamar rájöttem arra az egyszerű igazságra, hogy itt nekem nem kell egyebet csinálnom, mint nagyon pontosan, nagyon felkészülten önmagamat adnom. Vagyis nem szabad úgy tennem, mintha olyan lennék, mint a román elnökjelöltek.
– Úgyis különbözöl tőlük, óhatatlanul.
– Azt kell mondanom, hogy azért vagyok itt, mert magyar vagyok, azért vagyok itt, mert erdélyi vagyok. Ezt a kollégákkal megbeszéltük különben, együtt dolgoztuk ki az üzenetet, és így alakult ki, hogy én azt mondtam a választóknak: én most nektek egy magyar embert kínálok erre a funkcióra. Nézzük meg, nem lenne-e jó! Egy erdélyi embert kínálok. Nézzük csak meg, hiszen ritkán volt nektek erdélyi vezető politikusotok, nem lenne-e jobb az egész országnak? Ebből logikusan következett minden, amit ebben a kampányban csináltam, és utána már tényleg csak szervezési kérdés volt ezt az üzenetet végigvinni, illetve már nem volt olyan nehéz lépésről lépésre kimunkálni, mert akkor már nem arról szólt a kampány, hogy a televíziós szereplésekben arra kell kínosan ügyelnem, nehogy akcentusom legyen. Arra én szoktam ügyelni, persze, hogy helyesen beszéljek románul, nem esik nehezemre. A kiejtésem viszont magyaros, és most nem kellett különösebben vigyáznom arra, hogy ne legyen akcentusom, mert azt mondtam, hogy egy magyar ember beszél hozzátok, és neki persze hogy van akcentusa, amikor románul beszél. Sokak számára az volt a kényes pillanata a kampánynak, amikor egy talk show-ban, tehát egy közös televíziós fellépésben más elnökjelöltekkel együtt, hirtelen megkérdeztek, hogy mindenki válaszoljon röviden arra, mit jelent jó románnak lenni.
– Ott voltam, eléggé megdöbbentek a válaszodtól az emberek.
– Akkor teljesen természetes volt azt mondanom, hogy én nem tudom, mit jelent jó románnak lenni, mert én nem vagyok román.
– Mindenki azt várta, hogy kibújsz valahogy a válasz alól.
– És azzal folytattam, hogy én magyarként csak azt tudom, mit jelent jó romániai állampolgárnak lenni. De mindez következett abból, hogy kellett egy üzenet, és attól kezdve, hogy ez megvolt, már nem féltem a feladattól, hanem egyszerűen csak nagyon sokat kellett dolgozni.
– Fizikailag is.
– Fizikailag is sok volt, a kampányban olyan nap is volt, amikor tizenhárom beszédet mondtam. Az az igazság, hogy maga a kampány is kollektív produkció, még akkor is, ha nem színház, hanem véresen komoly ügy. Mert ahhoz, hogy ezt végigcsinálhasd, tudod, mi kellett még? Kellettek a magyarok. Hihetetlen, hogy milyen szolidaritásérzés van ilyenkor a találkozókon, és hogy mennyire részese tud lenni mindenki egy célnak, tehát ezeken a kampánytalálkozókon tényleg mennyire közel vannak egymáshoz az emberek. Ez nagyon érdekes, ezek nem hideg politikai találkozók. Ha most, kampányon kívül, nem államelnök-jelöltként, csak az RMDSZ elnökeként elmegyek ugyanazokhoz az emberekhez, akik akkor szerettek, azok most is kellő tisztelettel fogadnak, akkor viszont, mivel mindannyian részesei voltunk egy vállalkozásnak, tényleg a szeretet is mindenütt ott volt közöttünk.
– Nem lehetett rossz érzés ez.
– Ez egy nagyon jó dolog volt. Most, amikor az előrehozott választásokat kezdték pedzeni a partnereink, egyrészt nagyon aggódtam, de ugyanakkor kissé kajánul elmondtam a kollégáimnak, hogy egy nagy előnye mégis lett volna, hiszen megint együtt lettünk volna.
– Egyetlen kérdés még: ha nem előrehozott választások, hanem idő szerinti választások lesznek – négy év múlva –, ismét te leszel az államelnök-jelöltünk?
– Nem tudom, hogy lesz-e államelnök-jelöltünk, azt sem tudom, hogy én leszek-e, ezt majd közösen döntjük el.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
