16
2005. augusztus 24.
„cselédlépcsőn nem megyünk be a kormányba”
– Térjünk vissza ismét a kronológiához! Addig jutottunk el, hogy Emil Constantinescut elnökké választották. Azért is határkő volt, mert akkor az erdélyi magyarság először került kormányra. Hogyan emlékszel vissza erre? Hogyan működtek a dolgok? Nemrég egy sajtóértekezleten elmondtad, hogy mintha viszontlátnád az akkori helyzetet, az akkori konfliktusokat, tehát mintha a mostani koalíciót is fenyegetné, ami akkor történt.
– Az RMDSZ helyzete nem emlékeztet az akkorira, mert most sokkal erősebbek vagyunk. Akkor ugyanis teljesen előzménytelen volt, hogy magyar képviselet legyen egy román kormányban. Szükség volt a szavazatainkra, bár ha jól emlékszem, nélkülünk is meglett volna, nagyon soványan, a többsége a Demokratikus Konvenciónak és a Demokrata Pártnak. A stabilitáshoz kellettek a mi szavazataink is, de mégsem voltunk ilyen értelemben a mérleg nyelve. Másrészt a partnereink féltek túlságosan ágálni, úgymond, a magyarbarátsággal, és amikor a tárgyalásokat megkezdtük…
– A kormányalakítást?
– A két forduló között már kötöttünk egy egyezséget Emil Constantinescuval, ezt sokan sejtették, de senki nem ismerte hármunkon-négyünkön kívül.
– Titkos egyezség volt?!
– Én egyébként titkos egyezségeket máskor nem kötöttem. Sokan azt hiszik, hogy itt a politika különböző titkos egyezségekkel működik. Megegyeztünk sok mindenről másfél évtized alatt, főleg ’96 után, azokkal, akikkel együttműködtünk, voltak szóbeli egyezségeink különböző kérdésekről, amelyeket meg akartunk oldani, és nem hoztuk nyilvánosságra ezt a szándékunkat. Ez a politikában teljesen természetes, leülünk, megbeszéljük, megegyezünk, de a szó szoros értelmében vett titkos paktumokat én nem kötöttem. Kivéve akkor, egyetlenegyszer, 1996 őszén. Kellett nekünk a garancia, és Emil Constantinescuval a két forduló között megegyeztünk, hogy az RMDSZ támogatja őt. Nem volt az egy hosszú szerződés.
– Támogatási megállapodás volt?
– Egy rövid kis feljegyzés tulajdonképpen, amit aláírt ő is, aláírtam én is.
– Benne volt, hogy mit kapunk cserében?
– Az egyezség arra vonatkozott, elfogadják, hogy az RMDSZ kormányzati tényező lesz velük együtt, tehát hogy kormányban leszünk, ennyi volt. Mi pedig vállaltuk a támogatását. De akkor még olyan volt a hangulat, hogy amennyiben ez nyilvánosságra jut, Constantinescunak az elnökségébe kerülhetett volna. Lebegtették, nem tudom, honnan sejtettek erről valamit, itt-ott megpendítették a sajtóban, hogy egyezség van közöttünk, és végig tartottunk attól, hogy ez kipattan, de nem derült ki. Nos, ez volt az egyetlen alkalom, amikor volt egy ilyen igazi titkos paktum. Emil Constatinescu elnök lett, elkezdtük a kormánykoalíciós tárgyalásokat, és az elején mindenképpen meg akartak győzni minket arról, hogy valahol ott a második vonalban egy-két államtitkári tisztséggel legyen jelen az RMDSZ. Én akkor azt mondtam, hogy cselédlépcsőn nem megyünk a kormányba, tehát vagy nyíltan ott vagyunk és felelősséget vállalunk mi is, vagy ha nem, akkor nem.
– Érdekes, hogy négy év múlva már más filozófia szerint működött a támogatás, mert nem voltunk kormánykoalícióban.
– Igen, négy év múlva más volt a helyzet. A Szociáldemokrata Párt programja távolabb állt tőlünk. Viszont a Demokratikus Konvencióval nem volt ilyen problémánk, velük kezdettől fogva, 1992-től vállaltuk a közös programot éveken át, még akkor is, ha közben, 1995-ben felbomlott ez a szövetség. 2000-ben, amikor a Szociáldemokrata Párt nyert, féltünk attól, hogy az előzményeken nem lesz könnyű túltenni magunkat – sem nekünk, sem nekik, sem a közvéleménynek.
– Pedig ez itt egyeseknek nem is megy olyan nehezen.
– Ion Iliescu kilencvenes évekbeli magatartása is eléggé megterhelte a viszonyunkat, éppen ezért mi a Szociáldemokrata Párttal tudatosan nem vállaltunk közös kormányzást, hanem csak a parlamenti támogatást. Az évről-évre szóló megállapodásokkal fönntartottuk magunknak a lehetőséget, hogy mindig felülvizsgáljuk a kapcsolatot, és ez a rendszer jól is működött, sőt, bizonyos értelemben jobban működött, mint az 1996 és 2000 közötti kormányzás. De folytassam, ahol abbahagytam, tehát ’96-ban államtitkári tisztségeket kínáltak fel nekünk, amire mi azt mondtuk, hogy nem, mi is ott leszünk a kormányban. Nem tudtunk teljesen arányunk szerinti jelenlétet kitárgyalni, mert ők – a Demokratikus Konvenció és a Demokrata Párt – még a választások előtt megbeszélték egymással a fontosabb pozíciókat. Annak is érdekes története van – nem akarok sokat anekdotázni, de a bukaresti politikához mindez hozzátartozik –, hogy például hogyan sikerült a kisebbségi miniszteri tárcát kialakítani. Ez régi célkitűzése volt az RMDSZ-nek, az erdélyi magyarságnak, abban az egymással szemben álló felek is – Domokos Gézától Király Károlyig – már a kezdet kezdetén egyetértettek, hogy a kisebbségi minisztérium nagyon fontos dolog. Benne volt a programunkban. 1996-ban még mindössze egy úgynevezett Kisebbségi Titkárság működött a kormányban, és volt a Kisebbségi Tanács, amelyben mi nem is vettünk részt, mert nem tartottuk megfelelőnek. Az első koalíciós tárgyaláson kértem, hogy kellene egy kisebbségi miniszter az RMDSZ-nek. Nagyon elutasítóan reagált Gabriel Ţepelea, akivel egyébként jó viszonyban voltam, jártunk azelőtt együtt parlamenti küldöttségben Svédországban, jól ismertük egymást, de hát az öregúr hevesen tiltakozott, hogy most, a kezdet kezdetén nem jó ez, amúgy is kényes kérdés a magyarok jelenléte a kormányban, és ne akarjuk még ezzel is tetézni, várjunk, hogy teljen el hat hónap, és akkor megcsináljuk a kisebbségi minisztériumot. Én elmondtam, nem hiszek az ilyesmiben, mert ha létrehozunk itt egy építményt, akkor nem fogunk hozzányúlni egy félév múlva, és nem fogjuk újragondolni. De ott, azon a tárgyaláson még nem jutottunk dűlőre. Viszont ragaszkodtunk ehhez végig, és tudtuk, hogy ki kell kényszeríteni. Egyetértettünk ebben mind, akik tárgyaltunk, Takács Csaba is, Verestóy Attila is. Frunda György is részt vett néhány tárgyaláson, ő azelőtt államelnökjelölt volt. Végül úgy sikerült megoldanunk ezt a kérdést, hogy mivel a partnereink már egymás között elosztották volt a tárcákat, és nekünk először csak a turisztikai minisztérium jutott volna, azt mondtuk, mi nem fogadjuk el, hogy az RMDSZ egyetlen miniszteri tárcával legyen jelen, és két-három miniszteri tárcára rámutattunk, amelyek egyébként már ki voltak osztva, és esetleg a várományosaik is ott ültek az asztalnál. Kezdődött a veszekedés, egy adott pillanatban közbeszóltam: „Rendben van, nekem van egy áthidaló megoldásom, hozzuk létre a Kisebbségi Hivatalt, és ezt egy tárca nélküli miniszter felügyelje.” Ha ezt elfogadják, akkor megelégszünk a turisztikai minisztériummal. És mivel mindenki tudta, hogy esetleg vesztesen kerülhet ki a további vitákból, végül is rábólintottak. Mi találtuk ki ezt a „delegált” miniszteri státust akkor.
– Addig nem volt ilyen a román kormányban.
– Nem volt. Volt például miniszteri rangú államtitkár az oktatási tárcánál, de nem úgy hívták, hogy megbízott miniszter. A franciáknál van megbízott miniszter, és arra a mintára javasoltuk mi. Nos, így fogadták el akkor. Sokszor múlik egy eredmény a tárgyalás módján vagy a körülményeken. Akkor például azért sikerült ez, mert mindenki tudta, hogy az RMDSZ-nek két tárca jár, sőt, majdnem három. Inkább elfogadták, hogy létrehoznak egy ilyen nagyon kényes tárcát, mint azt, hogy valaki a már kitárgyalt tárcáiból odaadjon. Aztán később a turisztikai minisztériumot átváltottuk egy kormánycserénél az egészségügyi minisztériumra. Egyébként az RMDSZ akkor bizonyította be országnak-világnak, hogy kormányképes szövetség, és akkor nyerte vissza teljesen az önbizalmát az erdélyi magyarság. Ebben pedig nagy szerepük volt a minisztereinknek, Tokay Györgynek, Birtalan Ákosnak, majd Eckstein Kovács Péternek, Bárányi Ferencnek, Hajdu Gábornak, még akkor is, ha egyiküknek-másikuknak rövid volt a mandátuma. Sok múlott például azon, hogy Hajdu Gábor nem volt hajlandó visszalépni annak idején az egészségügyi reform dolgában. Ő makacsul kitartott amellett, hogy ezt nem szabad halogatni, és végül is igaza lett. És ha már az RMDSZ-politikusok munkájáról beszélünk, elgondolom sokszor, mennyire nem tudják egyesek, mekkora felelősséget jelent ez. Nemcsak a csillogást-villogást, nemcsak a reprezentálást kell észrevenni, hanem a hatalmas munkát is. Véletlen-e vajon, hogy két volt képviselő kollégánkat is, Elek Barnát és Birtalan Ákost agyvérzés nyomorította meg? Értelmes, életerős, tenni vágyó emberek voltak, de felőrölte őket az az időnként emberfeletti feladat, amit sokan hajlamosak lefitymálni. Nem kellene róluk megfeledkezni.
– Ha már az elfelejtett politikusokról beszélünk, más értelemben, persze, hogyan látod Victor Ciorbeának a szerepét? Nekem nagyon tetszett akkor, hogy irányunkban mennyire elfogulatlanul kormányzott.
– A magyarok szerették Victor Ciorbeát. Én is jó viszonyban voltam vele, felénk nagyon nyitott volt, végül is az ő nevéhez fűződik, hogy Romániában, első ízben a történelemben, egy román miniszterelnök üzenetet intézett március 15-én a magyarokhoz, és ez már-már történelmi fordulat volt ebben az országban. Ő segített a legtöbbet abban, hogy a 20 százalékos szabályozást, a magyar nyelv, illetve az anyanyelv használatát a közigazgatásban sürgősségi kormányrendelet formájában bevezessük, amely aztán egy alkotmánybírósági döntés nyomán érvényét veszítette ugyan, de mégis akkor alakult ki ez a 20 százalékos szabály. Ennek is megvan a története, mert a koalíciós tanácskozásokon semmiképpen sem akarták elfogadni a 20 százalékot. A parasztpárt 50 százalékról indult, miközben egyik-másik nagyon radikális, de a valóságtól nagyon elrugaszkodott kollégánk azt hányta a szemünkre, hogy miért nem lett 10 százalék. Mi természetesen 10 százalékot kértünk. A partnereink viszont 50 százaléknál kezdték, és 30 százaléknál teljesen elakadtunk. Úgy nézett ki, hogy nincs tovább! Úgy láttam, hogy külön-külön kell tárgyalnom a koalíciós elnökökkel. És akkor megkerestem Petre Romant, és azt mondtam: ez a harminc százalék, ez sok, ezt nem tudjuk elfogadni. Erre azt válaszolja, ami őt illeti, ő huszonöt százalékig le tud menni. Mondom, figyeljen ide, ebből is kiesik számos fontos település. Ha a többiek elfogadják, akkor a húsz százalékkal egyet tud érteni? Azt mondja, igen, de csak akkor, ha a többiek elfogadják. Utána leültünk a Parasztpárt és a Liberális Párt elnökével, és elmondtam nekik, hogy nézzék, Petre Roman elfogadta a húsz százalékot. Erre fel ők is elfogadták. Így alkudtuk ki a húsz százalékot, és Victor Ciorbea, aki jelen volt ezen az utolsó tárgyaláson, nagyon keményen képviselte ezt a kormányülésen.
– Tehát ha ő nem képviseli keményen, előfordulhat, hogy nem sikerül?
– Igen, megtörténhetett volna, hogy még akkor is, a végén, a kormányülésen felborítják. Mi nem fogadtunk volna el magasabb százalékot, de ki tudja, mi lett volna belőle. Az az igazság, hogy a nemzetiségi statutumban 30 százalék szerepel, tehát Romániában az egyetlen ilyen általános szabályozás, az harminc százalék volt 1945-ben. Nekem a 20 százalékra megvolt az érvem, ezt itt talán kissé anekdotikusan adtam elő, így is történt nagyjából, de azért mögötte nagyon hosszú és elkeseredett viták voltak. Például érvként hoztam fel azt is, hogy Maniuék az úgynevezett Kormányzó Tanács, tehát az aradi ideiglenes vezetőség idején, amikor 1919-ben átvették Erdélyben a közigazgatást – de ez még nem össz-romániai közigazgatás volt, hanem az erdélyi románoké –, akkor ők egyötödös szabályt vezettek be a nyelvhasználatra. Egyötöd az húsz százalék, tehát igenis volt egy ilyen előzmény.
– Egy nagy gazdasági elv is, a nyolcvan százalék – húsz százalék arány, az úgynevezett Pareto-elv sok természeti és társadalmi jelenségben megnyilvánul.
– Így van, ez nem egy véletlen arány. Egyébként Szlovákiában is húsz százalék van.
– Amúgy hogyan zajlottak a tárgyalások? Feszültek voltak?
– Ha már Victor Ciorbeáról kérdeztél, akiről, mint mondtam, nekem egyébként jó véleményem volt, vele az volt a gond, hogy a kormányban túlságosan parasztpárti volt, és emiatt a demokrata pártbeliekkel nagyon élesen szembekerült. Ráadásul úgy volt túlságosan parasztpárti, hogy ugyanakkor nem volt kellő autoritása a párt részéről, mert nem ő volt a pártelnök. Ez nem is jó általában, ha a miniszterelnök nem pártelnök.
– Tehát hasznosabb, ha a miniszterelnök pártelnök is?
– Igen. Így is eléggé sokszínű volt az a koalíció, és ráadásul hiába tárgyaltál meg valamit a miniszterelnökkel, mert azt, ha fontosabb kérdésről volt szó, még a pártelnökökkel is végig kellett tárgyalni. Akkor is voltak koalíciós egyeztetéseink, csak hát eléggé döcögtek. De Victor Ciorbeában én magyarellenességet nem tapasztaltam.
– Most mi van vele? Nem tudod, hogy mit csinál?
– Nem tudom, rég nem találkoztunk.
– Volt egy olyan vád akkor, hogy minket magyarokat csak a saját céljaink érdekelnek, nem pedig a kormányzás teljes spektruma, tehát hogy gazdasággal például nem foglalkozunk, csak a magunk céljait követjük. Ez megmutatkozott akkor a tárgyalásokban? Érték ilyen szemrehányások a magyarokat, téged vagy a kormánytagokat a parlamentben?
– Nem, azt kell mondanom, hogy a román politikusok egyfajta bizánci udvariassággal viszonyultak mihozzánk, és az éles hangot általában mi ütöttük meg, amikor bizánci udvariassággal ugyan, de állandóan utasították vissza a javaslatainkat. Szerintem mi agresszívebbek és…
– Tárgyra törőbbek?
– Igen, tárgyra törőbbek voltunk. Tehát ilyen vádaskodásra én nem emlékszem.
– Hát a sajtóban voltak bőven vádaskodások is.
– A sajtóban volt, sőt, a parlamentben is az ellenzék részéről. De minket egy másik emberfajtának tekintettek ebben a kormánykoalícióban. Időnként az ember fél füllel hallotta, hogy például a Parasztpárt elnökének kifutott a száján – nem ellenségesen –, amikor tárgyaltak: hát jó-jó, de „ezekkel a magyarokkal” itt mit csinálunk? Tehát az öreg parasztpártiak számára nem az RMDSZ voltunk, sohasem azt használták..
– Hanem „a magyarok”.
– „A magyarok”, mi „a magyarok” voltunk.
– Végül is azok ez így igaz, RMDSZ-en innen és túl!
– Jó viszonyban voltunk egyébként, Ion Diaconescuval is jó viszonyban voltam.
– Hát ezek az öregek jóérzésű emberek voltak, nem voltak politikai ragadozók, enyhén szólva, eltérően másoktól.
– Igen, a fiatalabb parasztpártiakban volt egy ilyesmi, de az idősebbekben nem. Corneliu Coposura például máig nagy tisztelettel gondolok vissza, látszólag hideg, távolságtartó, de valójában szeretetreméltó ember volt.
– Adódik-e tanulság a jelenre nézve abból, hogy az a koalíció hogyan ment szét? Mert végül is az történt: még ott volt kormányon, de már nem volt működőképes.
– Igen, van tanulság, mert akkor sem az történt, hogy megbukott az egész, és azért új választásokra került sor. Tehát az a koalíció egymáshoz volt láncolva. A mostani koalíció is egymáshoz van láncolva, ezt nem értik meg a társaink. Ezekkel a láncokkal szépen egymáshoz kötöttük magunkat akkor, amikor a választások után meghoztuk a döntést, a kulcsot eldobtuk valahová, tehát nem lehet tudni, hogy hol van, és majd négy év alatt elkopnak, elrozsdáznak ezek a láncok. Akkor is válságról válságra bukdácsolt a koalíció, de végigvittük a négy évet. Az előrehozott választásokat viszont kevésbé emlegettük akkor.
– Talán ki még sem volt találva.
– De valami más képletet sokan szerettek volna kikényszeríteni. Nem lett más képlet, csak rosszul működött a meglévő.
– Miért működött rosszul?
– Mert a kormányzáshoz is szükséges az önkorlátozás képessége. Ha ez nincsen meg, márpedig nagyon sok politikusnál nincsen meg, akkor elkezdődik a küzdelem a totális hatalomért. Tulajdonképpen ebben a koalícióban is arról volt szó, hogy a pártok mindegyike azt az álmot dédelgette magában, hogy egyedül fog kormányozni valamikor.
– És hogy dominálja addig is a többieket.
– Dominálni kell a többit, meg kell szerezni minden lehetséges pozíciót, és magunkhoz kell ragadni minden lehetséges eszközt. Így gondolkodtak. Több bölcsességgel mindent meg lehetett volna oldani, mert nem voltak áthidalhatatlan ellentétek. Súlyosabbak voltak a nézeteltérések, mint most, végül is a Demokrata Párt és a Parasztpárt között nagyobb volt a távolság, de nem voltak áthidalhatatlan ellentétek.
– Akkor is kivitték nyilvánosságra a konfliktusokat? Mintha nem éppen annyira, mint most.
– De igen. Később kezdődött, az igaz, a mézeshetek tovább tartottak, de azok a mézeshetek is véget értek.
– Ezzel le is zárhatjuk ezt a részt: akkor tovább tartottak a mézeshetek, most pedig hamarabb véget értek. Tegnap volt kormányátalakítás. Véleményed szerint érdemes volt? Megérte? Jobb ez a mostani összetétel? Mindössze négyen cserélődtek ki.
– Persze hogy van egy mediatikus hatása, egy olyan üzenete, hogy van változás, ez mindenkiben felébreszti a reményt, újraéleszti egyesekben a bizalmat.
– Hát majd meglátjuk, milyen lesz ez az új kormány, de eléggé toldozás-foldozás jellege van, véleményem szerint.
– Ez most nem annyira lényeges, ezt a néhány cserét meg kellett ejteni, nincs ezzel semmi gond, sőt, ettől azért valamivel jobb lesz a kormány, de alapvetően kell egy kormányátalakítás.
– Tehát szerkezeti változás?!
– Egy átépítés, tehát a kormányt át kell építeni, ez így nincsen rendben.
– Miként látod a mi embereinknek a szereplését?
– Jól szerepeltek, sőt, eléggé visszhangosan, bár nem mindenkinek vannak meg a megfelelő eszközei.
– Én azt hiszem, hogy Borbély László az, akiről egyértelműen jó vélemény van.
– Igen, őt ismerik a legjobban, de Nagy Zsolt is jól dolgozik, Winkler Gyula is, még ha ő árnyékban van is. És az államtitkáraink is általában jól teljesítettek. Jók a fiatalok, huszonévesek is vannak köztük, és majdnem mindegyik fiatal jó. Nagyon fontos ez, mert voltak kezdetben félelmeim. Én magam nagyon szorgalmaztam a fiatalítást, de féltem, hogy melléfoghatunk. Nem ez történt, van érzékük az újra, kezdeményeznek. Tehát ez jól sikerült.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
