15
2005. augusztus 23.
„megbékélésre vagyunk ítélve”
– Kitérővel kezdeném. Augusztus 23-a van. Régebben ez Románia nemzeti ünnepe volt. Ezzel kapcsolatban van-e valami gondolatod?
– Ha gonoszkodni akarok, akkor az egyetlen gondolatom ezzel kapcsolatosan az, hogy nekem életemben egyszer vonták le a magaviseleti jegyemet a középiskolában, és akkor azért, mert augusztus 23-án nem mentem el fölvonulni. Vakáció volt, és ennek ellenére fel kellett volna vonulni, nem mentem el, és így büntettek meg. Ez jut eszembe legelőször.
– Hát mindenképpen egy nagy történelmi fordulat volt.
– Itt az a kérdés tevődik fel, hogy egy ország mennyire vállalja önmagát, és egy társadalom mennyire vállalja a történelmét. Tanulságos, hogy 1989 után még március nyolcadikát, tehát a nők napját is szégyellték egyesek.
– Nem beszélve május elsejéről.
– Kommunista ünnepnek tartották március nyolcadikát, holott végül is a nőket miért ne lehetne mindenképpen ünnepelni?
– Március nyolcadika, a nők nemzetközi napja eredetileg valóban kommunista ünnep volt.
– Igen, de ettől függetlenül miért ne lehetne a nőket fölköszönteni? Egyébként nem feltétlenül csak a románokra jellemző ez, hanem ránk is, mert 1989 után ezek a társadalmak felejteni akartak, és felejtettek is. De augusztus 23-át a román történelemből nem lehet kiiktatni, mert hát végül is az volt a háborúból való kiugrásnak és az átállásnak a pillanata. Az igaz, hogy a német befolyást hosszú évekre szovjet befolyás követte, de Románia újabb kori történelmének ez mégis jelentős és a románok szempontjából pozitív pillanata volt.
– Jó, tehát ennyit augusztus 23-ról! De ha már ünnepekről beszélünk, Aradon voltál tegnap, és felavattátok a kiteljesedett emlékműcsoportot. Azt mondtad az ünnepi beszédedben, hogy „megbékélésre vagyunk ítélve”.
– Aradon az ünnepség után két román öregember odajött hozzám, nagyon melegen üdvözöltek, mindenképpen kezet akartak fogni, és áradoztak, hogy mennyire értékelik a munkámat. Én megköszöntem nekik, és amikor arrább léptünk, az aradi kollégák odasúgták nekem, hogy korábban mindketten ott voltak a Szabadság-szobor ellen tüntető nagy-romániás csoportban.
– Tehát ismert nacionalisták.
– Hogy ezek nacionalisták vagy konjunktúralovagok, vagy éppen szerepelni akarnak, azt lehetne találgatni, de a lényeg az, hogy néhány évvel ezelőtt is tudták ők, hogy mit kell mondani, és most is tudják, hogy mit kell mondani, és néhány évvel ezelőtt mást kellett mondani, mint amit ma. Ez a lényeg. Tehát azt jelenti, hogy valóban változtak az idők, ma már természetes módon van ott a Szabadság-szobor azon a téren, mintha ki tudja mióta ott lenne, és éppen belegondoltam, hogy nem is olyan régen, tehát még másfél esztendeje sincsen, 2004 áprilisában állítottuk vissza a Szabadság-szobrot, és most 2005 augusztusában vagyunk, tehát egy éve és néhány hónapja. És tényleg „megbékélésre vagyunk ítélve”. A megbékélési park fölavatását az tette most rendkívülivé, hogy ott felhúztak három árbocra három lobogót, sorrendben, ha balról jobbra vesszük, a magyar nemzeti zászlót, a román nemzeti zászlót és az Európai Uniónak a zászlaját.
– Nagy a jelképes ereje.
– Nem hiszem, hogy Romániában még egy közteret tudna valaki mutatni, ahol föl van húzva a magyar zászló. Már régóta divat szállodák előtt például különböző nemzetek lobogóját kitűzni, én mindig meg szoktam nézni, hogy nem a magyar zászló van-e ott, aztán mindig kiderül, hogy az olasz, vagy ritkább esetben a bolgár zászló. Nekem az elmúlt tizenöt esztendőből talán egyik legnagyobb sikerélményem, hogy a Szabadság-szobrot sikerült visszaállítani, és az is tanulságos, ahogyan ez történt. A Szabadság-szoborról tudtam én is még 1989 előtt, de nagyon keveset. Annyit, hogy Zala György alkotása, és hogy valamikor a húszas években levették, és valahol talán még megvan az aradi várban. Én a politikában pragmatikus ember vagyok, és a jelképeknek nem tulajdonítok túlságosan nagy jelentőséget. A szimbólumoknak akkor van nagy jelentőségük – számomra is –, amikor tiltják őket, tehát a piros-fehér-zöld lobogó persze, hogy ezerszeresen jobban megdobogtatja a szívemet Romániában, mint Magyarországon, mert ott természetes, Romániában pedig ma már nem tilos ugyan, de a kilencvenes évek elején még megpróbálták tiltani. Ily módon számomra is fontosak a jelképek, de amikor ez újból és újból fölvetődött – már a kilencvenes évek elejétől –, és a román-magyar tárgyalások jegyzőkönyvében szinte mindig ott szerepelt, a különböző magyar kormányok képviselői mindig fölvetették az aradi Szabadság-szobor kérdését, hogy meg kell oldani, akkor még nem tulajdonítottam neki olyan nagy jelentőséget. Ismertem a tényeket, de csak fokozatosan vált az én személyes ügyemmé is a Szabadság-szobor visszaállítása. Az volt az első nagy siker, amikor kihoztuk a várból a szoborcsoportot. Kihoztuk! Így, ahogy mondom. Hiszen döntést kellett hozni Bukarestben, és én tudom, hogy azt a kormányhatározatot a Radu Vasile vezette kormánytól milyen nehezen csikartuk ki. És valóban sokaknak volt ebben érdemük, valóban a magyar kormánynak is, valóban Dávid Ibolyának is, aki ezt ébren tartotta, és mindig fölvetette a román igazságügyi miniszterrel való tárgyalásain, tehát sokak érdeme volt, de végül is itt Bukarestben kellett kikényszeríteni azt a kormánydöntést, amelynek alapján kihozták a laktanyából, október 4-én. Olyan feszültséget keltettek aztán néhány nap alatt…
– Ez 2000 után volt?
– Nem, 1999-ben volt, akkor került a minorita rendház udvarára a szoborcsoport, és október 6-án volt az az aradi megemlékezés, amikor hát éppen csak fizikailag nem bántalmaztak minket. Tulajdonképpen azt is megpróbálták volna, csak a körülöttünk állók ezt megakadályozták, de volt füttykoncert, volt kiabálás, volt mocskolódás, volt ökölrázás a Nagy-Románia Párt által szervezett ellentüntetők részéről. Néhány év múlva aztán megtanultam, hogy füttykoncertet magyarok is tudnak szervezni. De ez már egy másik korszak, 1999-ben mi magyarok még nem fütyültünk ki senkit, és egymást sem Erdélyben. Egyébként október 4-én még ki lehetett hozni a szoborcsoportot, október 6-án már nem lehetett volna, tehát nagyon fontos, hogyan alakul ki az alkalmas pillanat. Viszont utána még sok évig ott volt a minoriták udvarán. Nos, amikor ezt a szétszedett szoborcsoportot megláttam ott az udvaron – nem ildomos politikusnak ilyesmit mondani –, nekem első látásra nem tetszett. Nagyon monumentális volt, de első látásra túlságosan barokkos. Mára viszont már nagyon megszerettem, ez sokszor van így műalkotással. Nemcsak azért szeretem, mert az enyém is lett azáltal, hogy én is megküzdöttem érte, hanem mert volt időm közben többször is megnézni, elgondolkodni rajta, és nagyon szép így fölállítva. Lenyűgöző volt, amikor először megláttam, még nem is szemből, hanem hátulról, egy keskeny utcából érkeztem a térre. A szobor felállításával ugyanis a kollégák foglalkoztak, én a talapzatot még megnéztem, aztán utána már csak a fölállított szobrot. Takács Csaba volt az, aki még a talapzat elfordítását is személyesen felügyelte, és hát ő a megmondhatója, hogy mennyit kínlódtunk, például a daruk beszerzésével Magyarországról. Ő Aradon, én Bukarestben, így irányítottuk – másokkal együtt, persze, kollégákkal, a helyiekkel, Király Andrással, Cziszter Kálmánnal, Bognár Leventével, Tokay Györggyel – mindazt, ami a szobor felállításához szükséges. Nos, a lényeg az, hogy szép ez a szobor a maga egészében, de részleteiben is.
– Mit emelnél ki?
– Például most a földről már nem látni a központi nőalak fejét teljes szépségében. Amíg ott volt a minoriták udvarán, közelebbről meg lehetett nézni, fotók is készültek róla, én az egyik fotót kinagyíttattam, bekereteztettem, és a lakásunkban is ott van a falon. Egy gyönyörű női fej, állítom, hogy remekmű.
– És ott van a hatalmas poszter a minisztériumi, kormányfő-helyettesi szobádban, külön nevezetességként. Hogyan illeszkedik hozzá a szoborcsoporthoz a román rész, a diadalív meg az alakok?
– Erről sok vitánk volt nekünk, végül ebből is kompromisszum lett, mint mindenből, ez így van, én ezt elismerem.
– De nem szégyellni való.
– Így lehetett megoldani a Szabadság-szobor visszaállítását, de én azt gondolom, hogy ezáltal a téren nemcsak a szobor van ott, hanem a visszaállításának a története is. Ez a román emlékmű tulajdonképpen a szoborcsoport visszaállításának történetét mondja el, még ha nem is azt ábrázolja. És a visszaállításnak a történetéhez hozzátartozik a mi sok-sok vitánk is – vagy veszekedésünk – a különböző román politikusokkal, hozzátartozik az, amikor Adrian Năstase miniszterelnök, miután leállította a szobor visszaállítási munkálatait, egy nagyon éles szóváltásunkkor, valamikor 2003 novemberében, két kollégájának a jelenlétében a szemembe vágta, hogy amíg ő miniszterelnök, addig ez a szobor nem fog állni. Igen, így mondta: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.” Nekem akkor el kellett döntenem, hogy most fölállok, fölborítom az asztalt, vagy várok még az összeveszéssel És vártam. Azt mondtam nagyon szenvtelenül: miniszterelnök úr, akkor itt most ezt a beszélgetést fejezzük be, tudomásul vettem az ön véleményét, önnek is tudnia kell, hogy nekem más véleményem van, de ezt a beszélgetést most itt zárjuk le, gondolkozzunk rajta mindketten, és majd visszatérünk rá. Nos, rá egy szűk fél esztendőre állt a szobor, és Adrian Năstase volt a miniszterelnök, akinek egyébként ebben, meg kell mondanom, végül is fontos szerepe volt, különböző politikai megfontolásokból is, természetesen. Neki nagy érdeme volt a szobor visszaállításában.
– Mi vehette rá erre?
– Egyrészt stratégiai fontosságúnak látta a román-magyar együttműködést, Románia és Magyarország együttműködését, és a politikában az RMDSZ-szel való együttműködést. Másrészt választási évben voltunk, és ők számítani akartak hosszú távon is az RMDSZ-re. Nem rajtuk múlott, hogy ez nem így lett.
– Veszíthetett ő valamit ezzel? Gyengült a pozíciója?
– Szerintem nem veszített különösebben sokat, nem hiszem. Az aradi polgármestert, aki kiállt emellett, nem választották újra aztán, de nem tudom, hogy ez volt-e az oka. És hát sok vitáról beszélhetnék, amit politikusokkal folytattam erről. Máig nem felejtem el, ahogy a Szociáldemokrata Párt RMDSZ-kapcsolatokért felelős politikusa, Viorel Hrebenciuc egy nagyon nehéz pillanatban kifakadt, hogy hát „annyi eszünk nem volt”? – ezt tréfásan mondta.
– És bizalmasan?!
– Igen, tehát „ha annak idején ezt a szobrot leszedtük” – mármint az elődeik –, és ha „nem olvasztottuk be, ha annyi eszünk nem volt, hogy beolvasszuk, akkor most miért nem állítjuk vissza”? De ezt nagyon őszintén mondta. Én az ilyen nyers – és öniróniára is képes – őszinteséget jobban szeretem, mint a demagóg alakoskodást. Nála egyébként nem tapasztaltam nacionalizmust.
– Egyfajta logika ez is, mármint az övé.
– Igen, tehát mit akarunk? Állítsuk vissza! Persze, sokat lehetne erről anekdotázni, tanulságos is lenne. Erről a megbékélési parkról is sok vitánk volt, őrült ötletekkel jöttek Răzvan Theodorescuék, nekem abban az időben sokszor szakadt el már-már a cérnám, sokszor éreztem úgy, hogy ezt abba kell hagyni, aztán mégis erőt vettem magamon. Sokat dolgoztam rajta, sok olyan pillanat volt, amikor nem hittem, hogy ezt sikerül végigvinni. Egyébként mások még kevésbé hitték, de az az igazság, hogy én nem nagyon szoktam visszafordulni, ha már elindultam egy úton.
– Ez a következetességnek az alapja.
– És hát, mondom, őrült ötletek voltak. Például, hogy szedjük szét a szobrot, és a darabjait állítsuk ki szarkofágszerűen, mint valami római leleteket.
– Ez magyar részről?!
– Dehogy, ez a román művelődési miniszternek volt az ötlete, aki aztán utána, amikor a politikai döntés megszületett, már nagyon keményen megtámogatta. Össze lehetne hasonlítani az ő beszédét, amikor éppen ellenezték a szobor visszaállítását, azzal, ahogyan a szobor visszaállításakor beszélt.
– Ahogy kellett, mindig ahogy kellett.
– Igen. És ezeket a rajzokat nekem mind ideadták, én pedig a fiókom mélyére süllyesztettem őket.
– Ezekből lehetne egy külön könyvet…
– Hogy miként kellene szétszedni ezt a szoborcsoportot és elvegyíteni mindenféle román domborművek között, eredetileg ez volt a megbékélési park ötlete. Később pedig a helyszínt is ki kellett küzdeni, mert amikor már megvolt a döntés, akkor mindenképpen azt akarták, hogy a várba vigyük be, de ebbe az aradiak nem egyeztek bele.
– A várba való lett volna?
– A várban szép helyen lehetett volna, csak először is a hadsereg még ott volt, másrészt pedig akkor az egész várat rendbe kellett volna tenni, mint ahogy előbb-utóbb rendbe is kell tenni. Arra azonban akkor semmi esély nem volt. Utána pedig, amikor megszületett a döntés, hogy legyen megbékélési park, akkor ismét csak az volt az aggodalmam, hogy mi sül ki ebből. Azt kérdezted, hogyan fér meg ez a két emlékmű együtt. Én azt hiszem, hogy nem bántják egymást. Tartottam attól, nehogy rossz ízlésű emberek megpróbálják ugyanolyan stílusban elképzelni, mint a Szabadság-szobrot, mert abból paródia lett volna. Én kezdettől fogva azt mondtam, hogy ide valami egészen mást, valami modern dolgot kellett volna csinálni. Nos, nem lett modern, az a diadalív nem igazán modern…
– De semleges.
– És nem is igazán diadalív, inkább csak arra való utalás, mert nem átjárható, ugyanis a diadalív belső öblében szoboralakok vannak, de végül is egészen más stílusú dolog, és ez így sokkal jobb. A kettő nem beszél egymással, és ez így jó.
– A Szabadság-szobor felavatásakor elmondott beszéded ismert, benne van a Magyar dilemma című kötetedben. Milyen érzés volt most, amikor a román részt megláttad? Más lett a tér?
– Annak méretarányos makettje ott volt 2004 áprilisában is. Ma már nem volt olyan hatalmas töltete ennek az eseménynek. Szép kis ünnepség volt, utána szabadtéri koncert. Legfennebb a zászlófelvonásnak volt friss politikai üzenete. Minden más, a Tűzoltó tér, a szoborcsoport, minden olyan volt, mintha már nagyon régen így lenne. És ez rendben van.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
