14
2005. július 29.
„a politikában sakk nincsen”
– Túljutottunk az első választásokon, ’90-ben. Most ’92-’96-ról mondjál valamit, de a fontosabb azután a ’96-tal kezdődő periódus, annak minden máig is ható tanulságával, a kormányra kerüléssel, először az ország történetében, ugye? Tehát ’92-ben ismét választások voltak.
– A két esztendős alkotmányozó mandátum sok tanulsággal járt. Én magam is megtanultam a parlamenti munkát. A nyelvi akadályokat volt a legnehezebb leküzdenem, néhány hónapig egyszerűen nem is szólaltam fel a parlamentben, amíg aztán végül is erőt nem vettem magamon, és azt mondtam, mindennél fontosabb, hogy a véleményünket közvetítsük. De addig is minden munkában részt vettem, a szakbizottságban természetesen sokat vitáztam, a plenáris üléseken azonban nem szólaltam föl. Ezt utólag nagyon nehéz elképzelni, hiszen most egy állandóan beszélő politikus vagyok.
– Sok honatya van, aki nem szólal meg éveken át.
– Ez azért nem jó, mert frusztráltsághoz vezet. Másrészt meg nem azért jöttünk ide, hogy hallgassunk. Én először a parlamentben indulatból szóltam hozzá, amikor az egyik román szenátor minősíthetetlenül durván nyilatkozott a magyarokról. Arra, hogy mit mondott, már nem emlékszem, de annyira felbosszantott, hogy dühömben szóltam hozzá először. Nos, eltelt ez a két esztendő. Másodszor ’92 őszén voltak a választások, akkor már úgy vállaltam a szenátori mandátumot, hogy tulajdonképpen előrevetült annak a lehetősége, hogy az RMDSZ elnökének jelölnek a ’93 januárjára tervezett kongresszuson. Én az RMDSZ-elnökséget sem nagyon akartam kezdetben vállalni, pedig nekem azt már az 1991-es marosvásárhelyi kongresszuson is javasolták, de visszautasítottam. Egyébként akkor még nem is választottak volna meg szerintem. ’92-ben viszont, már hónapokkal azelőtt, hogy ’93 januárjában sor került az RMDSZ kongresszusára, a kollégákkal hosszan vitáztunk arról, itt Bukarestben is, hol egyik, hol másik parlamenti kolléga szobájában esténként összegyűlve, hogy mi legyen? És végül is meggyőztek, hogy vállaljam a jelölést. Jóval azelőtt volt ez, hogy nyilvánosságra került volna, és tulajdonképpen azzal győztek meg, ami nekem is nagy félelmem volt: hogy szétesik az RMDSZ. Akkor ennek elég nagy volt a kockázata. És akkor sokan azt mondták, hogy én vagyok az, aki össze tudnám tartani a két tábort, és én ezt eléggé nem kárhoztatható módon el is hittem.
– Hát ez így is volt, mert egyensúlyra volt szükség, és ismered a semleges ideálnak a fogalmát, nagyon fontos, hogy a vezetőnek kijelölt emberhez ne tapadjanak régi negatív szerepek, kiegyensúlyozott és jó múltú ember legyen.
– Ez így van, csak meg kell mondanom neked, hogy én az előző életemben nem feltétlenül a kiegyensúlyozott státusra vágytam. Nem, az irodalmi vagy művészi alkotómunkában ez a fajta középen állás nem hasznos. Mit mondjak, a kritikában fontos lehet egy ilyen globális látás, de néha ott sem jó, időnként a kritikus is lehet elfogult, és az sem árt, ha néha odaáll egy csoportosulás mögé, és nagyon is szenvedélyesen tolja őket előre. Művészeti iskolákat lehet így csinálni, ilyen elfogult kritikával. Tehát még az sem igaz, hogy a kritika nem lehet elfogult, bár ez igazság szerint nekem sohasem volt ízlésem szerint való. De az biztos, hogy alkotóként nem kívánatos, hogy egyensúlyteremtő ember légy. Úgymond a langyosakat kiköpi az úr. Hát ha langyos emberre van szükség, aki egyik tábornak sem forró…
– Akkor az nem is-is, hanem sem-sem.
– Igen. Tehát nem biztos, hogy ez nagyon hízelgő dolog. De akkor nagyon fontos volt, és végül is így vállaltam. ’93 januárjában Brassóban megválasztottak, már-már konszenzussal, még akkor is, ha sokaknak én sem tetszettem. De azért nagyjából mindenki belátta, hogy ez a megoldás.
– Domokos Géza tudta, hogy ez készül?
– Persze, egy adott pillanatban már természetesen ő is tudta. Nem vele tárgyaltuk ezt meg, de nem is ellenében. Akkor ő már bejelentette volt, hogy nem vállalja, de azért nem vele beszéltük ezt meg, tehát nem arról volt szó, hogy ő kijelölte a maga utódát, ilyenszerű gesztus nem volt egy pillanatig sem. De ő is egyetértett akkor, amikor nagyjából nyilvánossá is vált, hogy én leszek a jelölt.
– Ha már Domokos Gézáról beszélünk, hogyan láttátok az ő szerepét az RMDSZ élén? Tehát miért gondoltátok azt, hogy helyette más kell, azon túl, hogy ő már nem vállalta volna? Miért nem volt jó? Miért nem volt elég ő?
– Nem hiszem, hogy ne lett volna jó, és azt sem hiszem, hogy ne lett volna elég. Domokos Gézának nagy tapasztalata volt, vezetőként bebizonyította, hogy tud kiegyensúlyozottan vezetni egy nagy intézményt, tud kockázatot vállalni, ha szükséges. Rendkívül fontos volt, hogy az erdélyi magyarság ismerte és tisztelte mint vezető értelmiségit. Az én esetemben is sokat számított, hogy viszonylag ismert értelmiségi voltam. Az erdélyi magyar értelmiséginek, az erdélyi magyar írónak volt tekintélye a saját közössége előtt, és ez mindegyikünkre visszasugárzott, attól függetlenül, hogy kinek mennyi része volt ennek a tekintélynek a megszerzésében. Én bízom benne, hogy nekem magamnak is volt benne részem, de mindenesetre ez visszasugárzott. Domokos Géza szerintem jó politikus volt, és itt Bukarestben tökéletesen eligazodott értelmiségiként is, tehát ismerték, és ő is ismert másokat.
– Ismerte a lelki alkatát az ittenieknek, a szokásait.
– És ez rendkívül fontos volt. Én más alkat vagyok, és bizonyos társasági alkalmakkor tulajdonképpen mindig idegen leszek, mert egyszerűen nem szeretem ezeket a társasági alkalmakat itt Bukarestben, és ha tehetem, kibújok a protokolláris kötelezettségek alól. Ez nem is baj, nem kell feltétlenül alkalmazkodni, mert ha mi az identitásunkért küzdünk, akkor ennek az identitásnak a veleje az, hogy másoktól különbözünk, másak vagyunk, és a románok is másak, mint mi, de azért kizárólagosan ennek a másságnak a jegyében sem lehet Bukarestben politizálni. Tehát nem kell megpróbálni hasonulni, nem is fog sikerülni, nevetségessé is válunk, és tőlünk nem is ezt várja el senki, viszont meg kell próbálni megérteni a másiknak a gondolkodásmódját, sőt, meg kell érteni végül is az életét, mert másképpen nem lehet itt eredményt elérni. Nos, Domokos Géza sok ilyesmit tudott, miközben a magyarság iránt elkötelezett politikus volt. Hogy miért vonult vissza? Ez az ő saját döntése volt. Arra is hivatkozott, hogy az RMDSZ-ben a „temesvári nyolcas pontot” nagyon szigorúan kell értelmezni, és ez akkor rá is vonatkozik, hiszen egy időben valóban póttagja volt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának. Szerintem ezt csak rosszhiszemű ember hányhatta volna neki a szemére. Másrészt viszont, azt hiszem, eléggé fölmorzsolta őt az RMDSZ-en belüli folyamatos állóháború, és nem találta meg ennek az ellenszerét. Én bízom benne, hogy ez a váltás segített abban, hogy együtt tudtak maradni a különböző táborok. Domokos Gézával volt köztünk szemléleti különbség is, miközben azért alapvető kérdésekben egyetértettünk. Időnként én őt éppúgy túlzottan mérsékeltnek tartottam politikai viselkedésében, ahogy ma engem egyesek túlzottan mérsékeltnek tartanak. Mert azért Bukarestből minden másként látszik, erre vigyázni is kell. Én ezt az elmúlt években sokszor el is mondtam, hogy van budapesti optika, van bukaresti optika, jó lenne erdélyi optikával nézni a világot, de ez nehezen megy, amikor Bukarestben vagy.
– Közbevetőleg még egy epizódra szeretnék visszatérni: hogyan éltétek meg a 91-es bányászinváziót, a szeptemberit, amely aztán a Roman kormány bukásához vezetett. Hát akkor bementek a parlamentbe, ugye, a bányászok. Azért mégiscsak traumatizáló lehetett, hogy egy kormány megbukik.
– Én felemás módon viszonyultam akkor néhány kérdéshez, nem a bányászlátogatáshoz, mert az egyértelműen elítélendő volt, és eléggé szorongva figyeltük, hogy mi történik.
– Hát ahol mi most beszélgetünk, a kormány épületét eléggé megostromolták például.
– Igen. A képviselőházba bementek, én szenátor voltam, hozzánk nem jöttek be. De a szenátusban is tanulságos tapasztalataink voltak ennek kapcsán. Ugyanis az a hír járta, hogy oda is jönnek a bányászok, és akkor délelőtt a szenátusban is ülés volt. Beléptem a terembe, körülnéztem, és láttam, hogy valami olyan furcsa: kiderült, hogy mi RMDSZ-esek a szokásos, mindennapi egyenruhánkban mentünk, vagyis öltönyben-nyakkendőben, a román kollégák pedig mind pulóvert vettek. Szétnézek, hogy hova csöppentem, ők már készültek, hogy jönnek a bányászok. Mi – merev erdélyi magyarok – öltönyben és nyakkendőben, mint minden nap, ott vagyunk a sok laza, pulóveres, farmernadrágos román kolléga között, délután pedig – mert délutánra vissza kellett mennünk – az RMDSZ-en kívül alig lézengett aztán néhány kolléga a szenátusban. De nem emiatt viszonyultam felemásan ehhez, hanem hogy én őszintén szólva nem nagyon sirattam a Petre Roman kormányt akkor.
– Tehát politikailag nem volt jó róla a véleményed?
– Persze, ennek ellenére rendkívül súlyos dolog volt, hogy így buktatták meg ezt a kormányt.
– De miért nem voltak rokonszenvesek Romanék?
– Azért, mert magyar ügyben ők sok jót nem tettek. Végül is Petre Roman volt a miniszterelnök kezdettől fogva, és …
– Sőt, egyfajta ultranacionalista megnyilvánulások is voltak, részint az ő jóváhagyásával. Most elsősorban a România Mare című folyóiratra gondolok.
– Így van, tudtommal ő is támogatta a România Mare elindulását. Petre Roman később nagyon jól tudta, hogy van neki velünk kapcsolatosan tisztázni valója, vagy legalábbis, hogy azért nincs minden rendben. És én azt nagyon becsültem, hogy 1996-ban, amikor szövetségre léptünk, még a legelső napokban, amikor nem is alakult meg egészen a koalíció, de már köztudott volt, hogy együtt fogunk kormányozni, hármasban ültünk az irodájában – úgy emlékszem, már szenátusi elnök volt – Verestóy Attilával és vele. Beszélgettünk, egyszerre ránk néz Petre Roman, és nagyon őszintén azt mondja, hogy „Să ştiţi că am evoluat şi eu în ceea ce priveşte problema maghiară, de la începutul anilor ’90”. Vagyis: „Azért tudnotok kell, hogy én is változtam a magyar kérdést illetően a ’90-es évek kezdetétől.” Ezt az őszinteséget becsültem. Ebben azért két dolog volt: nemcsak az, hogy akkor most jelezni akarta nekünk, hogy ő partner, hanem az is, hogy elismerte: a 90-es évek elején nem így látta. Ez sokkal rokonszenvesebb magatartás volt annál, mint hogyha kezdte volna bizonygatni, hogy ő mindig szerelmes volt a magyarokba, vagy mindig jól viszonyult ehhez a kérdéshez, az ő lelkén nem szárad semmi, és van pár magyar barátja.
– Ez állandóan előjön…
– Antiszemiták első mondata szokott lenni, hogy nekem vannak zsidó barátaim. Bukarestben megtanultam, hogy a magyarellenesek első mondatai között ott van, hogy milyen sok magyar barátjuk van.
– Tudod a mondást, de ne az antiszemitizmussal és ne a magyarellenességgel idézzem. Azt mondja a dél-afrikai, hogy én két dolgot gyűlölök rettenetesen: az egyik az apartheid, a másik a feketék. Tehát ’93 januárjában lettél az RMDSZ elnöke. Mivel kezdted a munkát? Ott egy eléggé szétszórt és megosztott társaság volt.
– Teljesen új szerkezetet fogadtunk el a Kongresszuson, és azt föl kellett építeni. Tehát létre kellett hozni az ügyvezető elnökséget Kolozsváron, meg kellett találni az ügyvezető elnök személyét, egyeztetni kellett az RMDSZ különböző véleményformáló csoportjaival vagy személyiségeivel az ügyvezető elnökség összetételéről.
– Ki lett az ügyvezető elnök?
– Hát Takács Csaba.
– Tehát akkor nemcsak te vagy legrégibb pártelnök, hanem tandemként a legrégibbek vagytok.
– Igen, és nem véletlenül. Jól megértjük egymást félszavakból is, bár ő Kolozsváron van, én pedig Bukarestben. Naponta beszélünk, Takács Csabának kiváló a politikai érzéke. Nélküle valószínűleg nem tudtam volna ezt végigcsinálni.
– Mi következett az ügyvezető elnökség kiválasztása után?
– Létre kellett hozni a döntéshozó testületet, a Szövetségi Képviselők Tanácsát. Az volt a nagy próbatétel, az első. ’93-ban sorra kellett nekem a próbát kiállnom különböző kérdésekben. Mert a Szövetségi Képviselők Tanácsát alig-alig tudtuk megalakítani, szakadt ketté a testület, amikor vezetőséget kellett választani. A kongresszus meghatározta, hogy kik a tagjai az SZKT-nak, összehívtuk Gyergyószentmiklósra, és majdnem szétszakadt az egész, mert nem tudtunk elnököt választani. Aztán megoldottuk, de meg kellett kötnöm a magam kompromisszumait, hogy az Operatív Tanácsot lehetőleg nem működtetem, vagy legalábbis csak indokolt esetben.
– Úgy érezték, hogy ez az SZKT megkerülése lenne?
– Úgy érezték, hogy az Operatív Tanács rendszeres működtetése pártszerűvé tenné a szövetséget. Tehát ami a belső építkezést illeti, elég sok akadályt kellett leküzdenem, amíg végül is összeállt egy működő RMDSZ. És mindenütt a táborok egymásnak feszülését kellett feloldanom különböző kompromisszumokkal. Először nekem, majd amikor a vezetésben már mások is voltak, akkor együtt, természetesen. De sikerült! Utána jött aztán a Neptun.
– A híres Neptun-ügy… Hányban volt az?
– Már akkor nyáron.
– ’93 nyarán? Hogy telik az idő!
– Igen.
– Amikor a PER-nek a szervezésében Neptunfürdőn volt az a tárgyalás.
– És az megrengette az RMDSZ-t. Végül is kompromisszumos állásfoglalás született ebben a kérdésben, de együtt maradt az RMDSZ, és igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az akkor megbélyegzett kollégák aztán mind vezető szerepet töltöttek be később az RMDSZ-ben.
– De hát ez legfeljebb közös ok. Nem az egyik az oka a másiknak, hanem az a közös ok, hogy ők már akkor kiemelkedtek valamivel. Ki volt ott? Tokay, Borbély…
– És Frunda.
– Te pont akkor hol voltál?
– Nem tudom, Bukarestben vagy Marosvásárhelyen.
– Volt egyfajta mandátumuk tőled?
– Úgy látom, eszedbe jutottak az akkori kérdések. Ezt akkor hónapokon át boncolgatta a fél erdélyi magyar közélet, hogy kinek milyen mandátuma volt. Nem, hát én tudtam, hogy ők mennek Neptunra, arról is tudtam, hogy kikkel tárgyalnak, azzal viszont nem értettem egyet, hogy valamilyen egyezségek szülessenek ott, tehát hogy tárgyalás legyen. És meg kell mondanom, nem azért, mert én magam is nem szerettem volna, hogy akkor bizonyos kérdésekben eredményt érjünk el, hanem azért, mert tudtam, hogy az RMDSZ egysége, az erdélyi magyarság egységes politikai fellépése a továbbiakban is sokkal fontosabb annál, mintsem hogy itt egy-két apró, vagy kevésbé apró, de az egység gondolatához képest eltörpülő lépés miatt kockára tegyük ezt az együttlétet. És ezért mondtam valóban azt a kollégáknak, hogy nem foghatják föl ezt a neptuni találkozót tárgyalásnak, nem köthetnek egyezségeket. És bizonyos értelemben akkor ők valóban túlléptek ezen az általam adott mandátumon.
– Miért, született valamilyen megállapodás?
– Írásos szerződést természetesen nem kötöttek, de beszámoltak arról, hogy bizonyos kérdésekben megegyeztek. Akkor indult el, ez így van, azzal a bizonyos háromszáz hellyel a Babeş-Bolyai Egyetemen a magyar nyelvű oktatás.
– Ezek szerint mégiscsak volt valamilyen alku jellege?
– Alku olyan szempontból volt, hogy megegyeztek néhány kérdésben, de cserébe ők azért semmit sem adtak. Tehát nem úgy van, hogy odaadták egy tál lencséért az erdélyi magyarság jövőjét, csak én nem tartottam akkor még elérkezettnek az időt arra, hogy ilyen jellegű, lépésről lépésre haladó tárgyalásokat kezdeményezzünk, vagy részt vegyünk ilyeneken. És bebizonyosodott, hogy igazam volt, mert ez az esemény tényleg olyan heves támadásokat váltott ki, és úgy megrengette az RMDSZ-t, hogy recsegett-ropogott az egész, és alig tudtuk összetartani. Az más kérdés, hogy később is csak lépésről-lépésre tudtunk előre haladni, és amiről a vita akkor szólt – én úgy fogalmaznék utólag, hogy dupla vagy semmi –, az ebben a balkáni politikai környezetben nem működik.
– Hát azért vannak pókerjátékosok, akik dupláznak és veszítenek.
– Vagy akkor fogalmazhatnék úgy, hogy mindent vagy semmit. Pókerezni kell a politikában, én azt nagyon jól tudom.
– Beleértve a blöfföt, a licitálást?
– Ez naponta póker, persze, így van. És inkább póker, mint sakk. Sokan azt hiszik, hogy itt sok lépéssel előre kiszámított forgatókönyvek szerint dolgozunk. Nem! Tudjuk előre, hogy mit akarunk, intuíció van bennünk, hogy merre kell menni ahhoz, hogy célba érjünk, és ha éppen kitérünk jobbra vagy balra, annak is megvan az értelme, amiért rögtön támadnak természetesen, mert aki kívülről nézi az egészet, nem érti, miért kanyarodtál egy kicsit jobbra, vagy miért tértél egy kicsit balra, tehát ez mind benne van, de azért abban igazad van, hogy ez inkább póker, mint sakk. Én egyébként, bárki bármennyire is furcsállná ezt, sohasem voltam jó sakkozó.
– De tudsz sakkozni?
– Igen, tudok sakkozni, ismerem a játékszabályokat, játszottam is gyermekkoromban, és amennyire jó matematikus voltam, annyira rosszul sakkoztam. Talán azért, mert számomra a sakkfigurák sohasem keltek életre, mindig csak bábok maradtak. De a politikában sakk nincsen. Nem is higgadt, nem is racionális játszma a politika. Csak nevetni tudok rajta, ha valaki ezt mondja. Egyszer, még a legelején, néhány hónapnyi elnökségem után elbeszélgettünk Domokos Gézával, hogy miként mennek a dolgok, és akkor elmondtam neki, hogy rettenetesen sok idegenergiát emészt föl, és ő meg azzal nyugtatott, hogy „Bélácska, hát azért ezt nem szabad indulattal nézni, ezt a politikát úgy kell szemlélni, mint egy sakkjátszmát”, azt mondja, így kell ezt nézni. Mondom, Géza, én ezt értem, csak azt nem tudom, hogy akkor te egy adott pillanatban miért kaptál agyvérzést emiatt a sakkjátszma miatt. Volt neki egyszer egy enyhe agyembóliája.
– Igen, jól megijesztett akkor minket.
– Visszatérve a ’92 és ’96 közötti időszakra, ez nyilván számomra a legfontosabb tapasztalat, mert akkor tanultam meg, hogyan kell az RMDSZ-en belül a kompromisszumokat kialakítani, hogyan kell úgy építeni ezt a szövetséget, hogy valami módon, ha nem is teljes egészében, de legalább részben mindenki magáénak érezze, és esélyt lásson arra, hogy érvényesíteni tudja a véleményét, mert másképpen nem fog bent maradni csak azért, hogy beszélhessen. Akkor tanultuk meg nagyon pontosan megfogalmazni a céljainkat Európa felé is, hiszen a Neptun után, akkor ősszel jött egy nagyon fontos dolog, egy RMDSZ Memorandum az Európa Tanácsnak, amely Románia fölvétele előtt bizonyos feltételeket fogalmazott meg. Takács Csabával ketten írtuk alá. Azoknak a feltételeknek, érdekes módon, legalább kilencven százaléka mára már teljesült, elő lehetne venni, az is lehet, hogy száz százalékuk. Azt egy rendkívül kemény dokumentumnak tartotta a román politika is, az erdélyi magyar közvélemény is, az Európa Tanács pedig az abban foglalt feltételek egy részét bevette, átfogalmazva némileg természetesen, a Romániáról szóló fölvételi határozatba. Ez volt az első siker, legalábbis én úgy éreztem, hogy egy visszhangos siker volt, mert tiltakozott ellene a román politika, és ez akkor rendben volt, egyetértett vele az erdélyi magyarság, és ez is természetesen rendben volt, és részben elfogadta az Európa Tanács, és ez is nagyon rendben volt. Akkor tanultam meg igazán, hogy mit jelent a politika, és különösen azt, hogy mit jelent egy ilyen nagy – azt kell mondanom, hatalmas – szövetség, mert az RMDSZ a politikai pártokhoz képest végül is egy hatalmas szervezet.
– És sokféle.
– És így teltek az ellenzéki éveink egészen 1996-ig, és közben megtanultam én is a románokkal is szövetségben lenni, meg vitázni is, meg összeveszni is, hiszen mi a Demokratikus Konvenciónak voltunk a tagjai egészen 1995 elejéig, amikor kiléptünk.
– Azt hiszem, akkor taktikai okokból váltatok ki, nem?
– Hát erről is sokat lehetne mesélni, sok mindent nem ismer a közvélemény. Akkor már mi is ki akartunk válni, és ki is akartak tudni minket abból a Konvencióból. De félig-meddig szét is esett az egész Konvenció. Később, a választásokig csak összeszedte magát, a bent maradt liberálisok és a Parasztpárt azért erős politikai szövetséget alkottak a választásokig, de akkor, ’95-ben, amikor minket ki is taszítottak, ki is léptünk, így fogalmaznék, akkor bizony ők is nagyon meggyengültek. A kilépésnek a közvetlen oka az volt, hogy minket sarokba szorítottak azzal, hogy fogadjuk el Románia nemzetállami jellegét. Mi nem fogadtuk el. Nem léptünk ki rögtön, sőt, utána még egy közös nyilatkozatot is aláírtunk egy nagyon visszhangos konvenciós gyűlésen, amelyre rendkívül odafigyelt a sajtó is. Kiálltunk Emil Constantinescuval, és bemutattuk a sajtónak a nyilatkozatot, amely megkerülte ezt a nemzetállami kérdést, de másképpen teljes egyetértésről vallott közöttünk. És akkor tanultam meg, hogy az ilyen kierőltetett nyilatkozatok nem mindig jó előjelek, az ilyesmi időnként csak viharjelzés. Ugyanis utána mégis hamarosan szakítottunk, mert tovább folyt a vita. Az is kiderült közben, hogy valójában miért nem tudtunk egyetérteni. Emil Constantinescu eljött hozzám az RMDSZ-székházba, és négyszemközt egy órát beszélgettünk. Én nem hittem akkor, hogy megválasztják, megmondom őszintén. Ő viszont rendkívül erős meggyőződéssel állította, hogy ő lesz az elnök, és azt is, hogy ez a legfontosabb. Nem az a fontos, hogy a parlamentben ki győz, hanem hogy ki lesz az elnök. Ez, azt hiszem, emlékeztethet téged valamire. A mostani államelnök néhány gesztusára. Azt mondta Emil Constantinescu, hogy nem lehet tudni, ki nyeri meg a parlamenti választásokat, de ha őt államfővé választják, úgyis meghatározza a román politikai életet. Hogy mennyire nem határozta meg, az egy másik kérdés. De elnök lett, és utólag igazat kellett adnom neki; hiszen én bizony hitetlenkedve néztem, hogy mekkora hittel mondja azt, hogy meg fogják választani. Ehhez, persze, ez is kell, ez a hit. No, de ő nem ezért keresett fel. Azért jött, hogy meggyőzzön, fogadjam el, hogy most kilépünk a Konvencióból, mert nekik így sokkal könnyebb lesz, egy nemzetibb retorikát kell használniuk az elkövetkezőkben, de ha megnyerik a választást, ő már most kötelezettséget vállal, hogy úgyis szükség lesz a magyarokra, és úgyis együtt fogunk kormányozni, ha erre lehetőség lesz. Ez ’95 elején volt. Én nem értettem egyet ezzel, meg kell mondanom. Azt mondtam neki, szerintem téves okoskodás, hogy a magyarok nélkül nagyobb népszerűségre lehet szert tenni, ez nem igaz. Radu Câmpeanu, az egyik – vagy az éppen akkori – liberális párt vezetője ’92-ben azért lépett ki a Demokratikus Konvencióból, mert azt mondta, nem akar a magyarokkal együtt lenni. Így próbált választási tőkére szert tenni, és ’92-ben be sem jutott a parlamentbe.
– Tehát ez nem volt elég, de azt hiszem, hogy némi igaza veled szemben azért volt Costantinescunak.
– Igen, valószínűleg. Mindenesetre akkor megpróbáltam meggyőzni, hogy ezzel annyit érnek, mint Radu Câmpeanu. Ma sem gondolom, hogy azért nyerték meg a választásokat, mert magyarellenesek voltak. Először is, alapjában véve nem voltak magyarellenesek.
– Legfeljebb eszköz volt a magyarellenesség.
– Volt köztük ilyen is, olyan is, és aztán’96-ban tényleg együtt kormányoztunk. És minket magyarokat itt Bukarestben sohasem ünnepeltek úgy, mint akkor éjszaka.
– November közepén.
– Meleg, késő őszi éjszaka volt, az Egyetem-téren hatalmas tömeg, és ölelgettek minket, néhányan ott voltunk a kollégáimmal.
– Jó érzés volt, tapasztaltam, magam is kivonultam.
– Ez akkor volt, amikor Emil Constantinescu már megnyerte a második fordulót. A mi szavazatainkkal nyerte meg.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
