13
2005. július 26.
„nem akartam a prófétaságot”
– Az 1990-es márciusi események után, ugyanabban az évben, májusban következtek az első választások a fordulat után. Hogyan emlékszel vissza, milyen volt a hangulat Marosvásárhelyen, és végül is miképpen lettetek parlamenti képviselők?
– Van nekünk egy szép kifejezésünk: valaki botcsinálta mester. Rám is érvényes ez, mert botcsinálta politikus vagyok. A bot a saját magam által teremtett képzeletbeli szerszám, hiszen mi 1989 előtt mindvégig arról álmodtunk, hogy a saját közösségünk sorsát így-úgy-amúgy hátha tudnánk befolyásolni, és hátha kiragadhatnánk ezt a közösséget abból a szellemi-lelki és a vége felé már anyagi nyomorból is, amelyben leledzett. Trianon után a magyar értelmiség mindig abban reménykedett, hogy valamit lehet tenni, egy másik világot lehet fölépíteni. Ez volt az a bot, amely engem is ütött 1989 decemberében, majd azután is, és így lettem politikus. Miért mondom ezt? Azért, mert én valóban kezdettől fogva úgy tekintettem, hogy ez valami ideiglenes vállalás. Hogy itt most kellenek az elkötelezett emberek, talpra kell állítani egy szövetséget, de csak rövid ideig lesz szükség ránk. Nem gondoltam, hogy nekem oda kellene hagynom az eredeti hivatásomat, és végleg politikussá kellene lennem. Sőt, ez kezdetben határozottan riasztott, meg kell mondanom neked. Idegenkedtem a politika hivatásszerű művelésétől, ami az első hetek-hónapok után kezdett kialakulni, kezdtünk például fizetést adni embereknek, titkárnőknek, másoknak. Azért kenyérrel is él az ember, nemcsak Isten igéjével, és akinek nem volt egy másik állása, annak valamiből élni kellett. És akkor lassan-lassan rá kellett ébrednünk, hogy az RMDSZ mozgalom ugyan, de intézmény is. Ez a mindennapokban akkor jelentkezik, amikor először kell egy munkakönyvet aláírni, és rájössz, hogy ilyen felelősséget is kell vállalni.
– Kezdtek az intézményi formák kialakulni.
– És megjelent a bürokrácia is, persze. Azokban az években nem volt olyan nagy ez a bürokrácia, de engem ez is riasztott. Én nem akartam szenátor vagy képviselő lenni. Először is idegenkedtem Bukaresttől, idegenkedtem attól, hogy román nyelven kell kommunikálnom, és aztán attól végképp, hogy a szépirodalmat odahagyjam. Annál is inkább, mert nem az történt, hogy éppen kiszáradt a kút, és akkor más forrás után kell nézni. Nekem a nyolcvanas évek végén nagyon jól ment az írás, megtaláltam a hangomat, megtaláltam az eszközeimet, és ahogy mondani szokták, kiteljesedőben volt az írói pályám. Már-már véletlen, hogy szenátor lettem. A kollégáim győzködtek, hogy vállaljam. Sütő András drámai eltávolítása után egyik alelnökként tulajdonképpen én vezettem a Maros megyei szervezetet. Ennek ellenére nem akartam képviselői vagy szenátori mandátumot vállalni, és nagyon nehezen hagytam meggyőzni magam, hogy – mivel azért a szervezet vezetőinek ott kell lenni valamilyen helyen a listán – a második szenátori helyen, Kincses Előd után ott leszek én is. Kincses Elődöt távollétében, hiszen ő akkor Budapesten tartózkodott, törölte a bíróság, fellebbezési jog nélkül, azon az alapon, hogy etnikai feszültségeket keltett.
– A marosvásárhelyi eseményekről van szó?
– Elsősorban a marosvásárhelyi márciusra hivatkozva törölték, így van, ez volt a Vatra Românească bosszúja. Ebből is látszik, hogy akkor még nagyon messze voltunk a jogállamiságtól. Én viszont szenátor lettem, hiába nem akartam a „prófétaságot”, mint Jónás, hiába nem akartam a bukaresti parlamentbe kerülni, és hiába nem akartam odahagyni az írói mesterséget. Akkor végül is tényleg visszafordíthatatlanul elindultam ezen a pályán. Nem sokat dilemmáztam én ezen később, és nem arról van szó, hogy ez lett volna életem fordulópontja. Nem, az életünk fordulópontja 1989 decembere volt, és minden, ami azután történt, törvényszerű, még akkor is, ha véletlennek tűnik.
– Esetedben?
– Nagyon könnyen megtörténhet, hogy amennyiben nem vállalok parlamenti tagságot, akkor is a politikai pályán mentem volna tovább. Egyébként ez egy rövid, kétesztendős mandátum volt. A legfontosabb cél az alkotmány elfogadása volt, közös alkotmányozó gyűlésként is dolgoztunk, de volt külön szenátus, és volt külön képviselőház, és akkor alakultak ki végül is a máig érvényes alapelvek, amelyekre a román parlament támaszkodik. Én nagyon nehezen találtam meg a helyemet a törvényhozásban. Míg az RMDSZ-ben, amelyet mi magunk hoztunk létre, kezdettől fogva otthon voltam, addig nemcsak Bukarest, hanem a törvényhozás is nagyon idegen volt nekem. Annál is inkább, mert hát a legelső élményem az ugyancsak riasztó volt, de nem a parlamenti tagság, hanem Románia egész jövője szempontjából, ugyanis a már megválasztott parlamentet, ha jól emlékszem, június 14-re hívták össze, amikor aztán jöttek a bányászok.
– Június 13-15. Igen, tulajdonképpen június 14-én jöttek a bányászok.
– Azelőtt való nap érkeztünk meg, és a Magheru sugárúton szállásoltak el az Ambasador szállodában.
– Akkor jöttetek fel először a május 20-i választás után?
– Akkor jöttünk Bukarestbe először. És meg kell mondanom, hogy az bizony felejthetetlen, bár jó lenne elfelejteni, ahogyan kinézett akkor ez a sugárút. Forgalom nem volt, bottal felfegyverkezett bányászok serege nyüzsgött a teljes sugárúton, rohangáltak ide-oda, mint valami megveszekedett ördögök, és az út két oldalán, a járdán álltak vagy jártak-keltek az emberek, és kínjukban tapsoltak. Ha érted, mit akarok mondani, hogy kínjában tapsol valaki?
– Biztatták a rendcsinálókat.
– Dehogyis! Voltak ugyan néhányan, akik valóban őszintén biztatták őket, a többiek pedig összeütötték a tenyerüket, mert féltek. Ugyanis a bányászok egy-egy értelmiségi kinézésű, szemüveges, szakállas embert – amilyen én is voltam egyébként – kiragadtak a tömegből. Óvatlanul kimentem oda a sugárútra én is a kollégáimmal, és úgy figyeltük, hogy mi történik. De akkor már féltünk is, mert tudtuk, hogy bármelyik pillanatban ránk rohanhat az a csőcselék. Mert az csőcselék volt végül is. Aztán nem is volt meg a parlament alakuló ülése, azt későbbre halasztották.
– Milyen volt a politikai ellenfelekkel együtt utazni, találkozni velük? Tehát ott volt a Ciontea pártja, ennek a képviselői. Lehetett velük úgy beszélgetni a parlamenten kívül, mintha kollégák lettetek volna, mintha kollégák lennétek, miközben zajlottak a vérre menő viták.
– Nézd, mára jó lett volna megtanulni, hogy nem szabad indulatból politizálni, és hát azért sokat láttam, sokat hallottam, sokat apasztaltam én is másfél évtized alatt. Valószínűleg az indulataimat ma már sokkal jobban tudom uralni, de azért az indulatmentes politikához most sem igazán értek. Én általában a gyűlöletet megvetendő emberi érzésnek tartom, és tényleg nagyon szép keresztény eszme, hogy szeressünk minden embert. Hát ide, persze, nagyon nehéz eljutni, de azért gyűlölni nem kellene senkit sem. Ám azt kell mondanom, ahogy ezeket az embereket akkor néztem, az sokszor a gyűlölethez volt a legközelebb. Annyira tehetetlenek voltunk, amikor ők például a szenátusban nagyon hatásos magyarellenes beszédeket mondtak, hogy amit ilyenkor éreztem, azt hiszem, kimeríti a gyűlölet fogalmát. Láttam, hogy lerombolnak valamit, amit mi szeretnénk fölépíteni, és ez tényleg két népnek, két nemzetnek a méltányos együttléte. És én körülbelül úgy néztem ezeket az embereket, mint a kőműves, akinek lerontják az éppen megkezdett munkáját, vagy a tervező, akinek széttépik a tervrajzát. Egyébként kommunikálni kommunikáltunk, de nagyon keveset, tehát köszönő viszonyban voltunk – engem úgy tanítottak, hogy köszönni kell az embereknek, tehát a jó napot, azt senkitől sem tagadom meg általában –, de egyébként nem nagyon beszéltem velük. Azóta már feledésbe is merültek ezek a nevek. Radu Ciontea, ki emlékszik rá, aki primitív magyarellenességgel arról beszélt, hogy az apja megtanította, hogy a magyarok kötéllel a zsebükben járnak-kelnek? Vagy ki emlékszik arra, hogy az egyik fő sovén a szenátusban Romulus Vulpescu volt?
– A jelentős költő.
– Hihetetlenül ordináré ember volt ott a szenátusban, miközben – ez nagyon nehezen fért a fejembe – ragyogó műfordító és egyébként is nagyon felkészült, franciás műveltségű költő. Tehát még nem is csupán írástudó, hanem műfordító, aki a kultúrák közti hidakon állandóan ide-oda jár. Amikor egy ilyen ember lesz sovén, és csöpög a magyarellenességtől, az számomra szinte felfoghatatlan.
– Voltak állandó emberek is, hát azért végül is Corneliu Vadim Tudor még mindig ott van.
– Bármennyire furcsának tűnik, Corneliu Vadim Tudor akkor nem volt még ott. Csak 1992-ben került be a parlamentbe.
– Mire emlékszel mégis, mondjuk, kellemesen?
– Akkor az RMDSZ a második erő volt a parlamentben. Mert egy hatalmas tömb volt a Nemzeti Megmentési Front, utána jött az RMDSZ, és volt ott némi Liberális Párt, meg némi Román Nemzeti Egységpárt, tehát ez a magyarellenes párt. Azt kell mondanom, hogy arra a korra egyrészt valóban ez volt a jellemző, a bányászjárások, Marosvásárhely márciusa, a hihetetlenül ocsmány magyarellenes kirohanások, másrészt viszont, ami a demokrácia játékszabályait illeti, a legtöbben nagyon vigyáztak ezekre, talán azért, mert mindannyian egy totalitárius társadalomból kerültünk ki, és akkor még mindenki tudta, hogy az a totalitárius társadalom rányomta bélyegét az ő gondolkodására is. Ma már az a baj, hogy sokan elfelejtették ezt, és úgy emlékeznek, hogy demokratának születtek, és én ezt döbbenten nézem, mert demokratának születni nem lehet, azért nap mint nap meg kell küzdeni! Az induló parlamentben mintha még tudtuk volna ezt, és éppen ezért a játékszabályok működtek, bár a szavazógépezet is működött. Tulajdonképpen egy ilyen óriási többségnek nem volt szüksége, hogy megszegje a demokrácia játékszabályait, mert úgyis le tudta szavazni bármikor az ellenzéket.
– Ez a kulcsa annak, hogy jól működjék?
– Nem, a kulcs az önmegtartóztatás. Ezzel kapcsolatosan nekem sok furcsa élményem van. Most például azt látom, és szeretném, ha senki nem értene félre, hogy míg egyesek, akik kommunisták voltak, és tudják, hogy ez bármikor rájuk süthető, és éppen ezért mintha tojásokon lépkednének, úgy vigyáznak arra, hogy még távolról se lehessen rájuk mondani, hogy ők kommunisták, próbálnak szabadulni ettől, a másik oldalon időnként rendkívül veszedelmesek a demokrácia született harcosai. Tehát azok, akik úgy viselkednek, hogy ők demokratának születtek, ilyen volt az édesapjuk, édesanyjuk, nagyapáik, nagyanyáik, minden elődjük demokrata volt, és hozzájuk ezért nem is férhet a vád, hogy ők totalitárius elvek szerint gondolkodnának, vagy ahogy mostanában szeretem mondani, bolsevik módon cselekednének. És bizony egyre-másra szegik meg az elemi szabályokat.
– Igen, mert azt hiszik, hogy ők az igazság letéteményesei.
– Bármit tesznek, az a demokrácia nevében történik. Tehát Isten óvjon a született demokratáktól. Nem kellenek nekem sem a volt kommunisták, sem a született demokraták, hanem azok, akik mindennap újragondolják, hogy vajon amit tesznek, az hasznára van-e az emberi társadalomnak, és különösen azokat szeretem – csak sajnos kevesen vannak –, akik, amikor hatalom van a kezükben, akkor is úgy élnek ezzel a hatalommal, hogy amennyiben ellenzékben lennének, akkor is elviselhető lenne az a hatalom. Más szóval nem úgy kell törvényeket csinálni, nem úgy kell döntéseket hozni, hogy te örökké kormányon leszel, hanem úgy kell azt végiggondolni, hogy vajon akkor is elfogadható lenne-e a számodra, ha ellenzékben lennél. Erre példát én nagyon keveset látok, az ellenkezőjére nagyon sokat, hogy valaki ellenzékben rendkívül demokrata, majd kormányra kerül, és rögtön ráérez a hatalom jó ízére, hogy ez kezdettől fogva neki való, és főleg úgy viselkedik, mintha a hatalom mostantól fogva örökké az övé lenne. Én 1993 óta vagyok az RMDSZ elnöke. Azóta több miniszterelnököt láttam Magyarországon is, és még többet itt Romániában, akik mindannyian úgy kezdtek neki az országlásnak, hogy örökre ott lesznek.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
