12
2005. július 25.
„Marosvásárhely a félelem városa volt”
– Azt akarom megkérdezni, napi esemény, hogy miután megtörtént az első lemondás a Tăriceanu-kabinetben, mégpedig egy olyan miniszter mondott le, akinek a tárcája a közvetlen irányításod alá tartozik, mi a helyzet a kormányban? Veszélybe került ezáltal a kormány stabilitása?
– Miért került volna veszélybe a kormány? Mona Muscă kétségtelenül rendkívül népszerű politikus, de miniszterként vitatható a teljesítménye. Meg kell neked mondanom, én nem voltam elégedett a munkájával. Talán egyvalamit kivéve: neki ezzel az állandó mediatizálási kényszerével valóban sikerült fölhívnia a figyelmet a művelődési minisztériumra, ami nem lenne rossz dolog, hiszen ebben az átmeneti időszakban mindenki a gazdasággal foglalkozik, miközben a kultúra – meg egyébként az oktatás is, az egészségügy is – általában sokkal kevesebb figyelmet kap. Viszont azonkívül, hogy ő szívesen mediatizálta önmagát, nem sokat tudott kezdeni a művelődési minisztériummal. Erre már csak ráadás az, hogy én állandóan konfliktusban voltam vele az utóbbi időben. A kisebbségi törvénytervezetet alig-alig tudtuk miatta elfogadtatni a kormányban, és a véleménye eléggé hasonlított a nagy-romániás, ultranacionalista álláspontra ezekben a kérdésekben. Adott pillanatban meg is ijedtem, mert ahogy ő ehhez viszonyult, kezdett engem emlékeztetni a George Pruteanu karrierjére.
– Pruteanu 1996 és 1999 között a parasztpárt, vagyis a legnagyobb kormánypárt hangadó alakja volt.
– Parasztpárti politikus volt, és az oktatási törvény elfogadását hónapokra le tudta állítani, amíg végül mégis megtörtük az ellenállását. Néha az az érzésem, hogy különböző politikusok teljesen véletlenül kerültek egyik vagy másik pártba. Például a művelődési miniszter asszonynál sokfajta koncepciót felfedeztem, csak éppen a liberalizmust nem láttam. Egy liberális politikus miért ellenezné azt, hogy hatásköröket decentralizáljunk, vagy miért kellene nekem összevesznem vele amiatt, hogy a megyei művelődési igazgatóságokat ő koncentrálni akarta, és regionális igazgatóságokat akart létrehozni ahelyett, hogy a megyei önkormányzatoknak rendelnénk alá ezeket, ahogy mi szeretnénk. Persze nálunk nemcsak a politikai üzenetek ellentmondásosak nagyon sokszor, hanem a sajtó sem következetesebb ennél.
– A sajtóról majd részletesen is kellene beszélgetnünk.
– És azokkal is gond van, akik a civil társadalom képviselőiként szólalnak meg, de valójában a politikából élnek ők is. A valódi civil társadalmat ugyanis nehéz megszólítani.
– Kelemen Hunorral beszélgetve nagyon tetszett neki, neked is a figyelmedbe ajánlom, hogy bizonyos vitahelyzetben esetleg meg lehet kérdezni: hol hívható fel telefonon a civil társadalom? No de most térjünk vissza 1990-re. Ott is hagytuk abba egyébként. Beszéljünk a fekete márciusról! Melyek voltak az előzmények? Miként lehetett olyan hirtelen eljutni egy ilyen drámai helyzetbe?
– December 22-én meg utána néhány napig mindannyian rendkívül naivak voltunk. Azt kell mondanom, hogy akkora reményt, mint 22-én, amikor jöttek szembe az emberek feltartott ujjal, én még nem éreztem. Pillanatok alatt megtanulta mindenki a győzelem jelét. Olyan boldogságot én soha nem láttam, olyan közös boldogságot. Naivan azt hittük, hogy akkor most itt vége a kisebbségi elnyomatásnak, és vége a román–magyar szembenállásnak. Pedig december 23-án már az ideiglenes megyei tanácsban elkezdődtek a viták arról, hogy magyarok-e, románok-e a vezetők, már akkor egyre hevesebben kérdőjelezték meg, hogy a megye első embere éppen magyar lett. Király Károly nem is tudta igazán kezelni ezt a helyzetet, már akkor érzékeltük, hogy nem lesz ez fenékig tejfel, bár azt hittük, hogy a nehezén túl vagyunk. A diktatúrán, tehát ilyen értelemben a legnehezebben csakugyan túl voltunk, de azért még nagyon nehéz idők vártak ránk. Ennek ellenére, még egyszer mondom, olyan forgatókönyvekben én nem hiszek, hogy a háttérben volt egy második vagy egy harmadik hatalom, amely sötét bunkerekből agytrösztként irányította a rendszer megbuktatását. A rendszer megbuktatásával kapcsolatban sem hiszek ebben, de utána sem.
– A márciusi eseményekkel kapcsolatban?
– Nem gondolom, hogy volt valahol egy máig földerítetlen agytröszt, amelyik ezt az elejétől a végéig a kezében tartotta. De természetesen a teljes spontaneitásban sem hiszek. Tagadhatatlan például, hogy föltűntek gyanús katonatisztek Marosvásárhelyen a megyei vezetés körül, egyik pillanatról a másikra valamilyen jogcímen be is kerültek ezekbe az ideiglenes nemzetmegmentési tanácsokba. És ugyanezt elmondták a szatmáriak is nekünk, tehát tudom, hogy ott is így történt. Érdekes módon leginkább Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen lehetett érezni hónapokon át, hogy ebből valami kirobbanhat, vagy hogy valamit ki akarnak robbantani. És ez Marosvásárhelyen történt meg, de Szatmárnémetiben is volt március 15-én erre kísérlet, végül is Marosvásárhelyen sikerült pogromot elindítani, és utána pedig etnikai konfliktust kirobbantani. Nem volt az teljesen spontán. Szerintem kisebb-nagyobb csoportok eltervezték és megszervezték. Mondom, megjelentek a katonatisztek, a volt szekuritáté nem volt annyira látható, de azért az is ott volt.
– Ez nagyon fontos, hogy közben a katonaságba besorolták a szekuritátét, és éppen a márciusi eseményeket ürügyként felhasználva alakították meg az új szolgálatot.
– Ez is benne lehetett, de hát végül is mi történt? Nagyon jól emlékszem, hogy az első napokban az akkor milíciának nevezett rendőrség számos tagja bujkált, mert féltek, és aztán fokozatosan…
– A tömegharagtól féltek?
– A tömegharagtól is, meg az új hatalomtól is. Akkor még nem tudták, hogy mi lesz. Mi ott voltunk a megyei vezetésben, és tudom jól, hogy sorra jelentkeztek. Magyar milicista tisztet is tudok, aki üzent, hogy vele mi legyen, előjöhet-e, nem kerül-e bajba. Tehát akkor érdekesen fölfordult a világ, valóban mi voltunk a megyének a vezetői, de azok az erők, amelyek végül is a diktatúrát fönntartották, azok bizony nem oszlottak szét, csak visszahúzódtak, elbújtak…
– De gondolom, nem restaurációs szándékkal, inkább alkalmazkodni akartak az új körülményekhez.
– Restaurációra szerintem semmi esély nem volt, azt mindenki tudta, de arra, hogy ne történjék éles fordulat, és egy ilyen felemás visszarendeződés végbemenjen, arra azért volt esély. És végül le is fékezték a változást. Mindenütt megjelentek gyanús emberek. Persze, az ilyen forradalmi helyzetek mindig feldobnak félnótásokat is, de én most nem rájuk gondolok, hanem a nagyon is tudatosan konspirálni próbáló emberekre, amilyen a hírhedt Judea ezredes Marosvásárhelyen. Volt ott egy őrnagy is, Ţâreának hívták, akiről kiderült, hogy éppen akkor szerelt le, és mindenféle ilyen, ki tudja, honnan előkerült ismeretlenek. S hogy a spontaneitás keveredett a szervezettséggel, az abból is kimutatható, hogy például ami március 19-20-án történt Marosvásárhelyen, annak megvoltak az előzményei. Február tizedikén lezajlott az a hatalmas gyertyás, könyves tüntetés Marosvásárhelyen, amely tényleg impozáns volt, hiszen ott százezres tömeg gyűlt össze. Akárhogy számoltuk, és akárhogy vontunk le belőle és adtunk hozzá, a legkisebb számadat is kilencvenezer fölött volt, és a legnagyobb meg jóval százezer fölött, tehát ez a százezres tüntetés, ez nem szépítés, hanem ez így volt.
– Ott tüntettél az első sorokban?
– Ott voltam Sütő Andrással és másokkal. Sütő András volt a Maros megyei RMDSZ elnöke, én voltam az egyik alelnöke az RMDSZ-nek, és úgy szerveztük meg, hogy a menet elején levők rádiókapcsolatban voltak a menet végén levőkkel. S amikor Marosvásárhelyen a sportcsarnok elé értünk úgy, hogy a főtéren végigmentünk és a kultúrpalotánál kanyarodtunk be a hátsó útra, akkor a sornak a vége még a Bolyai téren volt. Tehát eléggé pontosan ki tudtuk számolni, hogy hány ember lehetett. És én még ilyen tüntetést nem láttam, a teljes tömeg nem fért be egyszerre a sportcsarnok előtti térre, amely egyébként nagy tér ott a ligetben. Sütő András ugyanazt a beszédet négyszer mondta el. Tehát megérkezett a tömeg, megtelt a tér, akkor elmondta a beszédet, ott álltunk mellette, utána szóltunk, hogy a tömeg akkor most induljon tovább, a tömeg továbbindult, kicserélődött teljesen, megint megtelt a tér, megálltak az emberek, és ismét elhangzott a beszéd. Nos, amit ennek kapcsán el szerettem volna mondani, mert erről keveset beszéltünk, hogy már akkor, február tizedikén elterjedt, hogy Hodákról botokkal felszerelt román parasztembereket fognak behozni. Még azt is mondták, hogy hol készítik ezeket a botokat, amelyekkel majd fölfegyverzik őket, és hogy velük fogják megtámadni a magyarokat. Ez február tizedikén elterjedt, utána egyébként a sajtóban is volt szó erről, csak ezt mindenki elfelejtette. Mi román közvetítéssel kaptuk a figyelmeztetést, hogy vigyázzunk, mert van egy ilyen szándék. Akkor nem történt meg, de megtörtént márciusban. Többféle célja is volt ennek, véleményem szerint. Az egyik alapvetően az volt, hogy megakadályozzák a mi tisztességes követeléseinket. Elsősorban a Bolyai középiskola szétválasztásáról volt szó, ami aztán most, tizenöt év után, az idén teljesedik be, mert nyár elején kiment az utolsó román osztály is, és ősztől már teljesen magyar középiskola lesz. Nézd, ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy ez csak tizenöt év múlva fog megtörténni, mert tizenöt év azért iszonyú nagy idő előrenézve, akkor nagyon elkeseredtem volna. Másrészt meg azóta azért sokan voltak olyanok, akik azt mondták, hogy soha nem lesz semmiből semmi, azoknak meg éppen ellenkezőleg azt mutatnám meg, hogy érdemes volt, mert meglett a Bolyai líceum. Ugyanígy az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen is szó volt arról, hogy a magyar tagozatot szét kell választani a romántól, és persze közben folyt a küzdelem a kétnyelvű feliratokért, kitettük a Marosvásárhely táblát magyarul is, rögtön leverték.
– Úgy indult el a patika ellen is…
– A vegyipari kombinát munkásai kivonultak, szervezetten egy csoport, levették a kétnyelvű táblákat. És ahonnan márciusban kiindult a konfliktus, az egy gyógyszertári fölirat volt, így van. Hogy éppen gyógyszertár, azért ebben is van egy nagyon mély üzenet, mert a világon mindenütt azt mondják, hogy a kórházhoz, a gyógyszertárhoz hozzáférni mindenkinek joga van. Mégis ott kezdődött. Már március tizenötödikén voltak súrlódások. Aztán rá egy napra volt ez a gyógyszertári felirat, tehát ott a Tudor negyedben összegyűltek elég sokan. Én ott voltam, ijesztő volt az a felizgatott, handabandázó tömeg. A helyzet paradoxona az, hogy én is, Smaranda Enache is, Béres András is, meg hát magyar és román értelmiségiek egész sora, Domokos Géza is, március tizenkilencedikén Budapesten tanácskoztunk a Duna Intercontinental szállodában a megbékélésről.
– Lányi Szabolcs is.
– Lányi Szabolcs is, persze, Balázs Sándor, Kántor Lajos…
– Megvan nekem, mindegyikőtöktől aláírva, az a nyilatkozat. Ott ért a hír benneteket.
– Ott ért a hír minket. Szokai Imre jelentette be – megszakította a tanácskozást –, hogy nem lehet tudni, Sütő Andrással mi van, csak azt tudják, hogy nagyon súlyosan bántalmazták. A tanácskozás feloszlott. Egyébként a tanácskozáson Mircea Dinescuék is ott voltak, felvilágosult értelmiségiek, de azért az eredendő szembenállás ott is megvolt. Részt vettem a közös nyilatkozat fogalmazásában, és az volt az első ilyen élményem, utána a rá következő tizenöt évben sokszor kellett nekem ilyen közös nyilatkozatot fogalmazni másokkal, ahol a lényeget bizony nem tudtuk mindig érvényesíteni. De hát ezek a nyilatkozatok többnyire arra jók, hogy a lényeget elfedjék.
– Hát olyan békítő dolog…
– Igen, az egyetemről volt szó, emlékszem, és akkor valami olyan áthidaló megoldás lett belőle, hogy mi is érthettük úgy, hogy akkor most az önálló magyar egyetem elfogadott cél, és ők is érthették úgy, hogy ez még várhat. A másik nyilatkozatot, amire utalsz, mi erdélyi magyarok adtuk ott ki, és arról szól, hogy nemzetközi közbelépésre van szükség. Kemény nyilatkozat volt. Vitánk is volt Domokos Gézával, mert ő akkor még csitítani próbált minket. Akkor én úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban nem engedhetünk semmiben tovább. Egyébként elutazni is rendkívül nyugtalanul utaztam el, és ha nem ígért volna valamilyen megegyezést ez a budapesti román–magyar tanácskozás, akkor nem is mentem volna el, hiszen nagy volt a feszültség. Tizennyolcadikán éjszaka utaztunk el vonattal, azelőtt még szerveztük az ellenállást, ha bármi történik, legyünk fölkészülve. Akkor még Király Károly is ott volt, aztán ő is visszautazott Bukarestbe. Ő akkor még megyei vezető volt, de országos alelnök is, Iliescunak volt az egyik helyettese, és ez egy rossz megoldás volt, hogy ő mindkét funkciót vállalta, mert amíg Bukarestben volt, mindig gazdátlanul maradt a megye. Próbált most is intézkedni, de aztán elutazott Bukarestbe, és nem tért haza, csak jóval később. Az az igazság, hogy miközben a magyarság rendkívül egységes volt, egyfajta táborokra szakítottság azért mégis volt kezdettől fogva köztünk. Minden szervezet polarizálódik. Maros megyében már akkor, kicsiben – nem is olyan kicsiben, mert azért ez nagy magyar közösség – jól megfigyelhetők voltak a szembenállások. Tehát egyrészt Király Károly és Kincses Előd, akik a megyei vezetésben vállaltak elsősorban szerepet, és az RMDSZ-ben nem igazán. Másrészt pedig az RMDSZ akkori vezetése, tehát Sütő András meg mi is. Az egyik oldalon volt az RMDSZ, az akkoriak, Béres András, Borbély László, Szepessy László, Káli Király István, dr. Kikeli Pál, Demeter András, aki most a temesvári színház igazgatója, a másik oldalon meg azok, akik a megyei közigazgatásban vállaltak szerepet: Király Károly, Kincses Előd, Jakabffy Attila, és azért ennek a polarizálódásnak hatása volt. Például Király Károly kezdettől fogva pártot akart létrehozni.
– Magyar pártot?
– Igen, neki az volt a véleménye, hogy magyar pártra van szükség, és nem értett egyet igazán azzal, hogy egy ilyen érdekvédelmi szövetséget hoztunk létre. Azt hiszem, tulajdonképpen úgy érezte, hogy mások előreszaladtak, a bukaresti kezdeményezők vezették az országos RMDSZ-t, és ő ezáltal egy lépéssel lemaradt. De koncepciós különbségek is voltak, ő tényleg valamiféle pártban gondolkodott. Ami március tizenkilencedikét-huszadikát illeti, nagy volt a tét. Ha akkor nem akadályoznak meg minket – mert végül is ez sikerült nekik, hadsereggel, rendőrséggel, Hodákról behozott román parasztokkal –, akkor valószínűleg a jogainkat sokkal könnyebben, sokkal teljesebben és sokkal hamarabb tudtuk volna érvényesíteni. Ez volt az egyik tét. Másrészt pedig lehettek természetesen olyan célok is, hogy be kellett indítani a szekuritátét, amelyet azelőtt három hónappal fel függesztettek…
– Kellett valami, ami indokolta egy belső biztonsági szolgálat újralétesítését.
– Ők akkor gyakorlatilag kispadon voltak, várólistára kerültek, és én azt gondolom, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, a titkosszolgálat egy ilyen marosvásárhelyi véres konfliktussal bizonyítani tudta, hogy szükség van rá. Itt sem állítom, hogy feltétlenül elejétől végéig egy jól megírt forgatókönyv volt. Nem, ezek a dolgok másként működnek. Egyébként mindmáig az sem derült ki, hogy Ion Iliescunak mi volt ebben a szerepe. Egy biztos: amit tudunk az ő szerepéről, az is elég negatív, mert nem lépett közbe, nem utazott el Marosvásárhelyre, vagy ha ő nem akart elutazni egyáltalán, akkor azért lettek volna eszközei, hogy ezt megakadályozza, márpedig nem akadályozta meg. Pedig a figyelmeztetéseket megkapta.
– Milyen figyelmeztetéseket kapott?
– Király Károly is tájékoztatta őt. Lehetett köztünk mindenfajta ellentét, de azért mindenki próbálta ezt valami módon megoldani, Király Károly is, meg mi is mindannyian. Az biztos, hogy Ion Iliescunak már a tétlensége is bűn volt akkor. Nem sokkal azután a titkosszolgálatot ismét talpra állították, gyakorlatilag csak átkeresztelve, tehát a gárdának a zöme ugyanaz maradt.
– Nem is lehetett volna átalakítani néhány hét alatt.
– Akkor ismertem meg a vásárhelyi tárgyalások alatt Virgil Măgureanut, akkor ismertem meg Gelu Voican Voiculescut, Diamandescu tábornokot, a későbbi főügyészt, Cochinescut, akkor ismertem meg N. S. Dumitrut és Mânzatut, ezek azóta majdnem mind elhallgattak.
– Érdekes figurák.
– Mind ott voltak, és napokon át végül is együtt voltunk, mert akkor tárgyaltunk a Vatra Româneascával, illetve először a román pártokkal, mindegyikkel, aztán másnap visszahúzódtak a többiek, érdekes módon kiléptek a tárgyalásból, és otthagyták a románok képviselőiként a Vatra Româneascát, Radu Cionteát meg a társait. És napokon át tárgyaltunk: estére megegyeztünk valamiben, reggel visszajöttek, hogy nem érvényes, és ez többször megismétlődött.
– Akkor a választásokról mit lehetett tudni?
– Szó volt a választásokról, de mi minden energiánkat a tárgyalásokra fordítottuk. Meg kell mondanom, kissé magunkra hagyatva éreztük magunkat. Mi, marosvásárhelyiek azokban a napokban el voltunk szigetelve Erdély többi részétől. Egyedül Verestóy Attila volt ott mindvégig a bukarestiek közül, és mi ezt nagyon is méltányoljuk azóta is. Sokan nem értik az RMDSZ-ben a különböző vezetők közötti kapcsolatokat. Hát az egyik magyarázat éppen 1990. Szepessy Lászlóval, Borbély Lászlóval, Béres Andrással akkor is együtt voltunk, amikor mások félig-meddig megfutottak vagy dekkoltak valahol. Innen a barátságom Barabási Győzővel is, aki később, 1992-ben szintén velünk volt egy nagyon nehéz helyzetben. Majd valamivel később pedig Takács Csabát is olyan embernek ismertem meg, aki nem bújik el, ha baj van. De visszatérve Marosvásárhely márciusára: a Maros megyei RMDSZ éppen azért lett olyan erős utána, mert ezen a próbatételen átmentünk, és ez a politikai érettség szempontjából is nagyon sokat jelentett, tekintélyünk is volt utána az RMDSZ-en belül mindenütt nekünk, Maros megyeieknek, és nem véletlen, hogy – amit nekünk a szemünkre is hánynak sokszor – az RMDSZ országos vezetésében most is többen vannak marosvásárhelyiek. Az egy nagy erőpróba volt, hiszen akkor mindent megtapasztaltunk, a félelmet, a dühöt, a szenvedélyt…
– Nagyon fontos volt a huszadikai visszavágás, hogy tehát a magyarok nem azzal a tudattal vannak a világban, hogy mi ott kikaptunk. Rengeteg ismerősöm, rokonom van, akik ott voltak, de nem úgy élték át, hogy mi kikaptunk.
– Igen, de sokan nem tudják, hogy mit jelent az ilyesmi. Én sokszor gondolok arra, hogy vannak, akik játszanak a tűzzel, mert játszadoznak a gondolattal, hogy erőszakot kellene alkalmazni. Nem tapasztalták meg ezek az emberek, hogy ez mit jelent. Én másnap reggel úgy érkeztem Vásárhelyre, hogy üvegtörmelék borította a várost. Másfajta szemét is, de főleg üvegtörmelék. Azt a látványt nem lehet elfelejteni.
– Hatan meghaltak!
– Meg sok minden, ami máig nem került nyilvánosságra, és amit sajnos, nem tudunk, de olyan is van, amit tudunk, és az sem került nyilvánosságra. Tehát sokat lehetne erről beszélni, de akik az erőszak gondolatával játszadoznak, azok, ismétlem, nem tudják, hogy ez mivel jár. Utána sokáig Marosvásárhely a félelem városa volt, amikor mégy az utcán, és ha jön szembe veled valaki, felnőtt ember, akkor egyetlen gondolatod van: hogy vajon román-e vagy magyar?
– Mert ha román, akkor lehet, hogy van nála valami.
– Akkor egy kicsit arrébb kell lépned, tehát nem kell a közelébe menned. És tudod, hogy ő is így néz téged. Tehát azért én ezt nem kívánom senkinek. És azt javasolnám mindenkinek, ha nem tudja, hogy milyen az, akkor próbálja elképzelni vagy kérdezze meg valakitől. Nem is igazán lehet ezt érzékeltetni. Amikor például azon gondolkozol, hogy a gyermekeidet sürgősen küldd-e el máshová.
– Mert nincsenek biztonságban.
– Nekem is volt ilyen dilemmám, de végül is úgy döntöttünk, hogy nem küldjük el őket, otthon maradnak azokban a napokban. Onnan jutottunk ide, például én onnan jutottam ide 1990. március 19-20-án, hogy 1989. december 23-án nekem a fiam, aki akkor tizennégy éves volt, azt mondta: „Apu, én azt hiszem, hogy ezután már érdemes tanulni a románt, és én tanulni fogom a románt”. Mert azelőtt minden magyar gyermekbe sikerült belenevelni az ellenszenvet a román nyelvvel szemben, és azt mondja nekem, hogy „mostantól fogva, úgy érzem, hogy érdemes tanulni”. Na, innen jutottunk el oda – március 21-én –, hogy elküldjük-e máshová egy bizonyos időre a gyermekeket. És nem kívánhatom senkinek, ismétlem, azt az érzést, amikor mégy az úton, és a járdán jön szembe valaki, kicsit arrébb lépsz, hogy ne közvetlenül egymás mellett menjetek el, ő is egy kicsit arrébb lép, és látjátok egymás szemén, hogy arra gondoltok, hogy a másik román-e vagy magyar. Ennél többet nem kell mondanom…
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005