11
2005. július 14.
„és akkor megszűnt minden tabu”
– Az egyik nagy témát vegyük elő, 1989 decemberét, a forradalmat, és utána a másik nagy pillanatot, az RMDSZ megalakítását.
– Mindannyian tudtuk már 1989-ben, hogy a diktatúrának előbb-utóbb vége van. Azt nehéz lett volna megjósolni, hogy mikor és hogyan. Én nem hiszek abban egyébként, hogy erre valahol voltak forgatókönyvek. Hogy voltak érdekek, külföldi vagy belföldi próbálkozások, hogy ezt valami módon siettessék, az biztos, hiszen 1989-ben marosvásárhelyi barátaimmal már mi is egyértelműen arról beszéltünk, hogy cselekedni kell. És legfeljebb arról szóltak a vitáink, hogy miképpen kell cselekedni. Akkor már nem egy-két ember gondolkozott így, hanem nagyon sok magyar értelmiségi, de valószínűleg román értelmiségiek is. Én akkor éreztem, hogy nincs tovább, hogy itt most már robbannia kell mindennek, amikor a rádióban a temesvári lövéseket és az asszonysikolyokat hallottam. Talán a Szabad Európa Rádióban.
– A Szabad Európában volt, én is úgy emlékszem.
– Azzal, hogy belelőttek a tömegbe, az utolsó, nagyon átlátszó fátyol is lehullott a diktatúra és a diktátor igazi arcáról. Nem mintha nem tudtuk volna ezt mindannyian, de azért tényleg minden elképzelhetőt felülmúlt, hogy az a rendszer, amelyik lábbal tiport ugyan minden emberi szabadságot, de ugyanakkor ezt mindvégig azzal a demagógiával próbálta tenni, hogy a népért, a nép nevében cselekszik, az a maga hadseregét arra használja, hogy a tömegbe belekövessen, azért azt hiszem, hogy ezzel tudni lehetett…
–… hogy más folytatás nem lehetséges?
– Igen. Azt hiszem, hogy a diktátor ezzel alá is írta a saját halálos ítéletét. Azelőtt sok tettével halálra ítélte már magát, de ezzel mindenképpen alá is írta ezt a halálos ítéletet. December 21-én pedig – ennek valamiképpen szimbolikus jelentése is van – disznót vágni voltam. Ugyanis sikerült eljutnunk oda, hogy vásároltunk egy faluban, Marosvásárhely közelében egy disznót, és azt a gazda nekünk le is vágta, ahogy szokás. Délelőtt földolgoztuk, én közben fél füllel a rádiót hallgattam.
– És volt perzselés meg minden, meg volt adva a módja?
– Volt, persze, de nem volt ez egy kedélyes disznóvágás a gyermekek nélkül, ugyanis a gyermekeket nem vittük magunkkal. És délben aztán az így földarabolt disznóval, nagy tálakban a Skoda csomagtartójában, hazamentünk Marosvásárhelyre. Útközben már a Kossuth utcát ki kellett kerülni, mert le volt zárva harckocsikkal. Mi a Tudor negyedben laktunk, és kerülő úton tértünk haza. Amikor odaértünk a tömbház bejáratához, a szomszédasszony sírva fogadott, hogy képzeljem, az uráék a Metalotehnica vállalattól elindultak le a főtérre.
– A tüntető tömeg.
– Igen. Én akkor nem valami sportszerűen ráhagytam gyorsan a családra a disznóval való további bajlódást…
– Azt jelenti, hogy a fiad akkor tizennégy éves volt, a lányod tizenegy éves.
– Igen. És berohantam a főtérre. Közben felhívtam telefonon az egyik barátomat, Káli Király Istvánt, mert ő a Kövesdombon lakott, hogy mi van ott. A főutat lezárta a hadsereg, a Kövesdombon jöttek be a tüntetők a főtérre, és éppen akkor vonultak el ott előttünk, mondom, akkor megyek én is a főtérre, és sosem felejtem el, Pista azt válaszolta, ülj otthon, mert rád élve van szükség, nem holtan. Tehát akkor már érzékelhető volt, hogy…
– Hogy ebből halál is lehet?
– Igen. Bementem, persze, a főtérre, és akkor megszűnt minden tabu egy pillanat alatt. Néztem, ahogy kamasz srácok kővel dobálták a harckocsikat.
– A világ minden táján látható jelenet, de itt még nem volt ilyen.
– Ilyent nemhogy nem lehetett látni negyven év alatt, én harmincnyolc éves voltam akkor, de még elképzelni sem lehetett minálunk.
– Voltak azelőtt bányásztüntetések, voltak a brassói megmozdulások.
– Persze, de azokat elszigetelték. Nos, a tömeg összegyűlt a megyei pártbizottság székháza előtt, és jelszavakat skandáltak: „Temesvár, Temesvár”, „Szabadság, szabadság”…
– Magyarul? Románul?
– Csak románul kiáltották, a magyarok is románul kiáltották. Nagyon sok magyar volt. A halottak közül is négyen magyarok voltak, ketten románok. Akkor néhány napig nagyon eltűntek a választóvonalak, de csak néhány napig, magyarok és románok között. Én tehát ott voltam a tömegben…
– Hogy érezted magad? Euforizáló hatása volt, érezted a szabadság ízét?
– Feszültség volt, meg félelem. Aztán később hazamentem, és közben belelőttek a tömegbe.
– Ez este történt?
– Estefelé, szürkületkor, és ott többen meghaltak. Aztán este megint kimentem, akkor vonult végig a nagy tömeg az egész városon.
– Tehát miután lőttek?
– A tömeg szétoszlott, és utána újra összeállt, és járta körbe a várost, és éjszaka is mindvégig nyugtalanság volt a városban. Reggel megint összegyűltünk, Gálfalvi Györggyel álltunk az első sorban, egy adott pillanatban a katonák kibiztosították a fegyvert, és akkor, azt hiszem, tíz másodperc alatt futottuk mindannyian a száz métert. Nagyot tud szaladni ilyenkor az ember, amikor a kibiztosított fegyvert rá emelik, mert úgy nézett ki, hogy lőparancsot kaptak, de aztán nem lőttek. Később pedig már hírül jött a honvédelmi miniszternek, Mileának a halála. Tehát az, hogy öngyilkos lett, vagy meglőtték, de a hír már elterjedt. Akkor aztán megpattant a feszültség, és már tudni lehetett, hogy tényleg vége a diktatúrának. És sohasem felejtem el, hogy Gálfalvi Györggyel ott álltunk, és vitatkoztunk, hogy mi a teendő. Hiszen az ember nem készül erre. Erre a helyzetre nem készültünk, mégis nagyon reálisak voltak a dilemmáink. Nekem például az volt a véleményem, hogy menjünk az akkori megyei napilaphoz, a Vörös Zászlóhoz, és vegyük át, mert legelőször is sajtóra van szükség.
– Így van, ez már 1848 óta forradalmi hagyományunk.
– Aztán ezt megoldották mások. Ebből is kiderül, ha van egy feladat, azt valaki csak elvégzi. Mi pedig inkább úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Sütő Andráshoz, és szólunk, hogy hamarosan, beszédet kell mondania. És ez így is történt. Amikor Sütő Andráshoz elmentünk, leültünk nála, és akkor kezdte a televízió közvetíteni Mircea Dinescuékat. Ezt együtt láttuk, aztán rögtön rohantunk vissza. Már nem a Főtérre mentünk, hanem a Szekuritátéhoz, akkor tört be oda a tömeg. Mások pedig levonultak Sütő Andráshoz, és vitték a városházához, ahol beszédet mondott az embereknek. Így került oda Király Károly is.
– A tömeg biztosan szétvert mindent.
– Igen, de embereket általában nem bántalmaztak, kivéve, hogy rá néhány napra megvertek valakit, mert összetévesztették a volt megyei első titkárral. Elég csúnyán elbántak azzal az emberrel, aki egyébként valami banktisztviselő volt.
– Ez rettenetes.
– Azt láttam én is, de különben emberáldozat nem volt.
– Érdekes, hogy itt, Bukarestben sem volt lincselés, eltekintve attól, hogy Ceaşuescut elkergették.
– Azért volt az országban egy-két helyen, de Marosvásárhelyen nem volt. Volt Karánsebesen, Székelyföldön is volt, ott néhány milicistát meglincseltek. A Ceauşescu kivégzése is eléggé lincselés jellegű volt.
– Formálisan az per volt.
– Én azt hiszem, hogy színjáték volt, de akik utólag ezt bírálják, azokat mindig meg szoktam kérdezni, hogy akkor vajon hogyan viszonyultak ehhez, mert akkor énszerintem mindannyian egyetértettünk azzal az ítélettel, még akkor is, ha az indulatok lehűlvén, azt gondoljuk, hogy egy jogállamban egy ilyen bohózat elfogadhatatlan. De akkor hatalmasak voltak az indulatok.
– Az emberek többsége akkor legalábbis elfogadta, hogy a diktátor házaspárt ki kellett végezni.
– Aki felelősséget visel valamiért, az természetesen másként szokott gondolkodni. Az lehet, hogy akik azt a pert lefolytatták, számításba vették, hogy veszélyes, ha a diktátor életben marad, de a nagy többség egyszerűen az érzelmeknek és az indulatoknak engedelmeskedve értett egyet azzal, ami akkor történt, nem racionális megfontolásból. De nem akarok hosszan mesélni erről, hisz végül is az RMDSZ-t kérdezted. Tehát én akkor tagja lettem az első Maros megyei vezetésnek, a forradalmi tanácsnak. Az első tanácsot még úgy hívták, hogy a Testvériség Tanácsa, ez is jellemző azokra a napokra.
– Ez 23-24-én volt?
– Nem. Már 22-én délután összeállítottuk ezt a tanácsot, amelynek én is tagja lettem.
– Románok és magyarok?
– Románok és magyarok. Király Károly volt az elnöke. És aztán másnap vagy harmadnap alakult át a Nemzeti Egység Megyei Tanácsává. „Consiliul Pentru Uniune Naţională”, rövidítve CPUN.
– Hány tagja volt körülbelül?
– Harminc tag körül indult, és végül olyan ötven körül lehetett, több nem volt. Aztán, persze, megkezdődtek a viták már a második-harmadik napon, úgy értem, a román-magyar viták. Király Károlynak meg nem sikerült, sajnos, összefogni ezt a tanácsot, de nem tudom, más képes lett volna-e erre. Én akkor tagja voltam ennek a megyei tanácsnak, részese voltam különböző döntések meghozatalának. Majd létrejött a városi tanács is, abban nem voltam benne.
– Miért?
– A két testületben nem ugyanazok voltak. A megyei tanácsban voltam én, Béres András és Szepessy László azok közül, akik az RMDSZ alapítói voltunk, a városi tanácsban volt Gálfalvi György, Káli Király István, Borbély László. A megyei RMDSZ-t pedig úgy hoztuk létre, hogy még december 23-án este összeültünk négyen, Gálfalvi Györggyel, Béres Andrással, Lázok Jánossal – aki aztán később visszalépett a politikától –, és eldöntöttük, hogy nagyon hamar létrehozzuk az érdekvédelmi szervezetet.
– Bukarestből már tudtatok Domokosékról?
– Azt hiszem, hogy még nem. Másnap heten ültünk össze – tehát még három embert meghívtunk: Fülöp Dénest, Tófalvi Zoltánt, Brassai Zoltánt –, és akkor állítottuk össze azt a huszonegy tagú első intéző bizottságot, amelyet aztán rá megint egy napra, 25-én hívtunk össze.
– Alkalmasint ez a hivatalos dátum.
– Igen, de a négy alapító tulajdonképpen 23-án ült össze. És nagyon érdekes volt, ahogy összeállítottuk az első intézőbizottságot. Egyrészt már a fejünkben voltak a képviseleti igények, és kellett ott lennie fiatalnak, kellett lennie értelmiséginek.
– Igen, megkezdődött a játék, a demokráciásdi, egyfajta algoritmus.
– A másik meg az a konszenzusos módszer volt. Tehát ott nagyon hamar kitaláltuk, hogy ezt most konszenzussal kell létrehozni. Vagyis leültünk heten, és csak olyan ember jöhetett be az intéző bizottságba, akivel mindenki egyetértett. Ha valakinek valakivel kapcsolatosan valamilyen kifogása volt, vagy kételye, vagy azt mondta, hogy ezen még gondolkozni kell, akkor félretettük. Akivel egyetértettünk, az bejött. És így lett az a huszonegy ember is, akikből összeállt az RMDSZ-szervezet vezetősége. A Maros megyei szervezet az elsők között jött létre, de ezzel párhuzamosan, ettől függetlenül, Kolozsváron és Bukarestben is megalakult a szövetség.
– Tudtatok-e egymásról? Volt-e külön nevetek?
– Nem egyeztettünk. De 25-én már Bukarestben is létrejött a szervezet, és amikor nevet kellett adni, akkor már a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevet adtuk neki mindannyian.
– Tehát nincs értelme elsőbbségi vitáknak?
– Nincs, egymástól teljesen függetlenül indult ez a dolog. Aztán persze kollégák, barátok hívtak máshonnan, Szatmárnémetiből, innen-onnan, „Ti ott hogyan csináltátok?”, „Halljuk, hogy megalakítottátok.” Nagyon szép napok voltak azok.
– Már tudtátok, hogy nem térhet vissza a régi rendszer?
– Persze. Mindig nagyon szép, amikor ilyen szolidaritás van.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
