1
2005. április 5.
„szerencsésnek tartom magam”
– Az első kérdéseim természetesen a családra, az őseidre, a gyermekkorodra vonatkoznak. És akkor mindjárt belevágva, megkérlek, beszélj a felmenőidről.
– Az apám faluját, Erdővidéken, Olaszteleknek hívják, Vargyas és Barót között van. Egyébként nagyon szépek a falunevek ott a környéken: Száldobos, Bardóc, Erdőfüle, egy kicsit arrébb Bibarcfalva. Olaszteleken az egyik legelterjedtebb családnév még ma is a Markó.
– Ez olasz név? Honnan jöhetett?
– Évszázadokkal ezelőtt is, különböző lustrákban a falut „olasz telekként” említik: Oloztelek, Olusztelek, Olosztelek… És nekem történész barátaim azt mondták, hogy a települést már Nagy Lajos korában számon tartották, tehát legalább hatszáz esztendős, és minden valószínűség szerint olasz kőfaragók vagy hasonló foglalkozású mesteremberek lehettek azok, akik a falut alapították. Egyébként az olasztelekiek nagyon is tipikus székely emberek, és én nagyon szeretem Erdővidéket, nagyon ízes, nagyon színes magyar nyelvet beszélnek ott. Szokásaiban is jellegzetes az a vidék, történetében, legendáiban, meséiben. Ezek az én őseim, persze hogy szeretem őket. Ha már erről beszélünk, anyám részéről szintén háromszéki vagyok, ő meg sepsikőröspataki, Sepsiszentgyörgy mellőli. Apám apja Markó volt, az anyja pedig Bardócz. Anyai nagyapám Bedő volt, tehát anyámat Bedőnek hívják. Az anyai nagyanyám meg Gyöngyösi volt. Ezek a családom nevei.
– Hogyan kerültek a szüleid Kézdivásárhelyre?
– Apám Székelyudvarhelyen járta ki a középiskolát, utána almérnöki iskolát végzett Marosvásárhelyen, és azután meg a kolozsvári agronómián, az ötvenes évek elején agrármérnöki diplomát szerzett. Néhány évig agrármérnökként dolgozott, így kerültek Kézdivásárhelyre, ahol megszülettem. Anyám pedig lánykorában postatisztviselő volt, de ő is falusi lány különben, tehát az ő szülei is székely gazdaemberek voltak. És ők mindketten elkerültek faluról, összeházasodtak, és Kézdivásárhelyen laktunk végig.
– Testvéred?
– Van egy öcsém, de ő kilenc évvel kisebb, tehát gyakorlatilag én gyerekkoromban egyedüli gyermek voltam.
– Amolyan majdnem-egyke.
– Igen. Kilenc éves koromban pedig, hát…
– Akkor már kialakult a világod?
– Igen, akkor már kialakulnak az emberben az alapvető jellemvonások, én azt gondolom. Egyébként ami a szülővárosomat illeti, én ilyen szempontból – számtalanszor elmondtam már – szerencsésnek tartom magam, mert Kézdivásárhely jellegzetesen székely kisváros, és mégsem teljesen az. Ugyanis ennek a városnak a jellege Székelyföldön is egyedülálló, más székely kisvárosoktól eltérő, még akkor is, ha Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda ma nagyobb. Ugyanis Kézdivásárhely annak idején, ezelőtt jóval több mint ötszáz esztendővel, eleve vásárhelyként jött létre. Iparos emberek alapították, akik ott megtelepültek; a főtérre kijáratot hagyva magának, mindenki kiszakított egy-egy szeletet abból a területből, és mindenki hátrafelé építkezett. Ezért egészen jellegzetes az építkezése is, a főtérről keskeny utcácskák, úgynevezett udvarterek sugároznak szét, küllőszerűen. És mindegyik udvartérnek boltíves kijárata van a főtérre. Tehát azért tartom szerencsésnek magam, mert bár nagyon kicsi város volt, ahol egy kőhajításnyira, szinte minden irányban ott volt már a mező, a patak meg minden, ami fontos, de mégis jellegzetesen város volt. Mentalitásában is az volt. Nagyon kicsi, de város.
– Úgy gondolom, hogy lakóinak életmódjában, életvitelében, modernizációs ritmusában is az volt.
– Régen Kézdivásárhelyen nagyon fejlett céhes élet folyt, vargavárosnak is nevezték, csizmadiák, vargák, mészárosok, mézeskalácsosok, különböző mesteremberek éltek ott céhekbe tömörülve. Akkora ereje volt annak a városnak, hogy különböző céheket működtetett.
– Iskolája mikortól működött?
– Egy több mint háromszáz éves iskolája van, most az idén is megülik az évfordulóját az iskolaalapításnak.
– Elmégy a városodba az ünnep alkalmából?
– El, valószínűleg. Eredetileg nem is Kézdivásárhelyen, hanem Esztelneken indult az iskola, és aztán Kézdivásárhelynek a Kanta nevű részébe költöztették. A városnak az én gyermekkoromban egyébként volt elméleti középiskolája, természetesen volt általános iskolája, de volt egy mezőgazdasági iskolája is.
– Miben volt jó a középiskola, milyen tantárgyakban, a nevelésnek mely területein? Hogy láttad akkor? Hogy látod most?
– Nehéz ezt most utólag megítélni. Én azt hiszem, hogy jó volt ez a középiskola, több szempontból is. Az én kamaszkoromban egyébként a mérnöki volt a legkeresettebb szakma, én is villamosmérnöknek készültem. Ugyanakkor egész kiskoromtól verset írtam. Azt hiszem, hogy még iskolába sem jártam, és már fogalmazgattam kis versikéket, mert írni azért megtanultam már azelőtt.
– Iskola előtt már megtanultál? Most ez gyakori, látjuk a saját gyermekeinken, de közel fél évszázaddal ezelőtt még nem így volt.
– Igen, iskola előtt már tudtam írni-olvasni, és egy-két négysoros versikét már azelőtt is írtam, van, amire most is emlékszem. De ezzel egyidejűleg én, hogy is mondjam, reál érdeklődésű gyermek voltam.
– Jó tanuló voltál?
– Lehet, hogy egyesek szerint túl jó. Volt rossz magaviseleti jegyem is középiskolás koromban. De jó is, hogy volt, mert különben gyanús lennék a magam számára. Egyébként én ’58-ban mentem iskolába, tehát itt most főleg a hatvanas évekről beszélünk, erre az időszakra nem úgy szokás emlékezni, mint a nagy alkotások korára, de arra emlékszem, hogy valami módon az én iskolám mindig támogatta a kísérletezést. Sok természettudományos könyvecskéhez hozzájutottam, és sok mindent kipróbáltam gyermekkoromban, például éveken az a villanycsengő működött a lakásban, amit én barkácsoltam. De készítettem elektromotort is, facsavarra tekercselt rézdrótból. A szüleim, érdekes módon, ezt tűrték. Vagy emlékszem, sósavval meg cinkkel hidrogént állítottam elő, és léggömböt töltöttem vele.
– Felszállt?
– Felszállt, persze. Kézdin gyermekkoromban nem voltak gázzal töltött léggömbök, akkor láttam először ilyent, amikor én fejlesztettem hidrogént egy negyedliteres üvegben.
– Én ennyire nem, én inkább kalandoztam, bandáztam gyermekkoromban…
– Amilyen érdekes volt, éppolyan veszélyes. Fogtam az üveg száját, a sósavba beledobtam az apróra vágott cinket, ráhúztam a léggömböt, a hidrogén felfújta a léggömböt, utána lehúztam, megkötöttem, elengedtem, felszállt, óriási dolog volt. Nos, nem akarok éppen ennyire anekdotázni, csak mondom, nekem ma is úgy tűnik, ami a legfontosabb volt abban az iskolában, hogy támogatta ezt a fajta alkotó foglalkozást, tehát a különféle tehetségeket. Például a tanító nénik és utána a tanárok meg mindenki, nagyon tisztelték azt, hogy én verset írtam…
– … nem mondták azt, hogy gyerekhóbort…
– … és egy-két versem megjelent gyermeklapokban. Vagy nagy tisztelet övezte az iskolában a sportolókat. Kalit Attila, aki egyébként textilkereskedő volt, egy kis atlétaiskolát hozott létre Kézdivásárhelyen, és országos ifjúsági bajnokok sorát nevelte.
– Az öcséd, Markó György neves hosszútávfutó volt, emlékszem rá, tudtuk a nevét a sportújságból, még Balkán-bajnokságot is nyert, azt mondod, ő is ott kezdte?
– Persze, az öcsém is, meg mások is, többen. De ez is azért volt lehetséges, mert támogatták a tehetséges gyermekeket.
– Versenyekre nem küldözgettek: matematika, fizika? Voltak ilyen versenyek.
– Én versenyző gyermek voltam. Azt szoktam mondani tréfásan, lehet, hogy az életemet az határozta meg, hogy hatéves koromban megnyertem egy rollerversenyt. Az első díjat nagyon sokáig megőriztem, egy asztali kuglijáték volt. De én általában versenyeztem, rejtvényeket küldtem be gyermeklapoknak, különböző dolgokat nyertem. Az iskolában nagyon szerettem a matematikát, a tanáraim kultiválták a feladatmegoldó versenyeket.
– Kissé menjünk vissza: a természethez hogyan viszonyultál?
– Igaz, hogy városon nőttem fel, másrészt meg, mivel minden rokonom falusi székely ember volt, nyáron, a szünidőre hazavittek falura. Általában két-három hétig Kőröspatakon, két-három hétig pedig Olaszteleken voltam. Egy gyermeknek ez nagyon jó. A falu életébe jól beláttam, mindkét helyen ismertem szinte mindenkit, családokat, gyermekeket. Ahogy így visszagondolok, egyetlen hibája volt mindennek: az, hogy én csak a nyarat ismerem a faluból, utólag rájöttem, hogy nem tudom, milyen ott a tél. Persze kivételesen voltam télen is, de azért még a tavaszt és az őszt is kevésbé ismerem, a nyarat viszont igen, a kaszálást, takarást, aratást, cséplést meg mindent, ami hozzátartozik, és megismertem a háziállatokat is. Jártam nagyapámékkal erdőlni is többször, mert így hívták a favágást, fahordást az erdőről. Tehát ismerem a természetet.
– Mi a legfontosabb gyermekkori élményed?
– Nekem a legfontosabb gyermekkori élményem mégis az olvasás, emésztetlenül gyakorlatilag a fél magyar irodalmat és a fél világirodalmat elolvastam kamaszkoromig.
– A szüleidnek nagy könyvtára volt?
– Nem, voltak ugyan könyveik, de akkor egy első generációs kisvárosi értelmiségi családnak mégsem volt olyan rengeteg könyve. De vásároltak könyvet, és aztán főleg, ami nagyon fontos volt, nekem bármikor adtak pénzt könyvre, akármilyen kevés volt a pénz a családban, főleg kamaszkoromban.
– Volt jó könyvesbolt Kézdivásárhelyen?
– Egyetlen egy könyvesbolt volt, de abban szerintem minden megvolt, ami másutt is. De legtöbbet a városi könyvtárba jártam. Ma is emlékszem, hogyan nézett ki a nyilvántartó ív, ahova beírták, hogy milyen könyvet vittem el, és mikor vittem vissza. Máig azt mondom, hogy az olvasásnál mint szellemi tevékenységnél gyönyörűbb dolog nincsen. Ez velünk ezután is így lesz, a következő nemzedék már nem biztos, hogy így gondolja. Végül is mindez eszköz: a könyv is eszköz, a számítógép is eszköz, a televízió is eszköz, tehát nem akarok én közöttük valamiféle hierarchiát felállítani, de az olvasás nekem nagyon ki tudta tölteni az életemet, és a könyvtár nagyon fontos volt. Nem csak én, hanem a fél város járt a könyvtárba, meg kell mondanom. Lehet, hogy ez kissé túlzás, de amikor én bementem, mindig volt valaki a könyvtárban, olvasók mindig hozták-vitték a könyveket.
– Magyar könyveket.
– Kézdivásárhely előbb a Magyar Autonóm Tartományban volt, ’62-től errefelé pedig már Brassó tartományhoz tartozott, de a változás nyelvi szempontból csak lassan éreztette a hatását. Kezdetben a nyelvi környezet teljesen magyar volt. Tehát kommunizmus volt ott is, de a nyilvánosság nyelve a magyar volt, és a könyvtárban a könyvek magyarországi importból származtak.
– Tehát gyakorlatilag azt olvashattad, amit bárhol…?
– Igen, még arra is emlékszem, hogy a könyvekbe be volt írva, hogy „készült a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság közös könyvkiadási egyezményének a keretében”. Tehát ami Magyarországon megjelent, annak egy részét a közös könyvkiadási egyezmény keretében Románia számára nyomtatták.
– Melyik volt az első szorongásélményed?
– Én ’56-ban ötéves voltam, és talán akkor szorongtam először.
– Már tudatosan?
– Nem, inkább a szüleim nyugtalanságára emlékszem, ahogyan a rádiót hallgatták, ezt a rádióhallgatást tudom felidézni, és máig beleborzongok, ha eszembe jut.
– Öcsédről mondj még valamit…
– Ő egészen más pályán indult el, mint én. Volt terepfutásban balkáni bajnok, tízezer méteren is országos bajnok. Valamikor ’85 után aztán már nem engedték külföldre versenyezni. Nemhogy Nyugatra, kapitalista országba, hanem úgynevezett baráti országokba, Lengyelországba vagy Bulgáriába sem őt küldték versenyre, egyszerűen nem kapott útlevelet. Végül is ’89 nyarán átszökött a zöldhatáron.
– S Magyarországon is maradt?
– Ott él a családjával együtt. Mindig azt mondtam, hogy sokkal vállalkozóbb szellemű, mint én. Amikor a határon át akart menni, egyedül nekem mondta meg, mindenképpen szerettem volna lebeszélni, de nem tudtam. A családomban még vannak egyébként vállalkozó szellemű emberek, ha épppen erről beszélünk.
– Hogyne…
– Nagyon érdekes volt az olasztelki rokonságom, tehát az apámnak a családja. A nagyanyámék, tehát az apám anyjáék öten voltak testvérek, és csak a nagyanyám maradt itthon, Olaszteleken. Egyik öccse Budapestre vándorolt ki, és ott élte le az életét, másik három testvére, két öccse és a húga, azok meg Amerikába mentek ki, és ott is élték le az életüket. Nagyapámnak pedig szintén két testvére került ki akkoriban végleg Amerikába. A ’20-as években mentek el mind.
– Kitántorogtak.
– Az a nagy kivándorlási hullám volt, főleg Erdővidékről, mivel az egy szegény vidék volt, rengetegen mentek akkor el.
– Hát igen. Ott volt József Áron is, csak róla kiderült, hogy nem Amerikába ment, hanem Romániába.
– Nem, az korábban volt, József Attila 1905-ben született. Nálunk az volt az érdekes, hogy a nagyapám is velük ment a tengerentúlra, a húszas években, pedig ő már házasember volt, megvoltak a gyermekei, a két fia és egy lánya, itt hagyta őket nagyanyámra, és ő is elment ezzel a hullámmal. Nagyapám nyolc évet dolgozott Amerikában, és közben küldte haza a pénzt. Úgy nyolc évet, hogy négy év után hazajött, valamennyit itthon ült, és megint visszament négy évre. Detroitban dolgozott a Ford műveknél, gondolom, segédmunkásként. És küldte haza a pénzt, nagyanyám pedig itthon építtette az új házat, és vásárolta a földeket. Hozzávásárolt a birtokhoz újabb földeket, amit aztán később be kellett adni a kollektív gazdaságba. Kínlódtak egy fél életen át, és utána meg elvették a földjüket.
– Nagyapád visszajött?
– Persze. De ez mindenképpen kegyetlen dolog volt. Nagyanyám építkezett, földeket vásárolt, gazdálkodott.
– És mind a ketten nagyon keményen dolgoztak.
– Nagyapám nem is tudta azután a családfői státusát teljesen visszaszerezni, az én gyermekkoromban a nagyanyám volt az, aki a kalapot viselte. Ez volt egy székely falusi gazdaembernek a sorsa.
– Mégis, elég rendhagyó volt.
– Azelőtt megjárta az orosz fogságot is, de az első világháború után az nem volt olyan hosszú, nem tudom pontosan, mennyi volt, megjárta a fogságot, és nem sokkal azután elment Amerikába.
– Édesapád nem volt fogoly?
– Nem, apám nem volt a háborúban, mert a lábával műtötték gyermekkorában. Az az érzésem, hogy végül is így lett ő értelmiségi, ahogy ez székely családokban eléggé szokásos volt. Gondold meg, Tamási Áronból hogyan lett, aki lett, miért küldték el iskolába? Ő ezt elmondja. Talán a nagybátyja revolverével babrált, és ellőtte az ujját.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
