Úgy látszik, valamilyen egyezség folytán Markó Béla az Élet és Irodalomban hármasával közli (hasonló felépítésű) verseit, legalábbis erre utal a kereken félévvel ezelőtt, október 30-án megjelent három nagy verse (ezeket a Hunniában valami készül című cikkbe illesztette be annak mondanivalója) – és a mostani három az ÉS legújabb, múlt csütörtöki számában.
Álom a költészetről
Újra kell gondolnom minden történetet.
Semmi sem lehet véletlen. Ez sem.
Csak az álmok kavarognak ilyen furcsán.
Mintha összeráznád a képeket a sötétben,
aztán hirtelen felgyújtanád a villanyt.
De ez csak a látszat. Tudni lehet,
hogy mi lesz a vége. Mert célirányos
véletlenek egytől egyig. Úgy értem, hogy
már az elején tudhatod, sohasem fogsz
célba érni. Hiába keresed, nem találod,
hol hagytad az autót. Vagy visszafordulsz
valamiért, és nem várnak meg a többiek.
Nem az a város. Nem az a kapu.
Nem az a ház. Nem az a végkifejlet.
Vegyük például a múltat. Ki hinné el,
hogy csak véletlen. Valamikor egy nyári
táborban. Tulajdonképpen az egykori
román királyi üdülő szomszédságában.
Napfény és szénaillat a Kárpátokban.
A hatvanas években. Irodalmi tábornak
nevezték hivatalosan. Középiskolás fiúk,
lányok. Egy-két magyar is köztük. Jönnek
befutott írók Bukarestből. Felolvasnak,
aztán lehet kérdezni őket. Eltelik utána
negyven év. Kézzelfogható valóság.
Nem rossz. Nem jó. Nem álom. Az sem,
hogy én is ott. Kormányozni egy országot?
Színház. De a színház is valóság. Majdnem.
Az egyik munkatársamnak valamit
el kell intéznie a katonai ügyészségen.
Jön vissza, hogy a főügyész üdvözöl, kérdezi,
emlékszem-e, van egy közös fényképünk
Bușteni-ből, ahol irodalmi táborban
voltunk. Még azt is elmesélte, hogy
együtt nézegettük a nálunk majdnem
tíz évvel idősebb, fekete szemű bukaresti
költőnőt, és vetkőztettük képzeletben,
miközben felolvasott. Erre nem emlékszem,
talán azért, mert találkoztam vele később
többször is, mostanában is, öregen.
Ezek szerint a közelebbi emlék elfedi a
távolabbit. De a fénykép nekem is megvan,
arra emlékszem, csak nem tudtam semmit
róluk, hogy kik voltak, és mi van velük.
Hazamegyek, előveszem. És tényleg.
Középen én, jobbról is, balról is egy
román fiú. Alacsonyabbak, mint én,
átfogom a vállukat. Jókedvűen mosolygunk,
micsoda árulás! Megnézem figyelmesen,
valóban felismerhető a főügyész. Nem lett
író belőle ezek szerint. 1989 karácsonyán,
a diktatúra utolsó, az új rendszer első
színielőadásán, a Ceaușescu-perben
ő volt a vádló. Csak most esik le nekem
a tantusz, ha érti még valaki ezt a szólást.
Ő értené nyilván. Attól tartok, nemcsak
nemzedéktársak vagyunk, hanem egy
konspiráció szereplői is. Mit számít,
hogy nem tudtam róla. Ráadásul nem sokkal
ezután összefutok egy ugyancsak velem
egykorú, szőke, filigrán költőnővel,
nem a barnával, őt A. B.-nek hívják,
a forradalom után ideig-óráig megingott,
akárcsak többen közülünk akkoriban,
ám utólag mégis visszatért a vershez.
Ez pedig D. U., szintén ott volt Bușteni-ben,
érdekes, hogy rá viszont emlékszem. Ő is
emlékszik rám, felidézi, hogy annak idején
A. N., a nemrég leköszönt miniszterelnök is
verset írt, ismerhettem volna az irodalmi
táborból, ezt is elfelejtettem, mint D. V.-t,
a katonai főügyészt is, akinek átölelem a
vállát azon a képen. Talán mégsem voltam
benne az eredeti forgatókönyvben?
Ennek a történetnek minden eleme
valóságos, semmit sem tettem hozzá,
de közben a rázkódástól másképpen
álltak össze a képek, és mint egy álomban,
már soha nem fogunk ismét eljutni oda,
ahol még verset írtunk mindannyian,
idéztük Eminescut vagy Petőfit egymásnak,
és fogalmunk sem volt arról, hogy majd
egyszer nekünk kell megölnünk a zsarnokot.
Végül nem hívtam meg egy kávéra a főügyészt.
Esetleg azt a másik fiút kellett volna, csakhogy
ki tudja, merre jár azóta. Pedig ő talán
megmagyarázhatná, hogyan találok vissza.
Hideg szeretet
Hideg szeretetben nőttem fel egykor,
és mégsem jutott eszembe, hogy fázom.
Csak a szerelem volt nálunk is
forró, mint bárhol a világon.
Néha felégetett mindent körös-körül.
De a szeretet? Havas fák a kertben,
amelyek nem érnek egymáshoz.
Akkor sem, ha éppen fúj a szél.
Átjár az ágak között, nem akad meg.
Hajladoznak, de ugyanabba az irányba.
Mindegyik jobbra, mindegyik balra.
Mindegyik előre, mindegyik hátra.
Esetleg egy-egy veréb átrepül.
Vagy két szomszéd ház egészen közel,
mégis egy nedves, sötét sáv húzódik
köztük, senki földje, alig egy méter széles.
Így építkeztek arrafelé. Kamra- vagy
fürdőszobaablakok figyelik egymást,
és ha kell, segítenek is éjjel-nappal.
Nagyanyám a kamra tenyérnyi ablakán
kiáltott segítségért, amikor betörtek hozzá.
A szeretet nem tudott kihűlni,
mert kezdettől fogva hideg volt.
Nem ért hozzám anyám. Nem simogatott,
nem dicsért, nem is szidott a tenyerével.
Már rég nem szorított magához.
Apám sem. A hegyek, a dombok
nem próbálnak közeledni, nem vágynak
semmiféle egybeolvadásra. Vannak.
Igen, a szeretet van. Nem lesz, és talán
nem is múlik el. Ha esetleg van Isten,
ő sem ér hozzánk. Nem üt meg soha,
nem fogja meg a vállunkat. És persze
nem ölel magához. A szeretet ilyen.
Nem szűnik meg, és nem keletkezik,
bár úgy tűnik néha. De csak hullámzás.
Ahogy a tenger. Emlékszem. Nem érzelem,
hanem egybetartozás. Nincs szüksége
a testnek a találkozásra. Anélkül is
ott van, ahol van. És ott lesz mindig,
ahol lesz. Ők a föld alatt. Ezt így mondják.
De a szeretetnek ehhez sincsen köze.
Mármint a halálhoz. Az is csak szélfújás.
Pamflet
Ha felhajtunk az autópályára,
majd egy idő múlva lehajtunk,
attól a forgalom még nem áll meg.
Sejtek halnak, sejtek születnek,
de észre sem vesszük. A lassú,
folyamatos változás maga az élet.
Ezzel el is érkeztünk a közhelyekig,
innen már csak bólintás, sóhajtás,
elhallgatás, félrefordulás. Így van,
egy mondatot elfelejtünk, és közben
megtanuljuk a másikat. Ez történhetett
veletek is. Egyszer csak elkezdődött
az észrevétlen változás. Az egyik elhal,
a másik életre kel. Minden bizonnyal
szinte fájdalommentes volt az egész.
Volt rá mentség is. Mint a szerelemben.
Hogy talán nem is hazudsz eleinte,
de csak azt mondod el, amit a másik
hallani akar. Meg kell hódítani.
Elhallgatsz ezt-azt. Hiszen ez teljesen
elfogadott. Ugyanígy előbb csak a
legnemesebb célok. Hogy erre csupán
te vagy képes. Hatalomra kell jutni.
Mint amikor el kell érni, hogy levesse
a blúzát, a melltartóját és így tovább.
Szeressen téged. Ha te is szereted.
A te néped. Csak te tudod felemelni,
és ennek ára van. Nem könnyű
eredményt elérni. Kellenek hozzá
az eszközök, ha meg akarod váltani.
Úgy hívják, lebutított kommunikáció.
Éppen úgy, mint az ágyban. Elvégre
ott sincsenek összetett mondatok.
Hát akkor mi a baj? Mégis működik.
Készséggel elhiszem, hogy nem így
indultatok. Sőt, emlékszem is. De végül
ide jutottatok. Nyújtsd a kisujjadat?
Hol van már az a kisujj? Rég volt,
felejtsük el! Azt sem állítom, hogy
volt egy hirtelen fordulat, egy egészen
pontosan meghatározható pillanat,
amikor valaki azt mondta közületek:
Úgy döntöttem, hogy… III. Richárd
szavai, ti is nagyon jól tudjátok,
nem folytatom. Mindez úgyis csak
metafora. Költői kép. Könyörgök,
olvassátok újra Shakespeare-t. Minden
történetet. Valaki majd elbúcsúztat titeket.
Talán Fortinbras? Nem biztos. A sejtek
cseréje lassan befejeződik. Most már
úgysem értitek, hogy mit beszélek.
Kiemelt képünket annak a beszélgetésnek a szövegéből vettük, amely Markó Béla Egy mondat a szabadságról című könyve marosvásárhelyi bemutatója után jelent meg a Transindexen. A beszélgetés elején mondja Mészáros Sándor, a Kalligram kiadó vezetője „nagyon ritka, hogy egy városnak két nagy költője legyen. És ezt nehéz is szemérmetlenül az egyik költő jelenlétében kimondani, de Kovács András Ferenc és Markó Béla a magyar költészet két kiemelkedő alakja – akik képesek megújítani költészetüket, önmagukat.”
