Markó Balázs: Románia pénzügyi helyzete: kilátástalan, vagy lehetőségekkel teli?

Románia gazdasága veszélyesen egyensúlyoz: a költségvetési hiány az egekben, az államadósság terhe pedig évről évre nő. Míg az ország hatalmas potenciállal rendelkezik az oktatás, egészségügy és infrastruktúra fejlesztésében, a jelenlegi gazdasági helyzet hosszú távon fenntarthatatlanná válhat. Megszorítások, adóemelések és strukturális reformok nélkül a pénzügyi rendszer összeomlásával kell szembenézni, de vajon léteznek-e valódi megoldások, amelyek elkerülhetik a katasztrófát? És hogyan fordíthatók előnyre a válság közepette rejlő lehetőségek? Az előttünk álló dilemmák mindannyiunk életére hatással lehetnek.

Elég régóta tudható, hogy Románia pénzügyi helyzete meglehetősen gyenge. Az állam túlköltekezett, ennek pedig megszorítások lehetnek a következményei (bármit is mondjon a miniszterelnök), ami fájdalmas többé-kevésbé mindenkinek. Itt három kérdést próbálok megválaszolni: miért lehet veszélyes az állami túlköltekezés és a magas költségvetési hiány? Hogyan gyengült meg Románia pénzügyi helyzete? És hogyan lehet elkerülni egy gazdasági katasztrófát – illetve vannak-e kiaknázható gazdasági lehetőségek a jelenlegi politikai és gazdasági válság kontextusában?

Miért lehet veszélyes a túlköltekezés?

Nem meglepő módon hihetetlenül kiélezett a vita a költségvetési hiány és az államadósság optimális mérete körül. Mikor túl magas a költségvetési hiány, és mikor túl nagy az államadósság terhe? Amennyiben nem túl nagy az államadósság, nyugodtan növelhet fizetéseket, nyugdíjakat, segélyeket, és indíthat új beruházásokat az állam, aminek mind jóléti, mind politikai haszna is van. Amennyiben az államadósság túl nagy, azt csökkenteni kell, ami két módon érhető el: vagy egyesek kevesebb pénz kapnak, vagy több pénzt fizetnek be mások az államkasszába, és ezek közül a módszerek közül egyik sem kellemes.

Tehát: mikor túl nagy az államadósság, illetve a költségvetési hiány? Akkor, amikor a gazdaság már nem képes fizetni azt rövid- vagy hosszútávon, vagy amikor szociális és politikai szempontból túlságosan költséges az adósság fizetése. Amennyiben az adósság fizetése nem szorít ki más költségelemeket, és az állam probléma nélkül tud pénzt biztosítani más, szükséges intézmények számára (pl. oktatás, egészségügy stb.) hosszú távon is, addig nincs gond. Ehhez arra van szükség, hogy a kamatok ne legyenek túl magasak, illetve hogy a adósság ne legyen túl nagy a termeléshez (GDP) képest – másképp az az összeg is túl nagy lesz (a költségvetéshez képest), amit a hitelezőknek kell fizetni minden évben.

Jelenleg Románia államadóssága a GDP 50-55 százalékával egyenlő, az államadósság reálhozama (inflációhoz igazított kamata) 1,5-2,5 százalék között mozog, a gazdaság 1-2 százalékkal fog növekedni, a költségvetési hiány pedig a GDP 8 százaléka fölött lesz 2024-ben. Amennyiben ugyanaz maradna a kamat, a növekedési arány, és a hiány a jövőben, kb. 6 év alatt meghaladnánk a 100% adósság–GDP arányt.

Minél gyorsabban növekszik a román gazdaság, annál lassabban fog növekedni az adósság terhe (ami fordítva is igaz) – ugyanakkor nem jó jel, hogy az idén sokan jóval 2 százalék alatti növekedésre számítanak egyesek (lásd pl. az Európai Bizottság előrejelzését, ami 1,4 százalékos növekedést jósol 2024-re). Az is számít, hogy miként fog alakulni az infláció, és mit fog tenni a Nemzeti Bank: minél kisebb az árnövekedések üteme, annál többet kell fizetnie (reálértékben) az államnak az adóssága után (mivel növekszik a reálkamat). Ugyanakkor amennyiben a Nemzeti Bank csökkenti az irányadó kamatát, csökken a reálkamat is, és csökken a kamatteher. Mindenesetre a gazdasági növekedés, az infláció, és az irányadó kamat mértéke valószínűleg nem változtat az alapvető összképen ekkora hiány mellett: amennyiben Románia nem csökkenti a költségvetési hiányát, fenntarthatatlanná válik az államháztartás helyzete, ami hitel- és devizaválsághoz vezethet. A latin-amerikai országok nagy részének, pl. Argentínának 1998-ban sokkal kisebb adósságteherrel omlott össze a pénzügyi rendszere. Románia persze számíthat az EU támogatására szükség esetén, tehát nem ugyanaz a helyzet, mint Dél-Amerikában – de egy azoknál kisebb válság is katasztrofális lehet, ráadásul az sem biztos, hogy az EU meg tudna menteni: gondoljunk csak a görög krízisre! Egy ilyen válsággal pedig masszív munkanélküliség és szegénység járhat: amennyiben a befektetők, cégek, és háztartások kezdik elveszíteni az állam pénzügyi helyzetébe vetett bizalmukat, csökkenteni fogják beruházásaikat, fogyasztásukat, és külföldre menekíthetik pénzüket, ami nagy mértékben korlátozhatja a gazdaság működését. Történhet ez például azért, mert a nagy román bankok és pénzügyi intézetek aktíváiknak egy nagy részét államkötvényekben (államadósságban) tartják, így ha azokat nem tudja a kormány teljes mértékben kifizetni, az egész pénzügyi rendszer az összeomlás szélére kerülhet.

Hogyan jutottunk ide?

Általában valamilyen hibás döntés miatt lesz problémássá egy állam adósságának helyzete. Románia esetében ez a hiba a költségvetési hiány szükségtelen növelése volt a Cioloș-kormány, majd később a Dragnea-időszak alatt. A költségvetési hiányt általában akkor kell megemelni, amikor a gazdaság recesszióban (válságban) van, és stimulálni kell a piacokat annak érdekében, hogy kilábaljanak a krízisből – amikor viszont növekszik a gazdaság, vagy költségvetési többletet kell biztosítani, vagy legalább minimálisra kell leszorítani a hiányt. 2016 és 2019 között a gazdaság nagyon gyorsan, átlagban kb. 5.2 százalékkal nőtt évente, a költségvetési hiányt mégis megemelte a kormány szinte 0 százalékról 2 százalék fölé 2016-ban, majd fokozatosan 4 százalék fölé vitte 2019-re. Ennek következtében a COVID-válság alatt, amikor már valóban baj volt, és a kormánynak magas hiányokat kellett vállalnia, hogy támogassa a háztartásokat és a magánszektort, Románia költségvetése már eleve sebezhető állapotban volt.

Ráadásul ebben a COVID előtti időszakban a pénz nagy részben állami fizetésekre és nyugdíjakra, elsősorban a katonai, SRI-s (titkosszolgálati), és belügyes fizetésekre és nyugdíjakra ment.

A második ábrán látható, hogy 2018-ban jelentősen megugrottak az állami fizetések, főleg az erőszakszervek fizetései, a magánszektor fizetéseihez képest. A harmadik ábrán az átlagos állami nyugdíjak láthatóak, és az, hogy az erőszakszervek átlagos nyugdíja jóval megelőzte az egyéb állami nyugdíjak mértékét ebben az időszakban. Eltekintve ennek a jelenségnek a politikai gazdaságtanától és (vélt vagy valós) politikai szükségességétől, mindez rontott az ország pénzügyi helyzetén. Romániában az állami fizetések a költségvetési jövedelmek kb. 30%-át tették ki 2023-ban, ami jóval az EU átlag (kb. 22 százalék) fölött volt.

Ugyanakkor a COVID-válság után a kormánynak nem nagyon volt ideje magához térni: a 2020-as, majdnem 10 százalékos hiány után végig 6-7 százalék között maradt a hiány, ami az államadósság stabil növekedéséhez vezetett, ráadásul az idén, amint azt már említettem, 8 százalék fölött lehet a hiány megint. Mindez köthető az orosz invázió következtében előállt energiaválsághoz és inflációhoz: az állam részleges energiaárstopja növelte a költségeket (amivel kompenzálták az energiaszolgáltatók potenciális veszteségeit), és politikai okokból azóta sem szüntették meg ezeket az intézkedéseket (értsd: féltek a népszerűségvesztéstől, ami, ma már tudjuk, amúgy is bekövetkezett). Ugyanakkor fizetés- és nyugdíjemelések is következtek, részben az infláció kompenzálásának érdekében, részben ugyancsak politikai (kampány) okokból.

Ugyanakkor a román állam régi, strukturális problémákkal is küzd, amelyek megnehezítik a kormány működését, és terhet jelentenek a gazdaság számára. Az állami adminisztráció egyáltalán nem működik hatékonyan – ez mára már közhely –, és a digitalizáció előnyeit sem használta ki az állam, ami nagy mértékben növelné a hatékonyságát (vélhetően azért nem léptek, mert sok közalkalmazott elveszítené munkahelyét a digitalizáció következtében). Az adóbehajtás sem működik jól: Románia adójövedelmei 2023-ban a GDP kb. 26,6 százalékát tették ki, ami 10 százalékponttal az EU-s átlag alatt volt. Az ÁFA-jövedelem körülbelül 36,7 százalékát nem sikerült behajtani 2021-ben az Európai Bizottság számításai szerint – ami elképesztő: Bulgáriában ugyanez az arány 4,9 százalék volt. Az adócsalás mértéke köthető az ANAF (adóhatóság) gyenge működéséhez, és ahhoz, hogy az adófizetők nem bíznak az államban. Ugyanakkor az adócsalás – és főleg akkor, ha ennyire jelentős – torzítja és gyengíti a gazdaság működését, mivel gazdaságilag káros előnyt biztosít az adócsalóknak: növelni tudják tőkéjüket és munkaerejüket a tisztességes adófizető cégek kárára, akik ráadásul esetleg ugyanannyira termelékenyek, vagy netán termelékenyebbek.

Hogyan tovább?

Marcel Ciolacu miniszterelnök azt mondta a Parlament előtt megtartott beszédében, hogy a közalkalmazotti státusz olyan, mint egy „bőségszaru” a hatalmas fizetéseknek és a nagyszámú szabadnapnak köszönhetően. A kormányprogram tehát a közintézmények hatékonyabbá tételét tűzte ki célul, ami valószínűleg a fizetések, nyugdíjak befagyasztásával és intézmények összevonásával, leépítésekkel is járna (ezek közül egyesekről már született is döntés). Ugyanakkor az adóbehajtás növelése – mint eddig mindig – célja a kormánynak, és valóban javítana a költségvetés helyzetén (bár erről nem sok szó esett a választások után). Ezeknek a régi strukturális problémáknak a megoldása, a további fizetés- és nyugdíjemelések leállítása, illetve a különleges nyugdíjak kiiktatása csökkentheti a hiányt, hosszú távon is. Ezeken kívül az Európai Uniós pénzek lehívása kulcskérdés lesz: ezek nagy mértékben tudnák enyhíteni a költségvetésre nehezedő nyomást, de Románia a PNRR-pénzeknek körülbelül csak 33 százalékát tudta felhasználni eddig, míg pl. Portugália már 50 százaléknál tart.

A kormány ugyanakkor nagyon óvakodik az adóemelésektől, annak ellenére, hogy pl. a Pénzügyi Tanács (Consiliul Fiscal) véleménye szerint csupán költségcsökkentésekkel nem lehetséges kiigazítani a költségvetést. Igaz, van bizonyíték arra, hogy az adóemelésre épülő megszorítások fájdalmasabbak (tehát inkább csökkentik a termelést és fogyasztást), mint a költségcsökkentésre alapulók (Francesco Giavazzi, Carlo Favero, és Alberto Alesina olasz közgazdászok neve köthető ehhez az elmélethez). Ez részben annak köszönhető, hogy a költségcsökkentések a költségek hosszú távú növekedését szoríthatják vissza, míg az adóemelések csak ideiglenesen lehetnek elegendőek, amennyiben a költségek hosszú távon növekednek. Ennek következtében az adóemelések kevésbé növelhetik a befektetőknek és a háztartásoknak a költségvetésbe vetett bizalmát, mint a költségcsökkentések – így a megszorítások negatív hatásait nem ellensúlyozza a bizalom növekedésének a pozitív hatása. Mindezek ellenére egy bizonyos mértékű adóemelés elkerülhetetlen lehet: amennyiben a kormány emeli az adókat, arra mindenképpen kellene vigyáznia, hogy ezzel ne növeljék – sőt, lehetőleg csökkentsék – a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket (a „nagy vagyonok progresszív megadóztatása” része a kormányprogramnak).

Ugyanakkor a kormányprogram több költségtétel jelentős emelését is kilátásba helyezi, ami veszélybe helyezheti a költségvetés fenntarthatóságát. Az oktatásra, egészségügyre, infrastrukturális beruházásokra és iparpolitikára nagyon nagy összegek vannak betervezve – és általában a költségvetés fenntarthatóvá tétele nehezen egyeztethető össze nagyarányú költségnövelésekkel. Lehetséges, hogy a kormányprogram is csak egy fenntarthatatlan „bőségszaru”?

Véleményem szerint ezek a költségelemek viszont nagyon fontosak, és jól teszi a kormány, hogy betervezte őket, annak ellenére is, hogy Románia pénzügyi helyzete meglehetősen rossz. Ugyanis az oktatás, az infrastruktúra és az egészségügy működése a közép- és hosszútávú gazdasági növekedés szempontjából elengedhetetlen – ilyen értelemben Románia hatalmas potenciállal rendelkezik, mert mindhárom területen elmaradott, és az európai átlaghoz való felzárkózás a növekedési kilátásokat is jelentősen javíthatja.

Összefügg ez a pénzügyi helyzet javításával is. Amennyiben nem költ az állam oktatásra, egészségügyre és infrastruktúrára, a hiány abszolút értékét csökkentheti, de a GDP növekedését is korlátozza közép- illetve hosszú távon, ami az adósságterhet – az adósság-GDP arányt – akár ronthatja is (ráadásul a GDP-növekedés automatikusan növeli az adóbevételeket is, és csökkenti pl. a munkanélküli-segélyekre szükséges összeget). Nem egészen tiszta tehát, hogy az adósságteher melyik esetben lenne nagyobb: ha a kormány megvágja ennek a három területnek a költségvetését, vagy ha növeli azokat. Joseph Stiglitz és Paul Krugman Nobel-díjas közgazdászok hasonló alapon kritizálták a 2010-es évekbeli európai pénzügyi megszorítási csomagokat.

Ugyanakkor természetesen a hiányt mégiscsak csökkenteni kell: amennyiben a cégek, a háztartások és a külföldi befektetők fenntarthatatlannak értékelik az államadósság helyzetét, és egy potenciális hitelválsággal kell számolniuk, az a növekedést is korlátozni fogja, mert nem mernek majd beruházni, fogyasztani, stb., hiszen egy ilyen válság a cégek és befektetők tőkéjét és pénzét értéktelenné teheti, a háztartásokat pedig súlyos pénzügyi problémákkal szembesítheti. Így tehát Románia kormányának egy nagyon nehéz feladatot kell megoldania: úgy növelni az oktatásra, egészségügyre és infrastruktúrára szánt pénzeket, hogy közben a költségvetési hiány mégis csökkenjen, és az államadósságra vonatkozó hosszútávú várakozások pozitívak legyenek – bízhassanak az emberek abban, hogy nem fog „elrobbanni” az adósság a jövőben.

Növeli a költségvetésre nehezedő nyomást az is, hogy az orosz imperialista törekvéseknek köszönhetően Románia egyre súlyosodó háborús kockázatnak van kitéve. Az állam a GDP-nek csak 1.6 százalékát költötte honvédelmi kiadásokra 2023-ban, illetve az idén talán 2 százalék fölött lesz végül – mindez kevés ahhoz, hogy Románia készen álljon egy potenciális NATO ellen indított támadás esetén (összehasonlításképpen Oroszországban ez 6 százalék körül volt tavaly, az idén pedig még ehhez képest is megemelték a katonai költekezéseket. Ukrajnában ugyanez 37 százalék körül volt 2023-ban).

Vajon mindezek fényében a fentebb vázolt költségkiigazítások és hatékonyság-növelő tervek csökkenteni tudják-e a hiányt megfelelő mértékben? Ez majd kiderül a következő hónapokban, sőt, években – egy költségvetés kiegyensúlyozása évekig tart. A vasgárdista szélsőjobb megerősödése nagyon megnehezíti ezt a folyamatot – de valós politikai és gazdasági alternatíva nincsen.