Jó fél esztendeje annak, hogy Vajda Sándor, a temesvári Szabad Szó kitűnő belső munkatársa és a bánsági folklór lelkes önkéntes gyűjtője A Hétben beszámolt tevékenysége eredményeiről, tapasztalatairól és gondjairól. Tapasztalatairól, egyben gondjairól is, hiszen „a hazai magyar néprajz- és folklórkutatók figyelmét eddig… nagyrészt elkerülte a Bánság s ezen belül Ternes megye“. Ennek okát Vajda Sándor abban látta, hogy itt a folklór „akár az artézi kutak vize, valahol mélyen, a tudatokba beágyazva, elrejtetten létezik, s bizony utána kell türelmesen fúrni, hogy a hallgatók, operettbetétek, daljátékok, könnyűdallamok stb. édeskés egyvelegéből felgyöngyözzenek a tiszta források életadó cseppjei“.
Igaza van-e Vajda Sándornak? Bizonyára – a lényeget illetően. Valóban: a telepes községek lakói – a tájegység nagyfokú urbanizációs és régi ipari jellege miatt is – keveset őriztek meg az ősök dalkincséből, s ma főként a társas összejövetelek, ezek közül leginkább a lakodalmak derűs-kedves pillanataiban emlékeznek arra, hogyan éltek apáik ezen a földön.
Egyfajta szájhagyomány azonban életesebb a többinél. Éspedig a meséé, a mondáké. Vajda Sándor említi is, hogy Vöő Sándor és Vöő Gabriella évekkel ezelőtt – de sajnos csupán egyetlen helységben – sikerrel kutatott népi mondák, történetkék után. Hogy a kutatást érdemes lenne folytatni, arra a temesvári NBZ idevágó közleményei után most egy újabb közlemény a bizonyság.
Ez is hazai német nyelvű lapban, a Neuer Wegben jelent meg. A gyűjtő Erhard Recktenwald 1964-ben jegyezte le a Lippa melletti Neudorfban. Betyár-történet. Csakhogy nem akármilyen! Mert az, aki benne az urak gonoszságával szembeszáll: Rózsa Sándor.
Íme, rögtönzött fordításban. Akkoriban Rózsa Sándor, a legeslegnagyobb betyár, a Neudorf környéki barlangokban húzódott meg. Egy kegyetlen báró is élt azon a tájon. A parasztok gyakran elpanaszolták bajaikat Rózsa Sándornak. Történt egyszer, hogy a báró kikocsizott a határba. Amint a parasztok tehéncsordája eléje került, meglepődött, milyen jó húsban vannak az állatok. Néhány közülük különösen megtetszett neki, ezekért potom árat ajánlott a parasztoknak. Természetes, hogy a parasztok vonakodtak elvesztegetni legszebb jószágaikat. Azonban úr beszél, kutya ugat, a báró egyszerűen parancsot adott, hogy hajtsák el a teheneket. Így aztán se pénz, se posztó, a parasztok csak nézhettek a marhák után. Bosszút esküdtek ugyan, de a bosszúhoz hatalom is kell.
Amikor aztán ősszel a báró szarvasra vadászott, Rózsa Sándor foglyul ejtette. Pénzét elvette, aztán a nyergét szögekkel mindenütt átüttette, a bárót magát a nyergéhez köttette, egyenest a kiálló szögekre. Így emelték a lovára, jól odasóztak a lónak, s az terhével hazavágtatott.
Ennyi a történet, mely szűkszavúan, de sokatmondóan a közös sors nyelvén értők és beszélők igazát példázza. Sváb parasztember, az azóta elhunyt Jacob Hutterer mesélte el.
Megjelent A Hét V. évfolyama 51. számában, 1974. december 20-án.
