Nyolcéves korában úgy tudott rajzolni, mint Rafael. És az andalúz homok estig őrizte játékosságát. Aztán újrarajzolta, festette, szobrászta és megörökölte a világot. Barcelonában, Madridban, Párizsban és Cannes-ban az idő töretlen, szabadalmazhatatlan és fiatal maradt mellette. Szemébe gyűltek a lángok, színek, árnyak és minden. A formák új nyelvtanát ő tanította emberségre. A fényeket, a tényeket, az álmokat, a számokat megtermékenyítette, akárcsak a megrögzött vonalakat, ingerelhetetlen idomokat, és nemzőképességét mindvégig megtartotta. Korszakai – a kék, a rózsaszín, a négeres, a zöldes, a vad, a kubista, a kristályos, a primitív, a klasszikus, expresszionista, szürrealista, absztrakt, tragikus, magányos, ki győzné sorolni! – ösztönösségének és tudatosságának, biztonságának és kételyeinek, elborulásainak és életvidámságának a kitámadhatatlan elégtétele. „Szellemében több a latin, ritmusaiban az arab“– írta róla Apollinaire. Spanyol és katalán, francia és flamand, orosz és zsidó érzékenysége fölszabadítja a múlt alól, mert senkit sem utánoz, csak a jövőt. Murillo és Goya után Picasso, Van Gogh és Gauguin után Picasso, Vlaminck és Matisse után Picasso, Braque, Léger és Picasso, Mondrian, Kandinszkij és Picasso, Picasso, Hartung és Picasso, Picasso, Picasso és Picasso.
Minden korok legösszetettebb festője. Egy pillanatra meghalt vele a század.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 15. számában, 1973. április 13-án.
