Túlzásokra egyaránt hajlamos szellemünk és létünk olykor azt sugallja, a költészet a bennünk játszódó világ magándolga, néha meg a valóságon gyakorlatiasan és elfogulatlanul változtatni tudónak képzeli. Fiatalabb lendületeimben magam is arra a feltevésre hajlottam, hogy verseimben az évi búzatermés jobban érik, arról nem is szólva, hogy az emberek belső érésére lírai záporokat bocsátottam áldásul.
Ma már – teremtőm, mennyi ideje is! – jól tudom, hogy ez nem így van, de azt is, hogy a szó sosem hull terméketlen talajra a magán évszakonként igazító tájban. Azért tesszük ezt a szép kötelességünket, hogy a vers tűnékeny szépsége valahogy örökkévaló is lehessen, hogy testvériesen ossza meg friss levegőjét a rászorulókkal. Kínálja föl hangulatát az élet más titkaival társalkodóknak is. Nyelvünk hegyén édes és kesernyés ízekkel, fülünkben a zúgásokkal és a csönddel a barátságot, sorsunkat az emberiségben s a hazában.
A haza figyel reánk, nem kétséges. De figyel és figyelhet-e a világ egésze? És mennyit, mennyivel érünk mi többet a hazának, ha a világnak is? Ápoló szeretetünkkel, aggódásteli jövőféltésünkkel, ezen diadalmaskodni bíró hitünkkel e mai népforgatagos, csak a legjobbat megőrző és minősítő időben?
Írószövetségi gondosság és szervezőmunka, meg a természetesből fakadó élményazonosságok útján szomszédos és távolabbi szocialista országok versszeretői tudnak minket. A hozzánk érkező hírek és folyóiratok mindinkább az alkalmat meghaladó lelki közösség jeleiről beszélnek. Jól van ez így, ha jobban is lehetne. De hát tovább?
Nemrégiben erre is némi fény derült. A román kultúra oly sok igazi nagyságát már vendégül látó, Eminescut, Blagát meghitt körébe vonó, később Gaál Gábort, Franyó Zoltánt szívéhez közelítő Bécs: a kölcsönös megértésre való jószándék jegyében jelent meg az a német nyelvű versgyűjtemény, mely hazai magyar költők életérzését, valóságformáló indulatát közvetíti – nem csupán az osztrák olvasó felé, noha elsősorban nyilván a volt császárváros és Graz, Linz és Burgenland érdeklődésére számítva – ezekre a helyekre a bécsi Bornemisza Péter-társaság meghívottjaiként fölolvasókörutak során az antológiában szereplők többsége személyesen is eljutott. A kezdeményezés, melyet a salzburgi Ottó Müller kiadó igazgatója, dr. Richard Moisl oly nemes mozdulattal fölkarolt, Szépfalusi István lelkes erejét dicséri, a válogatás válogatott ízlését és hozzáértését. (A kötet szinte hibátlan szedése, az ízléses borító is a szerkesztőnek és nyomdai alkalmazottaknak az ügy – a barátság – érdekmentes érdekében tett közös erő feszítését nyugtázza.)
„Személyes és baráti kapcsolatok nélkül alig számíthatsz arra, hogy fordítás ürügyén költő vagy fordító szóba áll veled. Ez sajnos összefüggésben van a honorárium kérdésével. Nálunk az egyes kiadványoknak, beleértve a szerzői és fordítói tiszteletdíjakat, valamint a kiadó hasznát is, külső támogatás nélkül önmagukat kell eltartaniuk“ – vallotta az Utunknak adott interjújában Szépfalusi József. E viszonyokat latolgatva domborodik ki előttünk igazában a kiadványnak a kultúrateremtő készségeit közkinccsé avató jellege. Elismerés és megilletődés nélkül nem is tudok gondolni azokra, akik ehhez a tetthez idejük, ihletük javát adták. Nem áll módomban minden vonatkozásban elképzelni, miképpen hatnak a versek idegenben, miként alkot véleményt róluk és a társas valóságról, melyben fogantak, az olvasó. De őszinte és emberségünkhöz hű költeményeket kap, az bizonyos. Üzenetet, hívást is oly viszontagságos és egyben oly reménykeltően jövőbe lépő századvégünk lírai tanulságaihoz a kitűnő fordítók: Eva és Roman Czjzek, Jeannie Ebner, Eva Haldimann, Paul Kruntorad, Anemone Latzina, Andri Peer, Reinhard Priesshitz, Frieder Schuller, Robert Stauffer, Martha Szépfalusi kartársi jóvoltából. S ha valaha úgy véltük, a költészet híd, mely összeköt, ma azt is tanúsíthatjuk, hogy még inkább az.
Az ősszel Bécsben járva leveleket, újságkivágásokat futhattam át a kötet NSZK-beli, svédországi és máshoni fogadtatásáról. A méltó siker méltányos elégedéssel tölthet el szerzőt, tolmácsolót, szerkesztőt egyaránt. Mert a Neue Siebenbürgisch-Ungarische Lyrikben helyet kapó Kányádi Sándor, Székely János, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Magyari Lajos, Király László, Farkas Árpád, Csiky László – a német nyelven értők többmint százmillióját tekintetbe véve – immár a hídon túl, a nagyvilágban szerez érvényt nevének, igazságpártoló tehetségének.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 13. számában, 1975. március 28-án.