Búcsúzni Miron Radu Paraschivescutól, mindenre gondolni most, csak a távozó titokra nem, a koponyára, melyet eszeveszett fellegek sodornak, az elnémult kézre, mely nem küld többé jelzést a világnak, a szájra sem, mely a szavak villogó fészke volt. Nem szabad rávetnem szemem a szeméből eltűnt csillogásra, nem az elsugárzó percre, mely kiélte utolsó mozdulatát. Mindenre gondoltam már ezen a szobameleg télutói reggelen, künn fák és égkék között, fejem fölött rügyezni kész reménységgel, és szívemben a láthatatlan fájdalommal. Verssorokat lép velem az emlék, és túlhalad a csöndön is, mely éppoly tehetetlen, mint a fehér kövek sikolya. Nincs is már más előttem, csak a távolság, mely összeköt életes életével s a közelség, mely elválaszt halálba omlott hangjától.
Miron Radu Paraschivescu elment közülünk, és magával vitte nyugtalanságait az elmúlásba. A teste nyugtalanságait, ha ez vigasz. Viaszbarna arcszínét kétségbeeséseinek, a gondok sasorrát, indulatainak forró mellkasát, homlokát, melyen szépség vergődött, ajka csodálkozó és tömör-halk hangsúlyait. Nem vagyunk képesek élni sem idejét, se óráit ennek a vérbontó, földbe ültető és nemlétbe merítő visszaváltozásnak. Csak siratni és gyászolni lélekveréssel meg újrafeltámadással.
Mert lehet, nem is Ő halt meg, hiszen mi haltunk meg benne. Mi hanyatlottunk árnyakká kihunyt tekintetében s a hegyek, melyek világítottak esti tűnődéseihez, a fenyves és a víz, mely végleg megtért éjszakáihoz. Lehet, hogy a Semmibe, mely lehetetlenül nincs és még lehetetlenebbül van, mi is helyet kaptunk immár utolérhetetlen vándorlása homályos részeként. Talán a mi nyugtalanságainkat is tovább viszi az elemek és a mindenség hullámverése felé.
Mert emberi örökségét nekünk kell megtartanunk, érintetlenül és hibátlanul, napszakok és évszakok lélegzete, hajnalok és nemzedékek szabadsága számára. A harcosét, aki 1911-ben született és 1971-től sebezhetetlen. A költőét, aki 1935-ben Vasile Roaitát, az áldozat és a szolgálat hősét mintegy sorai villogó pajzsára emeli, és ez a villongás befejezhetetlen, mint az általános mennybolt. A barátét, aki a népek testvériségének eszméjét hirdeti, a költőtársét, aki a Korunk írói körével tart szoros kapcsolatot, és számos verse magyar fordítása segíti már ekkor a közös küzdelmet.
Kommunistaként támogatta az illegalitásba kényszerített Madosz hetilapjának, az Erdélyi Magyar Szónak a megjelenését. Tudom, a legtündökletesebb igék és tettek napjai is veszthetnek különös és belső ragyogásukból. De a Miron Radu Paraschivescu ember- és természethű művészetében rombolhatatlanul zölden és elolthatatlanul vörösen lángolt az igazság és a tiszta erők ujjongása. Cigánydalai sebeket tapogattak ki a háború dallamtalan, megszakadó keserveiben, szakaszai dicséreteket hallgattak ki 1944 után a búzák és a csírák vallomásából. Ám a teljesség elirigyelte a Verstől a perc ámulatát, és az esztendők feladatát bízta rá vagy osztotta meg vele. És ilyennek láttuk ezentúl már mindig a költőt, ihletekkel áldottan és sújtottan. kezében egy pásztorbot súlyával és jelével, amint hívei és ellenfelei elé kiáll.
Volt valami fenségesen döbbenetes szeretetszomjazásában és tántoríthatatlan gyűlöleteiben. A század, mely annyi ígérettel és elszántsággal menetel a jövő biztonságosabb látomása felé, meg-megtorpant és elbátortalanodott olykor. Talán épp az időnkénti elbátortalanodás okozta a legrontóbb kínt, mely hitek és életek idegszálait kikezdheti. Miron Radu Paraschivescu küzdelme és gyűlölete ezt a fájdalmat vette valahányszor célba és győzelmes hangulataiban ezért szólalt meg újra és újra a vallomásra bírt egység:
“Folyó koporsó! Hány álom hulláját / himbálja egy-egy könny s elhal megint, / hisz addig él csak, míg az éjszakán át felénk / egy hulló csillag fénye int. / Én nem szeretlek, lanyha gyöngykristályok, / mert bennetek a tett nem lel tanyát, / de ismerem a könnyes boldogságot, / midőn szemünk a végtelenbe lát.”
A halál tehetetlensége, hogy e könnycsepp nem halhatott meg egészen. És sóhajunk hull most a sírra, melyet versek virága borít.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.