Tudom, illetlen dolog nem magasztalóan szólni róla, de ha egészséges életet élt volna, naponta legalább két liter folyadékot fogyaszt, ha kerülte volna a zsír, a cukor és az alkohol túlzott fogyasztását, és általában, ha figyelembe vette volna a XIX., XX. és XXI. század orvosainak és táplálkozástudósainak minden tanácsát, Mihai Eminescu ma lenne 176 éves. (A Román Nemzeti Kultúra Napját Romániában, 2011 óta, minden évben január 15-én ünneplik, Mihai Eminescu (1850–1889) költő születésnapján – u7szerk.)
Teljes szívemből gyűlöltem őt. Ahogyan egyesek mondják magukról, hogy kicsi koruk óta stelisták, rapidisták vagy dinamovisták, vagyis a Steua, a Rapid vagy a Dinamo szurkolói, én gyerekkorom óta anti-emineszkánus voltam.
Korán és meglehetősen agresszíven tört be az életembe. Rengeteg értékes játékidőt rabolt el tőlem. Miatta vesztem össze először a szüleimmel. Eminescu előtt az otthoni konfliktusok – amelyekben én voltam a főszereplő – kizárólag a pimaszságom és az engedetlenségem miatt robbantak ki. Csendben kaptam a verést.
Őmiatta kezdtem el érvelni. Ezért hálás vagyok neki. Először emeltem fel a hangomat, és tagoltan, dühösen motyogtam, hogy nem szeretem Eminescut a bonyolult szavai, kifejezései miatt.
Ha már kötelező volt verseket tanulni, az állatos költeményeket részesítettem előnyben – semmiképpen sem Eminescut, és a hazafiasakat sem, az ősök dicsőséges csontjaival és nagyszerű tetteivel. A családi barátok gyerekeit, akik kívülről fújták a Luceafărul-t, álmomban verték a szüleik. A nappalikban felcsattanó taps a művészi idomítás végén éppúgy fájt, mint anyám tekintete. A labda megszelídítésének kísérletén kívül – akkoriban egy idős Stephen Hawking mozgékonyságával megáldva – semmi látványosra nem voltam képes. Nem értettem és ma sem értem, hogyan képes egy hétéves emberi lény lazán odasétálni egy felnőtteknek szánt verseskötethez, és – minden kényszer nélkül – tucatnyi olyan strófát bemagolni, amelyből egyetlen szót sem ért.
Az eminescui rémálom folytatódott az elemi iskolában, majd a gimnáziumban is. Középiskolában kezdtem más szemmel nézni a nagy költőt. Valamelyest rehabilitálódott, de nem annyira, hogy a szívembe költözzön. Nem felejtettem el, mennyit gyötört, de megpróbáltam megérteni és közelebb engedni magamhoz.
A véletlen úgy hozta, hogy Galacon áll az első Eminescu-szobor, amely valaha készült, nem messze attól a líceumtól, ahol az V–XII. osztályokat jártam. A költő állva jelenik meg: egyenes tartással, büszkén; alatta Veronica Micle, mezítelenül, futásra kész testhelyzetben, jobb kezében fáklyát tartva. Minden évben, a születésnapja környékén, a város névtelen verskedvelői ellopták vagy megrongálták Veronica jobb kezét. Minden alkalommal Gheorghe Andreescu úr, a gimnáziumi rajztanárom állította helyre – kivételes ember volt. Hogy a beavatkozás egyensúlyban maradjon, a rituálé ismeretlen elkövetői egy szőrszálakból formált háromszöget is teremtettek a múzsának a hasa alá, gyertyafüsttel rajzolva a fehér márványra. Halhatatlan látvány volt, szerencsémre sokszor láthattam.
Körülbelül két éve, amikor először jutottam el Ipotești-be, meglátogattam az emlékházat. Két lépésre tőle újonnan, csillogva tárult elém a modern Mihai Eminescu Sportcsarnok. Azt hiszem, elegáns módja volt a bocsánatkérésének.

Forrás: Catavencii