a társadalom megosztottságáról, a Nemzeti Színházban történt balesetről, a melegek elleni hergelésről és a kivéreztetett színházakról
Visítva röhögök és verem a fejem a falba, hogy milyen országban élünk – mondja a Magyar Hangnak adott interjújában Alföldi Róbert. A színész-rendezőnek nemrég jelent meg Csáki Judit újságíróval közösen készített interjúkötete, a Rajtam nem múlt. Ennek apropóján beszélgettünk. Interjúnkból többek között kiderül, hogy ő maga milyen fóliába csomagolná a róla készült könyvet, ha erre kötelezné a törvény.
– Tökéletesen értem Vidnyánszkyt. Át is éltem azt, amit ő – írja a kötetben. Mi a közös pont kettejük pályáján?
– Az említett úriember helyzetére utaltam. Ő úgy érzi, hogy a színházi szakma nem fogadta be, és az ebből fakadó sértettség motiválja. Átéltem, amit ő, de bennem nincs sértettség.
– A sértettség szükségszerűen támadáshoz vezet?
– Intelligencia kérdése, hogy az ember hogyan kezel egy ilyen helyzetet. Választhatjuk azt az utat, amelyen az említett úriember elindult, és elpusztíthatunk mindent, ami az utunkba kerül. Vagy akár szembe is nézhetünk a problémával, elfogadhatjuk a helyzetet, és így nem a haragból fogalmazzuk meg önmagunkat. A vélt vagy valós sérelmek irányítása alatt nem lehet hiteles művészi pályát építeni, mert a sértettség kizárja a szabadságot: a sértettség görcs, bezártság, hazugság.
– Önt is kirekesztette a szakma?
– Nem kirekesztésről van szó, úgy szoktam megfogalmazni inkább, hogy nem tartozom egyik istállóhoz sem. A magyar színházi élet nem egy nyitott, befogadó közeg, a szakmai műhelyek magukra záródnak, és aki körön kívül reked, érezheti úgy, hogy a szakmának az a része, amelyet ő nagyra tart, és ahová tartozni szeretne, nem fogadta be. De nem kell hogy ez határozza meg az életünket, és nincs szükség bosszúhadjáratra sem. Mert ez akkor is csak pusztítás, ha valóban érték sérelmek a pályán.
– Ezek a sérelmek ugyanakkor a szakma kettéválásához és a finanszírozási rendszer súlyos aránytalanságához vezettek.
– Hogy a hatalom miként sorolja ideológiai táborokhoz a művészeket, függetlenül a teljesítményüktől, ahhoz nekem semmi közöm, és nem is érdekel. Mégis hatással van az életemre és mindenki más életére is, mert ez nem csak a színházban történik, bármelyik szakmát nézzük, a szembeállítás mindenhol működik, a társadalom egészét sikerült megosztaniuk. A politikai kavarás felülírja a szakmaiságot, és ez utóbbi sokkal kevésbé lesz érdekes, mint az ideológiai hovatartozás.
– A művészeket előszeretettel sorolják oldalakhoz, önt nevezték már „baloldali politikai aktivistának” is.
– Hadd idézzem itt Szörényi Leventét, akit igazán nem vádolhatunk baloldalisággal, szerinte minden művész liberális. Nem politikai, hanem emberi és művészi értelemben. Nehéz ezzel vitatkozni, mégis, ha valaki így gondolkodik, azonnal a baloldalhoz sorolják.
– A megbélyegzés izgalmas mellékterméke a kormánypárti művész. A meggyőződés vagy az érvényesülés hizlalja a hatalomhoz húzók táborát?
– Aki a saját jogán válik nagy művésszé, annak nincs szüksége rá, hogy a hatalom seggét nyalja. Akik a politikához dörgölőznek, és a balliberális elnyomást hangoztatják, azoknak a karrierjét a hiányérzet határozza meg, és a kudarcukat mások ármánykodásával magyarázzák. Ez elgondolkodtató tendencia.
– 2013-ban távozott a Nemzeti Színház éléről, amikor már rég nyilvánvaló volt, hogy a kormány Vidnyánszky Attilát szánja a direktori székbe. Utolsó bemutatóként a Mephistót tűzte műsorra, amit nem nehéz szimbolikus választásnak látni, és a darab kérdésfelvetése több mint egy évtized elteltével is érvényes. A hatalomnak behódoló színházigazgató, Hendrik Höfgen szakmai ethoszát – amelyet Szabó István Oscar-díjas filmje is halhatatlanná tett – ma is számos kulturális intézmény vezetője vallja magáénak. Önt sosem csábították a lojalitásért cserébe kapott lehetőségek?
– Szembeköpném magam és az elmúlt harminc évemet, ha a hatalom kegyeit keresném. Arról nem is beszélve, hogy marha nehezen hinnék el nekem, hogy fideszes lettem. Nem nagyon forgatom a köpönyegem. Amióta a szakmában vagyok, és megnyilatkozom nyilvánosan, nagyjából ugyanazt mondom. Ez békességgel tölt el és egyben tart. A hitelességemet és az önazonosságomat semmiért sem adnám fel, mert ez az egyetlen igazi erőm.
– A Nemzeti Színház az elmúlt egy hónapban Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó balesete nyomán került a hírekbe. A súlyos sérüléssel járó zuhanás után Vidnyánszky Attila lemondott a posztjáról, ám a döntését Csák János miniszter nem fogadta el, így még mindig ő vezeti a színházat. A bejelentését követően a kormányközeli kulturális potentátok Kálomista Gábortól Demeter Szilárdon át Ókovács Szilveszterig sorban kérlelték, hogy maradjon. Mit szólt a szenvedélyes kiállásokhoz?
– Tökéletesen megértem az említett úriember döntését, de a körítés meglepett. Úgy tűnik, én ennyire naiv vagyok, mindenesetre nem számítottam ilyen demonstrációra.
– Miért volt szükség ekkora felhajtásra?
– Megijedtek a távozás lehetőségétől. Azt mindenki tudja, hogy az ő regnálása alatt hogyan kell viselkedni ahhoz, hogy megkapják a jutalmukat. Egy új vezető érkezésével azonban újrarendeződnének a szabályok, és mindent kezdhetnének elölről. Tiszta bolsevik logika.
– A sérültek állapotáról nem ejtettek sok szót Vidnyánszky apologétái, ha szóba is került a baleset, általában elintézték annyival, hogy a színház veszélyes szakma. Ennyire egyszerű lenne a dolog?
– Akárki hibázott is, az intézmény vezetőjének kell vállalnia a teljes felelősséget. Ami nem jelenti azt természetesen, hogy mások felelősségét ne lehetne vizsgálni. A színházi gyakorlat az, hogy nem adnak a díszletre engedélyt, ha balesetveszélyesnek ítélik meg, még akkor sem, ha a rendező veri az asztalt, hogy márpedig neki az a díszlet kell.
– A színház vezetője vállalta is a felelősséget.
– Nem volt más választása, a lemondás tűnt az egyetlen férfias döntésnek.
– A baleset változtat a színházi protokollon?
– A biztonságra mostantól sokkal jobban odafigyelnek majd a színházak. Dolgozom egy előadáson, amelyben egy 1,8 méter magas dobogó is szerepel. Ez akkor lenne igazán látványos, ha korlát nélkül jelenne meg. Ezek után biztos, hogy lesz rajta korlát.
– A nemzetis ügy azért is kelthetett akkora riadalmat a kormánypárti kulturális vezetők körében, mert Csák János alig egy héttel korábban rúgta ki L. Simon Lászlót a Nemzeti Múzeumból.
– L. Simon általában rosszul méri fel a helyzetet, és nem a játékszabályok szerint dolgozik. Pártkatona, aki autonóm személyiségként megpróbál önálló döntéseket hozni, és ez a kettő sehogyan sem fér meg együtt.
– Az eltávolítás oka a World Press Sajtófotó-kiállítás volt, ahol melegeket ábrázoló képek is feltűntek. Dúró Dóra, a Mi hazánk politikusa javaslatára az intézménynek ki kellett volna tiltania a tárlatról a tizennyolc évnél fiatalabbakat, L. Simon ezt meg is tette, közben azonban rámutatott az intézkedés abszurditására. Különös élmény, amikor a rendszer saját magát gúnyolja, nem is volt könnyű eldönteni, hogy a kirúgott igazgató áldozat vagy társtettes.
– Mivel ő maga is megszavazta a törvényt, és a kirúgása utáni interjúkban is elmondta, hogy továbbra is egyetért a törvénnyel, nem tudom, miért kellene együttéreznünk vele.
– Alkotóként hogyan éli meg a „gyermekvédelmi törvény” nevében hozott intézkedéseket? – Visítva röhögök, és verem a fejem a falba, hogy milyen országban élünk. Sajnos kevés szó esett róla a botrány során, hogy a kifogásolt fotósorozat egy olyan intézményt mutat be, ahol kiszolgáltatott idős emberek biztonságban, méltó körülmények között élhetnek. A fényképek a keresztényi szeretetről, segítségről és szolidaritásról szólnak. Ezt zárták el a gyerekek elől.
– Miért támadják ilyen hevesen a homoszexualitást?
– A kormány több tízezer vendégmunkást hoz az országba, a migránsokat emiatt egy kicsit kevésbé lehet zaklatni jelenleg, ezért kerültek sorra a homoszexuálisok. Másrészt közelednek a választások, és a Fidesznek szüksége van az újnácik szavazatára, igyekeznek tehát a Mi Hazánk kedvére tenni.
– L. Simon kirúgása ugyanakkor a szélsőjobboldal térnyerésére is felhívhatja a figyelmünket, mégiscsak Dúró Dóra robbantotta a botrányt. Érzi a Mi Hazánk jelenlétét a kultúrában?
– Ebből szerencsére semmit sem érzékelek. Azon, mondjuk, csodálkozom, hogy a Judittal közös könyvünket még nem fóliázták be. Remek csomagolásokat találtam ki.
– Milyeneket?
– Jól mutatna rózsaszínű fóliában, vagy lehetne rajta akár egy rózsaszínű háromszög is.
– A könyvben nyíltan beszél homoszexualitásáról. Emberileg hogyan érinti a melegeket támadó propaganda?
– Remek kirakatfiú vagyok, akire lehet mutogatni, de nem azért háborít fel, mert érintett vagyok az ügyben. Minden igazságtalanságot elfogadhatatlannak tartok. Most éppen a melegeket pécézték ki, de holnap már bármelyik másik csoportot kinézhetik maguknak, ha a politikai érdekük úgy kívánja.
– Ez azt is jelenti, hogy amint változik a széljárás, a kormány azonnal új ellenséget nevez ki, és a homoszexuálisok elleni hergelésnek vége szakad?
– Nem tud vége szakadni, mert melegek mindig is lesznek. Persze többen figyelmeztettek már, hogy jobb lenne, ha elhúznék, de maradok, ahogy a többiek is. Jó hosszan hergelhetik még ellenünk a társadalmat.
– A „jobb lenne, ha elhúzna” egyértelmű fenyegetésnek tűnik. Nem tart a propaganda hosszú távú hatásaitól?
– Nem félek, sosem féltem. Mitől félnék? Megvernek az utcán?
– Nem a fizikai agresszióra gondoltam elsősorban, inkább a megbélyegzésre, a verbális félelemkeltésre.
– Én szerencsés vagyok, mert az ismertségem megvéd a kirekesztéstől. Telt házak előtt játszom, és ezzel nem tudnak mit kezdeni. Voltak és vannak körülöttem botrányok, a jobboldali média előszeretettel esik nekem, de én még így is kivételes helyzetben vagyok, védőbúra alatt élek. A megbélyegzésről így nem engem kell kérdezni, hanem, mondjuk, azt a vidéki pedagógust, akinek titkolnia kell melegségét a retorzióktól való félelmében, vagy azt a kamaszt, aki szembesül a saját vonzalmaival, de senkihez sem fordulhat segítségért. Nekik úgy kell megélniük önmagukat, hogy társadalmilag mélyen elítélendő, amit éreznek, erkölcsi hibaként, megvetendő bűnként léteznek ebben az országban. Milyen generáció nő fel ilyen körülmények között?
– Mindeközben a társadalom sokkal elfogadóbbnak látszik, mint a kormány. A felnövő generációk toleránsabb társadalmat hoznak létre?
– Azt hiszem, a fiatalok körében már nem téma a melegség. És nem azért, mert divatos jelenség, hanem mert nem aszerint ítélnek meg valakit, hogy kit szeret és mire vágyik. Budapesten legalábbis ez a helyzet, vagyis ezt hallom a középiskolában tanító barátaimtól. Nem tudom, hogy e téren van-e főváros-vidék ellentét, de bízom benne, hogy általános jelenségről beszélhetünk. A felmérések is azt mutatják, hogy a magyar társadalom egyre elfogadóbb a homoszexualitással szemben. És talán éppen ez a problémája a hatalomnak, ezért igyekeznek a melegek ellen hangolni. Más magyarázatot nem tudok erre a különös érdeklődésre, senki sem foglalkozik annyit a melegséggel, mint a kormány. Ha annyiban hagynák a dolgot, mindenki élné az életét, és szóba sem kerülne a téma.
– Akkor előbb-utóbb feleslegessé válna a hergelés?
– Meggyőződésem, hogy nincs túl sok homofób az országban, csak a hatalom olyan közeget teremt, amelyben különlegesnek érezhetik magukat, és ezért sokkal hangosabbnak tűnnek. A hétköznapokban nem érzékelem azt a gyűlöletet, ami a kormány egyes döntéseiből következne. Mesterségesen szítják a feszültséget, és aki azt gondolja, hogy a homoszexuálisokat ki kell irtani, most úgy érezheti, hogy neki van igaza. De ők egy apró kisebbség.
– A „gyermekvédelmi törvény” ugyanakkor mindenkire egyformán érvényes, és egy ideig még biztosan velünk marad.
– Azzal nincs problémájuk, hogy a gyerekek két kattintás után pornót nézhetnek az interneten, de ha egy kamasz kérdéseket tesz fel a saját testi működésével kapcsolatban, és segítséget kér, hogy ne érezze magát másodrendű állampolgárnak, és ne ez a szorongás határozza meg az egész nyomorult életét, na az már súlyos veszélyt jelent a hatalom szerint.
– Az észérveknek lehet még hatása a politikai döntésekre?
– Nem számítanak sem az érvek, sem a tények, mert virtuális valóságban élünk, ahol rengetegen elhiszik azt, amit mondanak nekik, még akkor is, ha annak semmi köze a realitásokhoz. Az egészségügyi ellátás színvonala például mindenki számára egyformán alacsony, egy kormánypárti szavazó ugyanúgy megszívja a kórházi ellátást, mint egy ellenzéki. De akkor vajon miért csak az ellenzéki veszi észre, hogy mekkora a baj? A kormánypárti nem érzékeli, hogy fél évet kell várnia egy vizsgálatra, és három évet egy transzplantációra? Vagy ez is Gyurcsány hibája? Esetleg Sorosé?
– A könyvben a saját történetén keresztül az elmúlt évtizedek színházi világát is megidézi.
– Nem akartam egy újabb könyvet magamról, csak azért vállaltam el a felkérést, hogy a pályámon keresztül kirajzolódjon, mi zajlott a magyar kulturális életben.
– Milyennek látja a színház helyzetét jelenleg, milyen jövőt jósol a független társulatoknak?
– Semmi esélyét nem látom annak, hogy a független színházi szcéna túlélheti ezt a rendszert. A kultúrpolitika elvei világosak: aki nem azt szajkózza, amit elvárnak tőle, az nem kap pénzt. Ebbe a helyzetbe pedig előbb-utóbb belefáradnak az alkotók, mert nem lehet hosszan bírni a jelenlegi művészi és egzisztenciális bizonytalanságot. Ha marad ez a kultúrafinanszírozási rendszer, vagy az elmúlt évek tapasztalatai alapján még ennél is rosszabb lesz, akkor a független társulatok megszűnnek. És a végcél a kultúra minden területén ugyanez. Csak azok maradnak talpon, akik a hatalom üzenetét közvetítik.
– Vagyis végleg elvész a művészi kritika lehetősége?
– Nem lehet kritikát megfogalmazni anélkül, hogy ne sorolnának be azonnal a balliberálisok közé. A kormánymédia működése leplezi le a hatalom gondolkodásmódját. Ha valaki véleményt mond a közállapotokról, és esetleg nem lát mindent tökéletesen csodálatosnak, akkor a propagandasajtó azonnal kideríti róla, hogy a Sorostól kapja a fizetését. Ők így gondolkodnak a világról, számukra nem létezik ellenvélemény, kritikus gondolkodás, csak a guruló dollárok.
– Az ideológiai alapú elhallgattatás milyen következményekkel járhat?
– Minden közeget a benne élők alakítanak, a magyar társadalom a mi viselkedésünktől, gondolkodásmódunktól olyan, amilyen. Ha nem nézünk szembe saját magunkkal, ha nem beszéljük ki a problémákat, akkor sokkal rosszabbul fogjuk érezni magunkat, és ez az életünkre is hatással lesz. A nyíltságból és az őszinteségből el lehet indulni, az elhallgatás és a hazugság nem vezet sehova, onnan csak hátrafelé mehetünk.
– Unalomig ismételt kérdés, mégis: a színházi világban lát esélyt szakmai párbeszédre?
– A sokszor emlegetett úriember tizenöt éve mondja, hogy meg fogja szerezni a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. És mit csinált a szakma? Leültünk vele beszélgetni, megkérdeztük, hogy miért akarja elfoglalni? Nem, elintéztük annyival, hogy hülye, és kész. Nincs esély az érdemi párbeszédre, csak annyi marad, hogy a másik hülye.
– A kultúrafinanszírozás aránytalanságai az ön játszóhelyeit is súlyosan érintik, az Átrium üzemeltetői például augusztusban bejelentették, hogy az évad végétől nem csinálják tovább a színházat. Mit tesz, ha szép lassan elfogynak a hatalomtól független intézmények?
– Szembe kell néznem az adott helyzettel. Mi mást tudok csinálni? Ha nem hagynak játszani, akkor nem játszom. Biztosan nagyon rosszul leszek, szenvedni fogok, de ki fogom találni, hogy mit csinálok. Az elmúlt tizenhárom évben is színpadon voltam. Nem fogok eltűnni ezután sem.
– Reális lehetőségnek látja ezt?
– Szentimentálisan hangzik, de sorban veszítem el a kollégáimat, a barátaimat, sokan közülük fiatalon mennek el, és ez ráébresztett arra, hogy mennyire szeretek élni. Sokkal fontosabb számomra, hogy éljek és élvezzem, hogy élek, mint hogy folyamatosan harcoljak. Amit tudtam, megtettem, erre utal a könyv címe is, mert rajtam tényleg nem múlt. Ezzel is szembe kell néznem, és továbblépnem, mielőtt késő lesz. Egy életem van. Nem léphetek színpadra? Nem fogok. Majd játszom a nappalimban tizennyolc embernek.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 50. számának (2023. december 15–21.) nyomtatott változata.