Pár évtizeddel ezelőtt, gazdaságtörténet vizsgán azt találtam mondani, hogy a XIX. század Magyarországán a legfontosabb gazdasági fejlemény a termőterület megkétszerezése volt. Tényleg így volt. A folyók szabályozása, az árvédelmi töltések kiépítése eredményezte, hogy itthon az ármentesített terület aránya nagyobb, mint Hollandiában. A Duna, a Tisza a gátak között igen gyorsan átvezeti a vizet az Alföldön. Alföldből nekünk kettő is van, és mind a kettő fokozatosan, de hamarosan kiszárad.
A Kisalföldön sikerült abba helyzetbe manőverezni magunkat, hogy a Duna vízkormányzására nem vagyunk érdemi hatással. Bős alatt pedig örülhetünk, hogy az idő nagy részében hajózható a Duna, és csak ritkán van veszélyben Paks hűtővize. A Tiszán mindenki nagyon szereti a Tisza-tavat, de azért a csongrádi vízlépcsőt igazán megépíthettük volna már. Nagyon hasznos lesz, amikor elkészül.
Most nagyon meleg van. Az Alföldön az talajvíz szintje néhol nyolc métert süllyedt. A korosabb gyümölcsfák gyökerei, a szőlőtőkék az évek során követték a változást, és elérik nedvességet. De új gyümölcsöst nem érdemes a Homokhátságon telepíteni, nem marad meg.
Dr. Goda Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karának oktatója írta ez ügyben: “Egy újabb nap a (fél)sivatagban… Sokszor hallani, hogy nem akkora baj az, ha melegszünk, legfeljebb mediterrán ország leszünk. Csodás gondolat, apró szépséghiba, hogy jelenleg 5-8 °C-ot kellene hűlni hozzá. A helyzet az, hogy nálunk a képletből hiányzik a klímaszabályzó tenger, amivel mi sajnos nem rendelkezünk – bocs Balaton, szeretünk, de azért mégiscsak. Szóval Magyarország jelentős részén az éghajlat sokkal inkább a félsivatagi irányba tolódik el, ahol jellemzőek a tartós, forró, aszályos periódusok, mint amilyen a mostani is. Szóval ki kellene mászni a tagadás klimatizált barlangjából és újragondolni a jövőnket. Kidobni mindkét eddigi klímastratégiánkat a kukába és csinálni egy rendeset. Belátni, hogy a kézenfogva, együtt énekelve csökkentjük a széndioxid-kibocsátásunkat legfeljebb csak másodlagos cél lehet, és az adaptációra, a rezilienciánk növelésére kell fókuszálni. Mostanra kellett volna kész legyünk. El sem kezdtük.”
Valamikor úgy gondoltuk, hogy a Duna-Tisza közére, a Homokhátságra gerinccsatorna kell. Akkor pedig tározók kellenek a Dunára. Egy megfelelően nagy sugár, bőven áramló víz, ami a Duna Budapest fölötti tározójából származik, és végighalad észak-déli irányban a Kiskunságon, meglehetősen nagy vállalkozás. A Homokhátság megóvásához – ma már inkább megmentéséhez – döbbenetesen sok víz kell. Az könnyebbség, hogy bár nem a Hátságon, de van.
Na persze, Budapest alá is kell két nagy, síkvidéki, körtöltéses tározó, ahogy az a Tiszán is van. Az egyik Paks és Fajsz között: ötven évvel ezelőtt a Vízügyi Kerettervben hetvenkét tározót terveztünk és méreteztünk az országban. Azóta az öntözőfürtök tönkrementek és újak alig épülnek. Az öntözésre berendezett terület harmada sincs meg. A Homokhátságon a talajvíz szintje sok méterrel lejjebb van, az öntözés, a tömeges csepegtető öntözés kiépítése sehol.
A most érvényes szabályozás korrekt, politikai szempontból védhető, kizárja a természetvédelmi szempontból káros beavatkozásokat. Az Alföld elsivatagosodása egyszerű következmény. A folyamszabályozás jelentős természetkárosító beavatkozás volt. Évszázados távlatban feléltük, megraboltuk a jövőnket. Cserébe művelhető földet és biztonságos, belakható öblözeteket, árvízmentesített területeket kaptunk. Széchenyi öröksége gazdag, és hozzáértő gondozást igényel. Most viszont a cselekvés elmulasztása, a vízgazdálkodás leszűkítése ugyanolyan vagy nagyobb kárt okoz.
Széles körben népszerű az az elgondolás, hogy vízvisszatartás nélkül is megoldható a feladat. Mi több, a vízkormányzás elvetése az érvényes főszabály, és a dunai vízlépcsők nyilvános említése a közbeszédben sajátos reakciókat vált ki. A korrekt, felépített zöld érvelés mellett találkoztam már nyers komcsizással is, amit pedig a Homokhátság elsivatagosodásával összefüggésben emlegetni szimpla terelés.
Ma a gyakorlat az, hogy nem az Alföldre vezetjük a vizet, nem tározzuk, hanem gyors ütemben átvezetjük az országon. Ehhez képest régen is voltak, most is vannak lehetőségek. Európában a vízkormányzás, a folyami tározók használata hosszú ideje, közmegelégedésre eredményes. A Duna elképzelhetetlen az osztrák vízlépcsők nélkül; az európai folyók hasznosítása általános. Biztos, hogy nekünk is szabad, sőt kell használni azt a vizet, ami rendelkezésre áll.
Minden takarékos, vízmegtartó megoldás fontos. A gazdálkodás, a termőföld észszerű használata, a vízvisszatartás sokféle lehetősége akkor működik igazán, ha nem hiányzik évente kétszáz vagy több milliméter csapadék. A tartós vízhiányt érdemes rendszeresen pótolni. A vizes élőhelyek visszaszorulása, a mezőgazdaság ellehetetlenülése ilyen léptékben nem tartható. A (fél)sivatag riasztó gondolat. A kertek alatt is szörnyű, a kertek helyén egyenesen tragédia.
“Tegnapelőtt Bácsalmáson jártam egyik volt általános iskolás társammal, akivel hatvan évvel ezelőtt »végeztünk«, több társunkkal együtt. Évente késő nyáron találkozunk, így történt ez most is, amikor Bácsbokodon keresztül közelítettük meg a 60-as években 12-13 ezres lélekszámú járásközpontot, Bácsalmást. Ma talán fele annyian élhetnek ott! Ez a találkozó azért volt különleges, mert sajnálattal tapasztaltuk, hogy az út melletti mezőgazdasági területek, a kukorica, napraforgó táblák magasra nőtt egységei (tavasszal megkaphatták a növekedésükhöz nélkülözhetetlen csapadékot) nem a szokásos zöld színt mutatták, amit már megszoktunk, hanem »besárgultak«, kiégtek, termést nem hoznak, maximum beszántásra kerülhetnek! Mit tippelsz, milyen következményei lesznek ennek? A pénztárcád brutálisan megérzi mindezt!” – írja Horváth Máté.
Azért beszéljünk a reziliencia, a sokrétű megújulás kérdéseiről is itt, a (fél)sivatagban! Ha tényleg rendeznénk a szén-dioxid-kibocsátás ügyeit, és sikeresen visszaállítanánk az ipari forradalom előtti viszonyokat, vajon a mostani körülményeink (fokozatosan) visszaállnának? Akarnánk mi azt? Jó lenne? Teljesen felszámolnánk a folyamszabályozás hatásait, vagy csak részben? Az Alföld szikes tórendszerét szeretnénk, vagy annak csak egy részét?
Valójában nem a reziliencia a válasz, már csak azért sem, mert tudni kellene, hogy mihez tér vissza a rendszer, ha magára hagyjuk – legalább ki kellene választani a célállapotot, amihez szeretnénk, ha visszatérne. És ha már nekünk kell választani, lehet a reziliencia mellett azt is követni, hogy egyes részterületekre kijelölünk, meghatározunk kívánatos jellemzőket, és azokhoz mérten szervezzük meg a körülmények alakítását. A megőrzés, a visszaalakítás mellett hasznos, érvényes, élhető körülményeket is célba lehet venni.
“A csapadékhiány és az aszály kezd extrém méreteket ölteni. Az elmúlt 100 napban az ilyenkor átlagosnak mondható csapadékmennyiség mindössze harmada, 83 mm hullott le Baján, 120 mm hiányzik. Éves szinten eddig 170-180 mm csapadék volt mérhető, ez az átlagos mennyiség alig fele. A közeljövőben gyakorlatilag semmi esély nincs érdemi csapadékra, ráadásul egy újabb hőhullám áll előttünk” – írta nemrégiben dr. Goda Zoltán.
Én pedig Érsekcsanádon jártam a Duna-parton. A part, a gátoldal felperzselődött. Poros, száraz, kemény gyep. A gát mentett oldala gondozott, a telepített nyárfáson át lehet látni. Hullanak a levelek. A Duna medrében percenként negyedmillió köbméter víz vonul el a csontszáraz erdők és rétek között. Minden szalmasárga. Nyár szépiában. Rettenet. Láttam már hajókat sorjázni a sivatagban Port Saidtól keletre a csatornán. Az ott normális. A Szuezi-csatornában a víz tengervíz, nem alkalmas öntözésre.
A Homokhátsággal, a Dunával tennivalónk van. A reziliens megközelítésen kívül hasznos, ha a még lehetséges változtatások hatását is áttekintjük. Végtére is a tartós vízhiány megoldása a vízpótlás. Ahhoz pedig víz kell – és vizünk van.
A szerző végzett vízgazdálkodási üzemmérnök.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 16-án.
