A BÉKE EMLÉKE. Hétfő volt és kora este, bent ültem a Házban. Valami nagyon érdektelen hozzászólásomra várakoztam. A padsorok majdnem üresek voltak. A szemben lévő erkély félhomályában megjelent Gyurcsány Ferenc és Dmitrij Anatoljevics Medvegyev, az Oroszországi Föderáció első miniszterelnök-helyettese. Akkor készítettek elő egy megállapodást arról, hogy megépül az Ukrajnát délről elkerülő gázvezeték, és abban Magyarország mint érdekelt fél vesz részt.
A megjelenésük nyilván csak arról szólt, hogy a magyar miniszterelnök megmutatta vendégének a parlament üléstermét. Tényleg nagyon szép, mutatós terem. Majdhogynem magáneseménynek tűnt, hogy ketten, minden kíséret nélkül, a bejáratot eltakaró függönyt félrehajtva beléptek az oldalajtón, és nézelődtek az alig megvilágított földszinti erkély széksorai mögül.
Kedden hazafelé tartottam, amikor a kocsiban felhívtak, hogy Ukrajnába kell menni, Kijevbe, és csütörtök délelőtt az Ukrajna napon beszédet fogok mondani az ukrán vezetők előtt. Szóvá tettem, hogy kedd este van, és épp elmegyek a városból, és az ilyesmihez hasznos, ha van repülőjegy, esetleg egy konkrét, felhasználható beszéd. Egy végrehajtható program sem ártana egy ilyen utazáshoz, annál is inkább, mert csütörtök délután nekem Magyarországon, a választókörzetemben van dolgom.
Mint kiderült, készültek belőlem, mert rögtön sorolták a kifogásaimra a válaszokat. Repülőjegyet már foglaltak oda-vissza, szerdán Bársony András, az ukrajnai nagykövetünk személyesen fogad a repülőtéren, és van közös programunk estére. A beszéd kész van, csak fel kell olvasni; és legyek nyugodt, az esemény után azonnal visznek a repülőtérre, és délután már otthon lehetek.
Nem úgy tűnt, hogy van választásom. Végtére is a képviselőség amúgy egy munkahely. Előfordul, hogy feladatok adódnak, amit nem igazán lehet elhárítani. Gyanítom, hogy nem én voltam az első, akit megkínáltak az ukrajnai utazással. Hellyel-közzel érzékeltem, hogy nem könnyen található az adott pillanatban vezető, aki szívesen megjelenne Kijevben.
Utoljára középiskolás koromban, nyári kiránduláson voltam Ukrajnában. Osztályfőnökünk szeretett a Krímbe járni. Négyévente minden osztályát elvitte oda. Akkor, ‘70-ben másfél hónapot lapátoltam a cementipari vállalatnál, hogy megkeressem az utazásra való pénzt. Nagyon szép kirándulás volt. Kijev is nagyon kellemesnek bizonyult, és Gurzuf a Krímben csodálatos nyaralóhely. A középiskolás osztályunk számára örök emlék. Sikerült felfedezni, hogy nemcsak sör van a világon, hanem kvász is. Néhány kopejkáért árulták mindenütt Gurzuf kanyargós kis utcáin.
Felébredt bennem az érdeklődés, és beletörődtem, hogy végigcsinálom ezt a rohanós feladatot. Minden flottul működött. Bársony Andrással kellemesen töltöttük a szerda estét, az Ukrajna szálló bárjában zártuk a programot, másnap pedig elmondtam a beszédet.
Azzal kezdtem, hogy Ukrajna hatalmas, Ukrajna gazdag és Ukrajna a szomszédunk. Ami azt illeti, másban nem változtattam az előkészített szövegen. A felszólalásom egy volt az Ukrajnát méltató, az országok kapcsolatát erősítő megszólalások sorában. Végtelenül megtisztelő volt, hogy szólhattam Ukrajna vezetői előtt. Megnyugtatónak találtam, hogy gond nélkül sikerült a feladatot végrehajtani. A szövegemet ugyanazzal a három kitétellel zártam: Ukrajna hatalmas, Ukrajna gazdag és Ukrajna a szomszédunk.
Aznap, csütörtökön, a Kremlben Gyurcsány Ferenc megkötötte a gázvezeték magyar szakaszának létrehozásáról szóló megállapodást. Béke volt.
MI LESZ, HA MÁR NEM ÉRI MEG? Volodimir Zelenszkij a CNN-nek nyilatkozva úgy vélekedett: meggyőződése, „hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök habozás nélkül taktikai nukleáris fegyverek bevetéséhez folyamodna abban az esetben, ha a dolgok rosszul alakulnának”.
Az itt a kérdés, hogy milyen széles az a skála, amin az események mozoghatnak. És tényleg: mennyire kezelhető egy orosz vereség? Nem mintha túl sok esély lenne arra, hogy az ukrán erőforrások, katonai eszközök és képességek meghaladják a támadók ilyen kapacitásait, de azért gondolkodhatunk felőle. Hasonlóképpen hasznos lenne tudni, hogy mégis, miben állna egy orosz győzelem. Érdemes és szükséges azt is végiggondolni, akárcsak hipotetikusan, mit tenne Oroszország, ha nem győzne. Vagy másképpen megfogalmazva: ha közel kerülne a vereséghez, akkor meddig menne el?
Vajon meddig terjed annak a lehetősége, hogy a hagyományos fegyverzet alkalmazásának sikertelensége elfogadható Oroszország számára? Annál is inkább, mert az a valós helyzet, hogy Ukrajna ellen háborút viselhet, egyben azt is hordozza, hogy bármilyen eszközzel folytathatja a háborút.
Ukrajna 94-ben lemondott az atomfegyverekről. Az Ukrajna területén fellelhető robbanófejeket Oroszországba szállították, szétszerelték, a szétszerelés költségeit abból finanszírozták, hogy a tölteteket értékesítették az Egyesült Államok atomreaktorai számára üzemanyagnak. A mai napig az USA energiaellátását egyötöd részben az Oroszországból szállított hasadó üzemanyag biztosítja.
Itt rezzenéstelenül taglalok egy képtelen jövőt, ami a meglévő, több mint tízezer robbanófej közül néhány esetleges felhasználását tételezi. Sok és sokféle robbanófej létezik. Köztük olyanok is, melyek közül mondjuk kettő uszkve öt robbanófej felhasználása akár elő is fordulhat. A töltetek orosz fennhatóság alatt vannak, és tény, hogy már néhány száz vagy ezer robbanó szerkezet elsült az elmúlt szűk nyolcvan évben demonstrációs vagy fejlesztési céllal.
Úgy tűnik, ha az atomfegyver felhasználásával is számolunk, márpedig az ukránok számolnak az atomcsapás lehetőségével, nincs olyan eset, hogy Oroszország az Ukrajna ellen folytatott háborúját elveszíthetné. Innen nézve kevés veszélyesebb helyzet létezik a Földön, mint egy atomhatalom a katonai vereség közelében. Nyilván a vereség nem tételezhető megalapozottan. Ellenben az, hogy már nem éri meg a fegyverzet és az élő erő mértéktelen pusztulása, bizonyítottan lehet egy döntés alapja. Hiszen már kaptak ilyen parancsot katonák a múlt század közepén is.
Oroszország még nem mozgósít, de van már olyan korosztály, akiket behívtak katonának. Az látszik, hogy Oroszország erőforrásainak egy részét – annak főleg az elavult részét – rázúdította Ukrajnára, ott mérhetetlen szenvedést okozva. Mindeközben ő maga is rettenetes emberveszteséget szenved.
Döbbenetes kérdések adódnak: meddig éri meg Oroszországnak az emberi és technikai erőforrásainak felőrlése? És milyen lesz, ha lesz, egy legyőzött Ukrajna? Mi az, amit Ukrajnától nem lehet megvásárolni, hanem el kell venni, rabolni? Mi az, amiért ölni kell?
És mi a válasz, ha már tényleg nem éri meg?
A HÁBORÚ UTÁN. 1945. április 1-jén a magyar csapatok Kehida és Kustány között ásták be magukat. Az utolsó reguláris egységek voltak, amelyeket nem fegyvereztek le a németek. A parancsnok, Vasvári József tábornok főként azzal volt elfoglalva, hogy távol tartsa a németeket, és összefogja a magyar egységeket. Gondoskodott róla, hogy minél több tiszt és honvéd családja is velük legyen, mert elindultak Ausztria irányába.
Néhány nap alatt elérték a határt és folytatták az elvonulást nyugat felé. Kitértek minden olyan kísérlet elől, amikor bevonták volna őket az összeomló védelem harcaiba. A csapatok Bregenzig, Ausztria nyugati végéig együtt maradtak. Egészen addig, amíg nem találtak francia katonákra, akikkel felvették a kapcsolatot, és sikerrel megadták magukat.
A magyar csapatok szempontjából a francia hadseregnek volt egy fontos tulajdonsága: Franciaország nem állt hadban Magyarországgal. Nem volt mindegy, hogy kinek adják meg magukat. Sok magyar katona, magyar tiszt keresett szállást vagy tartósabb tartózkodásra alkalmas helyet magának a svájci határ közelében. Többen sikerrel letelepedtek azon a környéken.
Ez a rövid történet, bár megesett, tényszerűen igaz, de nem jellemző arra, ahogyan a rettenetes második világháború befejeződött a magyar katonák számára. Csak azért mutattam be ezt az eseménysort, hogy érzékeltessem, mi minden történhet utána, amikor újra béke lesz.
Számítanunk kell arra, hogy nemcsak gyermekeknek, fiataloknak, öregeknek és az asszonyoknak lesz szükségük segítségre. Katonák, egész hadtestek is együtt mozoghatnak, ahogy a történelmi példa mutatja.
A háború után előfordulhat a lehetetlen is. Legyen béke!
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. május 2-án.