A közfelfogás azt tartja, hogy a nagy felfedezések úgy pattannak ki a tudós fejéből – teljes fegyverzettel –, mint Pallas Athéné Zeus fejéből. Ez azonban koránt sincs így. A véletlen ugyan gyakran szerepel a felfedezések történetében, de csak akkor jelent fordulatot a kutatásban, ha olyan elmével találkozott, aki erre a találkozásra – felkészült. Nem egy példát lehet felhozni arra, hogy a sokak által észlelt jelenséget egyetlen ember értékelte helyesen. Egyébként jóformán minden felfedezést, amelynek létrejöttében a véletlennek is szerepe volt, rendszeres, éveken át folytatott, olykor más irányú, tervszerű kutatómunka előzött meg.
A véletlennel találkozó tudósnak több tulajdonsággal kell rendelkeznie ahhoz, hogy a jelenségeket a tudomány érdekében kellően értékelje. Így, ha nem is legfőképpen, de elsősorban kíváncsisággal. Wangensteen szerint a kutató elméjének legjobb előkészítés az, ha megőrzi gyermeki kíváncsiságát. Szabadnak kell lennie, nem szabad előítéletekhez ragaszkodnia. Meg kell látnia az újat, még akkor is, ha az a régi elméletekkel homlokegyenest ellenkezik. Beveridge írja: a biológia és az orvostudomány felfedezéseinek többsége véletlenül és váratlanul született meg, vagy legalábbis tartalmaz véletlen elemeket.
1536-ban történt valami, ami a sebkezelés módját gyökeresen megváltoztatta. Ismeretes, hogy a középkori háborúk idején a kardvágta vagy golyóütötte sebeket tüzes vassal kiégették, majd forró olajjal kenték be. Elképzelhető, micsoda pokoli fájdalmakat okozott ez a kezelés. Paré, a kiváló francia sebész egy ütközet után, mivel nem állottak rendelkezésére a sebek kiégetéséhez szükséges eszközök, tojásfehérjéből, rózsa- és terpentinolajból készített keveréket, azt kente a sebekre, majd tiszta vászonnal bekötözte a sérült testrészt.
– Egész éjjel nem aludtam – írja naplójában Paré –, attól féltem, hogy sebesültjeim, akiknek sebét nem tudtam kiégetni, mind meghalnak a méregtől. Nagyon korán felkeltem, s legnagyobb meglepetésemre ezeket a betegeket frissen, jól kialudva találtam. Azok viszont, akiknek a sebét kiégettem, nagy fájdalmak közepette fetrengtek, sebeik gyulladásosak, duzzadtak voltak. Akkor elhatároztam, hogy sohasem égetem ki többé a szerencsétlen sebesültek sebeit. Íme, a véletlen. A műszerek elakadtak valahol, Páré kénytelen volt valamit tenni a sebesültek érdekében. Felfedezésének híre azonban az akkori hírközlés gyatrasága miatt csak nehezen terjedt el, de végül is tudomást szerzett róla a világ.
Véletlennek köszönhetjük a szívbajok gyógyításában ma is egyedülálló szernek a XVIII. században történt felfedezését. 1775-ben dr. Withering oxfordi orvos meghallotta, hogy a közeli falucskában egy öreg javasasszony valami csodateával gyógyítja a hasvízkórt. Kezdetben túlzottnak találta a hírt, szerencsére azonban nem azok közé az orvosok közé tartozott, akik bármit elvetnek, ami nem tekintélytől származik. Ugyanakkor az oxfordi egyetem dékánja súlyos hasvizkórban szenvedett és senki sem tudott segíteni rajta. Végre Withering a javasasszonyhoz fordult, akinek teájától a dékán rövid időn belül meggyógyult, sőt munkaképességét is visszanyerte. Withering alaposan megvizsgálta a csodateát, és egynek kivételével csupa régi, ismert és évszázadok óta használt teafajtákat talált benne. Az ismeretlen tea a digitalis purpurea nevű növény volt. Withering hosszas kutatásokkal és próbákkal megállapította, hogy a növénynek csak a leveleiben van a csodálatos hatóanyag. Észrevette, hogy a szer felhalmozódik a szervezetben, és hogy a levelek porát sötét, hűvös helyen kell tartani, hogy hatékonysága megmaradjon. A digitálisznak azóta óriási irodalma van, és Witheringnek közel kétszáz éve tett megállapításai ma is érvényesek.
Egy régi délamerikai indián legenda szerint a kininfa kérgének gyógyító ereje a következő módon derült ki. Egy maláriás lázban szenvedő indián eltévedt az őserdőben. Szomjúságát egy pocsolya vizével enyhítette. A víz keserű ízéből rájött, hogy az a kininfa mérgével szennyezett. Ekkor elhatározta, hogy öngyilkos lesz és tovább ivott a vízből. Legnagyobb meglepetésére meggyógyult. Később visszatalált a falujába, és elmondta a történetet. Azóta használják ezen a vidéken a malária gyógyítására ezt a gyógyszert. A spanyol hódítókat az inkák tanították meg a kinin használatára.
Christian Eijkman, holland orvos Jávából kísérleti csirkéknek – főleg hántolt rizsből álló kórházi maradékot adott enni, mivel a csirkeeledel elfogyott. Meglepetésére a csirkéken beri-beri, ez az erős lesoványodással és ideggyulladással járó betegség fejlődött ki. Ezután kiderült, hogy a csirkék meggyógyultak, ha a rizs lehántolt alkatrészével táplálta őket. Ily módon találta meg Eijkman a beri-berinek, ennek az igen elterjedt betegségnek gyógyszerét. A hántolt rizsből ugyanis hiányzott a B-vitamin.
A testünk fejlesztette elektromosságot Galvani olasz orvos fedezte fel. Egy napon áramfejlesztő műszerével kísérletezett. Véletlenül egy lenyúzott békacomb hevert a műszer közelében, és amikor áramfejlesztés közben szikra pattant ki, a békacomb izmai összerándultak. Galvani elgondolkodott ezen a jelenségen. Rézdrótot kapcsolt a béka combidegéhez és a vezeték végét a ház verandájának vaskerítéséhez illesztette. Ahányszor csak megérintette a dróttal a vaskerítést, az izom megrándult. További kísérletei azt bizonyították, hogy az izmok nemcsak vezetik az áramot, hanem összehúzódás közben maguk is termelik azt. Az állati elektromosságot nemcsak az izmok fejlesztik, hanem a mirigyek, idegek és az agyvelő is.
Galvani szomorúan mondta ismert felfedezése után : – Két egymással ellenkező oldalról látok támadást irányulni ellenem: tudósok és tudatlanok részéről. Mind a két részen nevetnek rajtam, és a békák táncmesterének neveznek. De én tudom, hogy a legnagyobb természeti erők egyikét fedeztem fel.
Az 1880-as években Mehring és Minkovszki a hasnyálmirigy szerepét vizsgálták az emésztésben. Ezzel kapcsolatosan néhány kutyán eltávolították a hasnyálmirigyet. Egy laboratóriumi asszisztens észrevette, hogy a műtéten átesett kutyák vizeletére a legyek nagyobb tömegben szálltak, mint az várható volt. Megemlítette ezt az észlelését a kutatóknak, akik elvégezték a vizeletvizsgálatot, amely nagy cukortartalmat mutatott. Így hozták létre tulajdonképpen az első kísérleti cukorbajt anélkül, hogy ezt akarták vagy erre egyáltalában gondoltak volna.
Fahlberg 1879-ben kémiai kísérleteket végzett egy anyaggal. Munka után és vacsora előtt véletlenül nem mosott kezet. A szendvics, amelyet fogyasztott, érthetetlen módon édes volt. Fahlberg visszasietett a laboratóriumba, és egyenként megízlelte vegyszereit, így talált rá arra a vegyületre, amelyet mi saccharin néven ismerünk.
Érdekes a röntgensugár felfedezésének története. Röntgen 1895-ben katódsugár-csővel kísérletezett egy sötétkamrában. A katódcsövet fekete papír borította. A munkaasztalon egy bárium-platinocianát ernyő volt elhelyezve. Röntgen legnagyobb meglepetésére az ernyő fluoreszkálni kezdett, noha a katódcsövet fekete papír borította. Azt is észlelte, hogy amikor kezét a cső és az ernyő közé tette, az ernyőn megjelent a kézcsontok halvány árnyéka. Ekkor kezdett más anyagokkal is kísérletezni és kimutatta, hogy a tárgyak különböző mértékben engedik át a sugarakat, sűrűségüktől és vastagságuktól függően, így kezdődött az út, amely a röntgendiagnosztikához vezetett.
À védőoltások történetének egyik döntő epizódja Pasteur nevéhez, illetve egy véletlenhez fűződik. Pasteur 1880–82-ben a tyúkkolera betegségét tanulmányozta. Egy napon néhány tyúkot véletlenül nem a friss tenyészetből oltott be, hanem egy régivel. Meglepetésére az állatok megbetegedtek ugyan tyúkkolerában, de nem pusztultak el, amint az várható lett volna. Később az állatokat friss tenyészetből vett kórokozóval oltotta be. Ekkor mindegyik állat elpusztult, kivéve azokat, amelyek előzőleg a régi tenyészetből kaptak oltást, így alakult ki a gyengített kórokozóval való védőoltás gondolata, amely nagyon sok súlyos betegség megelőzését tette lehetővé és sok-sok emberi élet megmentését eredményezte.
Trosseau, a nagy francia klinikus egy pajzsmirigytúltengésben szenvedő betegnek véletlenül tinctura digitális helyett jódtinktúrát írt fel. A beteg szedte a jódtinktúrát és állapota javult. Azóta használják a pajzsmirigytúltengésben szenvedő beteg gyógyítására a jódot.
A fototerápia alkalmazása egy berlini órás nevéhez fűződik, akinek arcán lupus (bőrfarkas) volt. Az órás közel az ablakhoz nagy fényerejű lencsékkel dolgozott és lupusa meggyógyult.
Folytathatnánk a sort még hosszasan, de ez a néhány példa is megmutatta, hogy a véletlen sokszor szerepel az orvosi, általában a tudományos felfedezések történetében. Az intellektus teremtő ereje nélkül azonban egyetlen felfedezés sem születhetett volna meg.
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.