A fájdalomtól való irtózás az önfenntartási ösztön megnyilvánulása. Valójában szubjektív érzés, amelynek megítélésében az orvos a beteg közlésére van utalva. Az objektív okok azonban nem mindig felelnek meg a beteg által jelzett fájdalomnak, így az orvosnak fokozott figyelemmel kell megítélnie azokat. Megnehezíti a vizsgáló orvos helyzetét az, hogy a fájdalom érzékelésének számos átmeneti fokozata lehetséges.
A szülési fájdalmakat kivéve lényegében minden fájdalom valamilyen rendellenességre utal. A szervezet fájdalomjelző „készülékeit” tetszetősnek ígérkező hasonlattal megannyi vészcsengőként foghatjuk fel. Ezeknek a jelzéseit egyformán riasztónak találja a fejlett intelligenciájú ember és kevésbé fejlett intelligenciájú állat. Hogyan keletkezik a fájdalomérzés? Az idegvégződések a fájdalomingert felfogják, és az érző idegek vezetékein keresztül a központi idegrendszer tudomására hozzák, mai kifejezéssel élve: betáp lálják. Az agy az így nyert információt feldolgozza. majd a mozgató idegek, és a megfelelő végrehajtó szervek útján megfelelő válaszműködést „rendel el”.
A legtöbb inger a külvilág felől jön, felvételükre az úgynevezett receptorok (ingerfelvevő idegkészülékek) szolgálnak. Az érző idegvégződések közül leggyakoribbak a fájdalomérző receptorok. Számuk az egész testben mintegy 1,2 millió.
Jóbarát vagy ellenség a fájdalom ? A vitát egyértelműen eldönteni nem lehet: a fájdalom barátunk is, ellenségünk is. Jelzi a betegség kezdetét, megjelöli annak helyét, sőt olykor – például vakbélgyulladás esetén – megszervezi a beteg terület védelmét is. Heveny hasi megbetegedéseket az orvos nem diagnosztizálhatna fájdalomjelzés nélkül. Ilyen esetben a gyors beavatkozás életmentő lehet.
Ha szemünk érzéketlen lenne, nem észlelnénk idejekorán a beleesett idegen testet és könnyen elveszíthetnénk szemünk világát. Leriche francia sebész könyvet írt a fájdalom sebészetéről. A világhírű sebész felsorol néhány olyan fájdalmat, aminek a szervezet semmi hasznát nem látja. Ilyen az arcidegzsába. amelynek – a hosszadalmas gyógyulás befejeztéig – a a fájdalom kellemetlen kísérője.
A beteg olykor úgy érzi. mintha mellét mázsás súly nyomná, s ha megmozdul – betörik a mellkasa. Szíve úgy fáj, mintha kemény kéz szorongatná. Itt a fájdalomnak – mint a vakbélgyulladásnál –, semmiféle védelmi feladata nincs, hiszen a szívet a mellkas bordázata kifogástalanul védi. A szinte elviselhetetlen fájdalom, amelyet az anginás roham okoz, feleslegesen gyötri a beteget
Leriche – valódi francia szellemességgel – a betegséget kétfelvonásos drámához hasonlítja. Az első felvonás alattomosan játszódik le, a szövetek mélyén. Amikor kigyúlnak a fények – fellép a fájdalom – már túl késő, benne vagyunk a második felvonásban. A fájdalom csak megnehezíti és szomorúbbá teszi az amúgy is vesztett csatát. A fájdalom nem hárítja el a rákot, hiszen gyakran olyankor jelentkezik. amikor az már nem operálható. Az idegzsábával jelentkező, hosszan tartó és szinte elviselhetetlen fájdalom érthetetlen és felesleges. Ha a természet figyelmes volna és gondoskodnék rólunk, hát vesekő esetén akkor figyelmeztetne, amikor az még apró, homokszerű és természetes úton is eltávozhat. A szívbetegségek többsége is fájdalom nélkül lopakodik a szervezetbe – állítja Leriche. A vészcsengő tehát olykor néma marad.
Az orvosi irodalom húsz-huszonöt olyan esetet ismer, amikor a betegek semmiféle fájdalmat nem éreztek, mintha a receptorok hiányoztak volna szervezetükből. Az utóbbi években kiterjedt vizsgálatokat végeztek e ritka jelenség okainak felderítésére. Nagy meglepetéssel állapították meg. hogy a fájdalommal szemben érzéketlen emberek sejtjeiben 47 kromoszóma van a szokásos 46 helyett. Az ilyen emberek élete állandó veszedelemben forog.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 25. számában, 1973. június 22-én.