Az alábbi írás alapgondolata már évekkel, évtizedekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem, így az elmúlt közel két év koronavírus járványa kiváltó okként nem, csupán érvként kapcsolódik a témához. Előrebocsátom azt is, hogy megfogalmazásaim, következtetéseim sokakban megütközést, netán megbotránkozást fognak kelteni, de meggyőződésem, hogy a ma még eretneknek, netán immorálisnak számító felvetések hamarosan ugyanolyan mindennapi gyakorisággal fognak felbukkanni, és ugyanolyan létjogosultságot fognak nyerni, mint manapság a környezet- vagy egészségtudatosság. Sőt hozzáteszem, még ezekhez köthetőek is lesznek, hisz nevezhetnénk ezt a szemléletmódot „társadalomtudatosságnak” is; ami még sajnos nem szalonképes, de enélkül véleményem szerint az előbbi kettő mit sem ér.
Kiinduló állításom az, hogy a világunk szinte minden természeti, társadalmi és gazdasági problémája – mint a globális felmelegedés, klímakatasztrófa, viharok, árvizek, erdőtüzek kiterjedése és intenzívebbé válása, környezet- és légszennyezés, a természetes élőhelyek zsugorodása, világjárványok felbukkanása, migráció, háborús konfliktusok, szegénység, éhínség, de még olyan „banális” jelenségek is, mint a közlekedési dugók – döntően és közvetve vagy közvetlenül a túlnépesedésre vezethető vissza, vagyis demográfiai okai vannak.
Nézzünk néhány adatot ezzel kapcsolatban. A 1960-ban „csupán” 3 milliárd ember élt a Földön, 2021-ben közel 7,9 milliárd, vagyis mintegy 60 év alatt több mint két és félszeresére nőtt azok száma, akik fogyasztják és szennyezik bolygónkat – a fogyasztás mértékéről még nem is beszélve. 2019 és 2020 között 83 millió fővel növekedett a létszám; ez olyan, mintha az év során úgy új Németország pottyant volna a Földre, vagy mondjuk minden nap egy teljes Tolna megye. 2023 kezdetét már több mint 8 milliárdan fogják köszönteni.
Igaz, a prognózisok szerint a gyarapodás lassulni fog, és „optimista” becslések szerint 2100-ra zéró növekedés lesz, azaz állandósulna a közel 11 milliárdos (!) szám. Vajon a „szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta!” (1Móz 9,7) utasítás tényleg erről szólt? Vajon tényleg ekkora befogadóképességűnek tervezték annak idején a Földet? A jelenlegi krízisek már most is arra utalnak, hogy nem, sőt már most jelentősen „túltöltöttük”.
Mielőtt pedig a fejlődő országokra kezdenénk mutogatni, hogy ez miattuk van, ott magas a születésszám, nézzünk kicsit magunkba. Az úgynevezett „első demográfiai átmenet”, amely az egészségügyi feltételek javulásának köszönhetően a halálozások (nota bene csecsemőhalandóság) visszaesése és a születésszám növekedése következtében lezajlott népességrobbanást jelentette nagyrészt Európában és Észak-Amerikában, hozzávetőlegesen a XIX. század második felétől a XX. század utolsó negyedéig zajlott. Ennek következményeit és tapasztalatait már figyelembe kellett volna venni akkor, amikor elindult a második fázis, immár a fejlődő országokban. A betegségek és a magas gyerekhalandóság elleni sikeres küzdelemmel egy időben be kellett volna indítani átfogó születésszabályozó programokat, hisz a prognózisok már akkor jelezték ennek katasztrofális következményeit.
Emellett a népességszám növekedést nem csupán a születések emelkedő száma okozza, hanem a várható élettartam drasztikus megugrása is, és ebben éppen a fejlett világ a „felelős”. Könnyen belátható, hogy Földünk szempontjából teljesen mindegy, hogy egy ember 80, vagy kettő 40-40 éven át fogyasztja-e. Vagyis ha a bolygónk terhelését leélt emberévekben mérnénk, akkor egy adott időszakban lezajlott növekedés nemcsak az „új belépők”, hanem a „ki nem lépők” miatt is bekövetkezik. Vegyük sorba a teljesség igénye nélkül a következményeket és a lehetséges válaszokat. Az előbbiekkel már folyamatosan szembenézünk, az utóbbiakról inkább szemérmesen hallgatunk, illetve látványosnak tűnő pótcselekvésekkel próbálunk kitérni előlük, és tüneti kezelésekkel elfedni a mélyen gyökerező bajokat.
Az emberiség ökológiai lábnyomának növekedése valóban nemkívánatos jelenség. De ne felejtsük el, hogy ez egy szorzat eredménye: a fajlagos lábnyom és a népesség szorzata. Mi csak a szorzat első tényezőjét kíséreljük meg – kétségbeesetten és reménytelenül – csökkenteni, ahelyett, hogy a második tényezővel foglalkoznánk. Logikailag is cáfolhatatlan, hogy ha fele annyi ember csak másfélszer több környezetrombolást végezne, akkor is 25 százalékkal kevesebb lenne a Föld terhelése, kizsákmányolása. Ugyanakkor az is látszik, hogy a napjainkban gőzerővel beindult környezetvédelmi intézkedések – hiába igyekszünk ezeket megideologizálni – bizony eddigi elért életminőségünk rovására mennek. Hogy csak hogy egy példát mondjak, a nejlonzacskók vagy a PET palackok elleni harc akármennyire nemes indíttatású is, az annak idején forradalminak tartott néhány grammos göngyölegek betiltása és kiváltása mondjuk szakadozó papírzacskókkal és a folyadék súlyát megduplázó törékeny üvegekkel nem igazán a fogyasztók kényelmét szolgálja. (Az újrahasznosítás progresszivitását természetesen én sem vonom kétségbe.)
Ugyanígy az autózás, a repülés, egyáltalán, a modern közlekedés önkorlátozó visszaszorítása sem járható út, a történelemben legalábbis még sosem fordult elő, hogy egy adott társadalom önszántából visszafejlesztette volna korábban elért technikai szintjét. Ha ez itt-ott meg is történt, az mindig valamilyen külső hatás, kataklizma nyomására zajlott. (Gondoljunk csak a fegyverkezésre: melyik felelős állam ásná el végleg a már meglévő, modern fegyvereit?)
Ugyanígy a táplálkozási szokásaink sokszor természetellenes megváltoztatására irányuló radikális kezdeményezések (a húsevésről való lemondás, rovarok fogyasztása) sem lesznek egyhamar általánosan elfogadottak. Ismét: a megoldás nem a marhák, hanem a fogyasztók számának csökkentése. Tudniillik ez automatikusan maga után vonná az előzőt is, és mindenki jóllakhatna. A technikai fejlődés és az általános emberi jólét közötti pozitív korrelációt megkérdőjelezni igen nehezen lehetne. Az utóbbihoz szükséges növekvő energia- és készletfelhasználást sem lehet kétségbe vonni. Lehet ugyan „alternatív” megoldásokkal kísérletezni, de itt nagyságrendi különbségek vannak. Például az elektromos autókra való átálláshoz szükséges villanyáram megtermelése Magyarországon együtt járna a Balaton szélkerekekkel való teleültetésével? Nem, ne legyen annyi autó! – mondják. Igen, ne legyen annyi autós! – mondom én. Ugyanez érvényes a közlekedési dugókra is. Vagyis a környezetkárosítás és a népességszám között is nagy a korreláció, azonban itt a második a független változó.
A probléma tehát mennyiségi kérdés, kevésbé minőségi, mégis csak az utóbbiról beszélünk. A környezetszennyezést úgy lehet radikálisan csökkenteni, ha radikálisan csökkentjük a környezetszennyezők számát. És merjük bevallani, valamennyien azok vagyunk, ki többé, ki kevésbé. Akkor mi is lenne a jó megoldás? Merjük kimondani!
Az életminőség csökkentése továbbra is növekvő – vagy akár a jelenlegi – népességszám mellett világméretű elégedetlenséggel is jár, illetve járna. Ez szociális, gazdasági feszültségeket generál, ami viszont konfliktusokat fog gerjeszteni, és így rövid távon is kontraproduktív lenne. Ismét egy példa: tiltsuk be a káros tüzelőanyagok használatát. De ez éppen a szegény rétegeket érinti, amelyek nem tudnak alternatív megoldást maguknak megengedni! Emellett az is tapasztalati tényként kezelhető, hogy a magas népszaporulat jobbára éppen a szegényebb, hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportokban jelentkezik, ami a nyomor bővített újratermelését, a társadalmi olló egyre szélesebbre nyílását eredményezi, s egyben újabb feszültségeket generál.
És megint visszaérünk a kiinduló válaszhoz. A népességszám csökkentésével ez is orvosolható lenne, mint számos más, világot feszítő probléma – de ezekre terjedelmi okokból nem térek most ki. Összefoglalóan: mérhetetlenül felelőtlen, szűklátókörű és a jövő generációinak érdekével teljesen ellentétes minden olyan politika, amely a túlnépesedés okozta világkatasztrófa küszöbén minél több gyermek vállalására ösztönöz, ahelyett, hogy a kormányok éppen ezzel ellentétben egy hosszú távú, tervezhető, közteherviselésre alapozó, a lehető legkevésbé fájdalmas, drasztikus népességszám-csökkentő program kidolgozásán és kivitelezésén fáradoznának. Mindezzel a jelen problémáit akarják hatványozottan utódaink nyakába varrni, és eleve kilátástalan helyzetbe hozni őket. Ez az elöregedés kétségkívül súlyos problémájának túldimenzionálása és „félrekezelése”, tudniillik ez korántsem összemérhető és nem akkora léptékű gond (természetesen erre vonatkozóan is lehetne alternatív megoldásokat kitalálni), mint bolygónk emberi túlterhelése és élhetetlenné tétele. De tudjuk, ilyen programmal nem lehetne választást nyerni, hiszen a jelen választóitól nem várható el áldozat a jövő választói érdekében. És akkor még meg sem említem az egyházak avítt és bornírt – de sajnálatosan még mindig hatékony – propagandáját, miszerint még a születésszabályozás is ördögtől való pokoli bűn… De ez külön elemzést érdemelne.
Viszont ne felejtsük el, hogy ha mi nem lépünk, akkor a természet fog, ahogy ennek jeleit már tapasztalhatjuk. Kissé patetikusan fogalmazva a Föld védekezik a túlnépesedés ellen a maga eszközeivel. A cikk elején felsorolt válságjelenségek mindennapossá válásával fog „gondoskodni” arról, hogy a népességfogyás beinduljon. De abban – ahogy a jelenlegi pandémia is egy intő jelként szolgálhat – nem lesz köszönet. Ahogy a vírus nem válogat, úgy a többi várható katasztrófa sem fog. Kérdezem, miért jobb, ha gyerekeink, szüleink, szeretteink, barátaink fognak áldozatul esni, miért kell inkább a meg nem született gyermekek miatt bánkódunk? Miért nem kívánunk utódainknak nyugalmat, jólétet, egészséges környezetet és további fejlődési lehetőséget ahelyett, hogy tömegnyomorba akarjuk őket kényszeríteni?
Elismerem, nem lenne könnyű ezt az utat választani. De sajnos a mostani generációknak kell megfizetniük elődeik könnyelműségéért, amivel előre több generáció szaporodási potenciálját felélték. Ugyanúgy, ahogy mi és az utánunk jövők fizetjük meg annak az árát, hogy az elmúlt évszázadokban aránytalanul kizsákmányolták a Föld kincseit, nem törődtek a természettel, annak forrásait kimeríthetetlennek tekintették. A folyamatos növekedés korlátolt dogmáját, miszerint ez az abszolút életcél és legfőbb érték (lásd a GDP-t mint a növekedés mindenhatóságát) a mai napig nem sikerült száműzni a „mainstream”-ből, ami ugyan korábban még a természeti források korlátlanságának naiv feltételezésén alapult, és így bocsánatos bűnnek volt tekinthető, azonban az utóbbi évtizedek ezt cáfoló tapasztalatainak és ismeretének fényében már főbenjáró, emberiség elleni bűntett.
Azzal is tisztában vagyok, hogy nem érett még meg az emberi társadalom arra, hogy felismerje, a sok gyermek vállalása már nem erény, hanem éppen a közösség érdekével ellentétes. Bár még jóhiszeműnek vélt, de nem társadalomtudatos cselekvés, hisz ez egyben a természet jövőbeli kizsákmányolásának, szennyezésének potenciális növeléséhez való, a szükségesnél nagyobb mértékű hozzájárulás is. Az analógia durvának hangzik, de kicsit olyan ez, mint amikor egy család egyszerre több gépkocsit tart, pedig eggyel is el tudna lenni. (Sajnos „a gyermek luxuscikk” mondás isegyre inkább igazzá fog válni.)
Zárszóként: nem a nejlonzacskók számát kell csökkenteni, hanem nejlonzacskót használókét! Stop, Humanity!
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. szeptember 27-én.
