Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
– Már csak az a kérdés, milyen poloskák. Ágyi? – Az mindegy, mert a másik meg büdös – válaszolja felvetésemre a mellettem álló férfi Orbán Viktor március 15-i ünnepségén. A miniszterelnök éppen arról beszél a Nemzeti Múzeumnál, hogy „a mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás”. Merthogy „átteleltek a poloskák”. A férfi fasírozottat majszol (labanc étel, lásd még: faschiertes Fleisch) zsebből, ezen kívül azt mondja, nem engedik meg a poloskáknak, hogy szívják az ország vérét. Eltapossák őket. Azt a lehetőséget kihagyjuk, hogy a poloskák lehetnek lehallgató készülékek is. Vagy Magyar Péter.
Orbán: Átteleltek a poloskák, túl régóta vannak itt a kegyencek, a pokolban külön bugyruk lesz – A Nemzeti Múzeum előtt tartott beszédet a kormányfő, ahol higgadt, áprilisi törvényeket emlegetett, majd válogatott szidalmakkal jelentette be, hogyan fognak leszámolni azokkal, akiket túl régóta viselnek el.
Túl gyorsan jegyzetelek, azt, hogy poloska véletlenül úgy írom, polska – vannak itt azért lengyelek is, de kevesen. Egyiküknél magasba emelt kis házi oltár, rajta a felirat: „Jézus Krisztus Magyarország Királya”. Téved, Jézus ugyanis a szeretet nevében beszélt. A miénk meg ezt mondja, közvetlenül a poloskák emlegetése után: „Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. (…) Tavaszi szél vizet áraszt, hadd vigye őket… Rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket. Ismerünk benneteket. Hiába bújtatok új európai pártgúnyába. A gazdáitok ugyanazok. A terveitek ugyanazok. És ne reménykedjetek, a sorsotok is ugyanaz lesz. Legyőzünk bennetek újra. Újra és újra.” Odáig jutottunk, hogy Magyarország miniszterelnöke szerint vannak az országban emberek, akik eltakarítandó férgek.
De ha már Skarlát betű, többek közt ez is olvasható Nathaniel Hawthorne regényében: „Az ember legrútabb tulajdonsága talán az, hogy kegyetlenkedik csak azért, mert alkalma nyílik rá, mert van, akinek árthat”. Ám ilyesmiket nincs értelme itt, a nemzeti ünnepen megbeszélni. Be kell látni a legnagyobb tisztelettel: fölösleges vallásos emberekkel az istenükről beszélgetni. Csak nem hagy a regény: hősnője Hester Prynne, akit hűtlenség vádjával illetnek, és aki szeretettel neveli házasságtörésben fogant gyerekét. Viseli a sorsát, de a gyerek apját nem nevezi meg: a közösség nagy tiszteletben álló fiatal lelkészét. Csurig vagyunk szimbólumokkal.
Már a kérdések is ostobaságnak hatnak
Idős házaspárral váltok néhány szót még a rendezvény előtt, megkérdezem őket, milyen a helyzetük nyugdíjasként. Azt mondják, ne kérdezzek bolondságokat, mert jó. Az egészségügy? Az is jó. Minden jó. Az a nem jó, hogy butaságokat kérdezek.
A Kálvin téren ellentüntetők demonstrálnak, ilyen feliratú molinókkal: „Petőfi a polgári társadalomért harcolt! Orosz szurony döfte halálra!”
– Mit szólnak ehhez? – mutatom a feliratot egy fiatal férfinak. Nem tudunk miről beszélni. Más szemüvegen keresztül más mozit nézünk.
– Követelem, mondják meg, hogy miért jöttek ide! – válaszolja a férfi.
– De hát oda van írva! – válaszolom. Meg sem hallja.
– Álljanak ki és mondják meg, milyen színben vannak!
Nincs több kérdésem.
Egy nyugdíjas asszonnyal egyszerűbb a helyzet: – Csürhe! – foglalja össze egyetlen szóban észrevételeit. A férje segít: – Minél szarabbul áll az ellenzék, annál inkább tüntetnek. De mit akarnak valójában? – kérdezi.
A legtöbb kormánytól független sajtóorgánumot nem engedték be az eseményre, így járt többek közt a Telex, a HVG, a 24, a Népszava és a Válasz Online is. Arra hivatkozva utasították vissza őket, hogy kizárólag az országos terjesztésű televíziók közvetíthetnek közvetlen közelről, minden más sajtótermék csak a kordonokon kívül dolgozhat. A Magyar Hang meghívót sem kapott az eseményre (ami nem tekinthető meglepőnek, mert lapunkat a kormányinfókra sem engedik be évek óta). Egyébként március 15-én van a magyar sajtó napja. Ez volt a negyvennyolcasok 12 pontja közül az első: “Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését”.
Orbán Viktor ünnepén nincsen demokrácia. Az őt ünneplő tömeget két kasztba tömörítették. Vannak a jobb fideszesek, ők bemehettek a kordonokkal elkerített terület előtti területre, amit további kordonokkal kerítettek el. És vannak a jó fideszesek, ők azok, akik csak a kinti lekordonozott területre mehettek be. A kintiek egymást cseszegetik. Van, aki helyet változtat. Ez még a legjobb családokban is előfordul. „De miért akar odébb menni, ne mozgolódjon, ez felháborító!” Tapintható a feszültség, pedig Orbán épp az imént mondta, hogy „A magyar ember akkor van elemében, amikor a szabadságáért harcol (…) Ez a mi védjegyünk, sőt ez a mi DNS-ünk”.
2022. április elsején, Orbán Viktor és/vagy a Fidesz-KDNP székesfehérvári kampányzáróján még azt kifogásolták az ünneplők, hogy miért nem tapsolok. Nem áprilisi tréfa volt. Most rám szól az egyik szomszédom: ne a telefont nézegessem, figyeljek inkább a Viktorra. Figyelek. Éppen azt mondja, „a Jóisten mindannyiunk fölött”. És nem rogyasztja ránk az eget. Ezt már én mondom.
Vége a beszédnek, „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”, szedelőzködik a nép, közben a Kálvin tér egyik épületének ablakában férfi trombitál. Azt, hogy „A börtön ablakába soha nem süt be a nap”.
