Minden tájnak – függetlenül az elterjedési és tudatossági foktól – van mítosza, sajátosságaiból kigyöngyözött mitológiája. A tájék, ahol irodalmunk egy része él, a Bánság: a nyugati határszél, a végváraké. Hogy mi minden játszódhat közre egy ilyen mitológia megszületésében, az a kultúrtörténészek, eszmetörténészek dolga kimutatni. Tény az, hogya római védősáncrendszer megépítése óta – a hosszú évszázadokon keresztül a legkülönbözőbb végek vonultak erre. A döntő hatás kétségtelenül a török előrenyomulás elleni végvári csatározások reminiszcenciáihoz fűződik, amikor itt a Temes–Bega köz láposain szerveződött az ellenállás, Losonczy György vitézei jártak lovaikkal itatni a vízre, vándorénekesek húrozták lantjaik, és jobbágyok dojnálták zöld levélen bánataik a bástyafeljárók árnyékában, vagy járták összefogózva a kólót.
Érdekes lenne egy ilyen mítosz – a „végváriság” – tudati, irodalmi hajszáleredeztetését levezetni, a távoli ősöktől a város, Temesvár arculatainak máig is meghatározó következményeiig. Tény azonban, hogy ami itt kultúraként született, nagy pontossággal illeszkedik e mítosz keretei közé. Itt soha semmi nem született a „perem” szemléletében, e külső nézőpontú mítosz, hamis-mítosz szemléletében. A „végvár” csak nagyon felületi jelentésértelemben közeli a „perem” jelentéséhez. Mert az előbbi nem csak szélső értékű helyet jelöl a „belső” tájakkal szemben, hanem implicite a hozzájuk való hozzátartozást is. A „végvár” és a „belország” között dialektikus a viszony: a végvár a hátországért van, s a hátország csak általa. Az önmagáért való végvár vagy a végvár nélküli hátország egyaránt ellentmondásos fogalmak.
Nincs végvári irodalom se – csak irodalom. Egységes irodalom, amely hol Temesvárt, hol Köröskisjenőn, hol Pusztakamaráson vagy Nagygalambfalván születik. Ez azonban csak adalék a mű keletkezéstörténetéhez, semmiképpen sem értékmeghatározó – a műnek belső adottságai révén kell értékké lennie, s nem teheti azzá valamilyen lokálpatriotizmus, mely hajdanán a kisvárosok „koszorús költőjévé” ütötte a különböző potentátok látogatására latin versezeteket szerkesztő klasszika-filológust.
De ha egy mű értékét nem is, adott korban a mű szubjektív sorsát, szubjektív pályafutását igenis befolyásolják a létrehozó körülmények, a mű szubjektív adalékai. A későbbiekben egyszerűen érthetetlen tényezők, másodlagos kísérő ízek – a történelem sajnos számtalanszor bebizonyította – szinte minden elképzelést felülmúló tiltakozásokat, gátlásokat voltak képesek kiváltani.
A „végvári jelleg” specifikuma is ilyen árnyaló tényezőkben jelentkezik csupán, de ezek a tényezők mindig irritálóan hatnak egyes kortárs csoportokra, valamely általuk törvényesített norma megszegése által. Az idők múltával, mikor a fejlődésben szintetizálódó norma érvényesül, és ez értéknek minősít egy alkotást, az utódok számára nyilván érthetetlenek mindazok a csatározások, amelyek egyazon igazság más-más megjelenési formái között dúltak, hisz a részletek mind feloldódnak egy egyetemes szintézisben. De a sajátos kimutatása mindaddig óhatatlanul csupán a szembeállítás révén lehetséges.
Ha e „végváriság” kulturális képletének sajátosságát vizsgáljuk, legszembetűnőbb e kultúra „nyelvfelettisége”, többnyelvűsége. Nem kétséges, hogy ez éppen az említett „végváriság” következménye, az évszázados közös harcoké, az egymásra utaltságé, amikor a szó szoros értelmében csak az egymásba vetett „nyelvfeletti” bizalom nyújthatott reményt a túlélésre, amikor csak egy törvény hatott: innen valóak vagyunk, egy földet, a mi földünket védelmezzük. A kard egy nyelven beszélt – miért beszélt volna különböző nyelveken a harc szünetében a citera, síp? Balassi román, lengyel népdalokra írt versei gyönyörű bizonyítékai a végvári „nemzetköziségnek”, termékeny együttélésnek.
E népkohóban a művelődés csakis nyitott lehetett. A népi és később az írásos is. Egy összehasonlító kultúrtörténész nagy számban mutathatná ki e vidéken a vertikális és horizontális egymásra hatásokat. Ha pedig számba vennők a kölcsönhatásoktól ösztönzést nyerő forradalmi újítókat – avantgardistákat s avantgarde-előttieket is – akik „kifelé”, az egyetemes felé igyekeztek kaput nyitni az irodalomnak s általában minden művészetnek, azt hiszem, nem csekély lenne azoknak a száma, akik innen, a végekről indultak el, innen vitték magukkal e végvári „nyitottság” szellemét.
E sajátos kulturális „nyitottságnak” azonban nemcsak előnyei, hanem, úgymond, hátrányai is vannak. Mert aki választhat, válogathat, az válogat is. S nem biztos, hogy amit a legrangosabbnak talál a számára egyaránt befogadható nyelvi kultúrákban, azt épp az anyanyelvi kultúrában leli meg. Lamentálásokkal, vádaskodásokkal persze ezen nem lehet változtatni. Ezt a létező-létezhető versengést „kritikai motorként” kell az anyanyelvű művelődés szolgálatába állítani, ebből kell magunknak mércét szabni. A válogató olvasó ugyanis csupán előre vetít egy – a közeli vagy távoli jövőben – általánossá váló helyzetet. A cél az igények minél változatosabb kielégítése. Nem tehetjük tehát eszményképpé azt az olvasót, aki bármilyen minőséget elfogyaszt, mert saját termék. A saját művelődés istápolásának jeligéje nem lehet jogalap sem a színvonaltalanságra, sem arra, hogy levonjuk a függönyt, lezárjuk az ajtót az elől, ami körülöttünk más nyelven és a nagyvilág nyelvein az irodalomban történik.
Természetesen a válogató olvasó kellemetlen racionalitással rendelkezik. Kellemetlennel, kényelmetlennel mindennemű önelégültség ellen. Mégis az az eszményi olvasó, aki túl tud lépni a mesterségesen keltett rokon- vagy ellenszenvek érzelmi-indulati csapdáin, s csak az irodalomérték tényeinek hódol. A „végvári racionalitásban”, úgy érzem, kihasználatlan lehetőség van az efféle eszményi olvasótípus kialakítására.
A válogatni tudásban jelentkező racionalitás másik megnyilatkozása e kultúrának az átlagosnál talán erősebbre álműveltség-impregnáltsága, az erős urbanizáció, a fejlettebb műszaki, ipari múlt következményeként is, ami egyaránt jellemző íróra és olvasóra. Itt nem akartak az írók géprombolók lenni, s a tudományban sem látták soha a felügyelet nélkül hagyott varázslóinast. Az olvasótábor esetében ez ma a tudománynépszerűsítő, a tudományos-fantasztikus irodalom előnyben részesítéseként jelentkezik – gyakran a hagyományos szépirodalommal szemben.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.
