Mandics György úttörő esszéje A Hét egymást követő három számában jelent meg ötven évvel ezelőtt.
1.
„Sírnak a lányok mint lassú havak / Papa-pa-pam-pam nem szundítanak…” Hogy is van? Emlékezni próbálok. „Sírnak a lányok mint lassú havak / Ágy közelében nem szundítanak / ostoba szerető az ólmos eső / Botladozik… (Botlik, botlik?) Botlik, mordul, és bont vitorlákat! / A fennkölt, süket csókok ajka száradt / Pam-pa-pa-pam és puha.”
Mikor először hallottam – mikor is volt ez? 1961-ben, 1962-ben – azt hittem, sohasem feledhetem el a fekete Orfeusz első énekét, az első kibernetikus költőt. Tudományos neve RPC 4000 volt, de én romantikázó képzeletemmel inkább Cocteau-tól kölcsönzött nevén szólítottam, mely, úgy éreztem, kifejezi varázserejét és idegen: gép voltát is. Úgy hittem, hogy többé költő nem ülhet ásítozva papírja elé. Hittem: vége a bukfenceknek, felelőtlen játékoknak, nyugi-nyugi döcögősnek. Hittem: ez mind a múlté – addig tehette ezt költő, míg csak önmagával futott versenyt, de most már vége, méltó ellenfele akadt, ki legjobban magát adni kényszerít. Irigyeltem és csodáltam, a világ pedig változatlan a maga útján. Nem törődött a kibernetikával. Bennem pedig derengeni kezdett a félelem, hogy az ellenfele létezését tudomásul venni nem akaró nem ösztökélő ellenfelet kapott, hanem legyőzőt.
Félni kezdtem tőle, mert gép-agyát nem köti a természet célszerű nagyságrendjeinek gúzsba kötő törvénye, féltem, mint helyzetére döbbent Prométheusz, ki az istenektől lopott lánggal megrakta ugyan a tüzet, de nem gondolt arra: el tudja-e taposni majd az erdő égéssé dagadó máglyái? A félelem atavisztikus rémálmai között írtam a Kibertörténelem prognózisát: „Nem tudom egy napon / egy huszonnegyedmilliárd neuron-erdős csodamonstrum / nem-e késztet szégyen teljes futással visszavonulni elfeledett barlangunkba. / Leguggolunk a mogyorósban. / Meztelen talpunk alatt ősgyíktojásnyi / csiszolt, kerek kövek. / A nap lebukóban. / Meztelen talpunk alatt ősgyíktojásnyi / csiszolt, kerek kövek. / A nap lebukóban. / Tam-ta-tam, Tam-tam-tamm / Várjuk a mammutokat.”
De az első elektronikus számológép kollégium jegyzetanyaga hidegzuhanyként hatott. Fantom elől futottam. A gép – gép volt. Nagysebességű kretén. Kiskanállal öntötték belé a gondolkodást, számították ki lépésről lépésre kérdéseinek útjait. Léte az emberi lét paródiája volt, de a majmok ösztönös, felszabadult játékossága nélkül. Az irigyelt „művész” nem létezett. Becsapottnak és szerencsétlennek éreztem magam. Bedőltem egy gyönyörű stilizált szövegnek, amit költők írtak, ihletett ember-költőik, néhány véletlenszerű választáson alapuló gépies szókapcsolásból. Ilyenformán az emelődaru is „művész úr” címzést követelhet, hisz kiloccsantott malterpacniaiból egy kis ihlettel, válogatással, szerencsével Tapiest idéző alkotásokat hozhatunk létre!
Ez a becsapottság-érzés, sértődöttség hosszú évekre eltávolított a gépi alkotás kérdéseitől. Solomon Marcus, Fónagy Iván, a strukturalisták törték az első repedéseket Max Bense, A. A. Moles számára, hogy Vásárhelyi, Xenakis, Schöffer, Queneau gyakorlati eredményeikkel betetőzzék hitem visszaszerzését. Szinte hihetetlen méretű változás játszódott le az elmúlt tíz évben. A gépet, amelyik egy feladatot kapott, s az eredményt számította ki, felváltotta a gép, amelyik eredményt kapott, s azt bírálta. S megjelent a jövő csírája is, az önnevelő gép.
Több ezer éves mítosz porbaomlásának vagyunk szemtanúi. A történelmi, társadalmi gyakorlat hamar megszoktatta az embert, hogy fizikai ereje, biológiai védetlensége tényével számoljon, de ezzel szemben, vagy épp ennek kompenzálására kialakította az emberi ész mindenhatóságának, legyőzhetetlenségének, utánozhatatlanságának illúzióját. Az évezredes tapasztalat megszoktatott, hogy akar emelő, hajító, megmunkáló erejének növelésére, a látás, a hallás hibáinak, pontatlanságainak megjavítására, kiküszöbölésére gépeket használunk – mi, „teremtés koronája”, agyunk termékeit, de azt nem tételeztük fel, hogy maga az alkotó agy is rászorul erre a kozmetikázásra. Be szabad engednünk ebbe az utolsó géptelen szentélybe a vasgólemet? Sorra tártuk ki kapuink, ahol egy esetleges vereséget eszünk segítségével csökkenthettünk vagy semmissé tehettünk; de gondolataink titkainak kiszolgáltatása esetén meddig tarthatjuk magunk egy esetleges lázadás esetén? Ezek a ki nem mondott kérdések bujkálnak a laikusok és szakértők tudatában.
Csiu An Tzi félelme munkál: „Az, aki gépeket használ, úgy dolgozik, mint egy gép. Az, aki gépként dolgozik, gépszívű lesz. És aki gépszívet hord a mellében, elveszíti tiszta ártatlanságát. Az az ember pedig, aki elvesztette tiszta ártatlanságát, nem lehet már bizonyos tudata indítékaiban. A tudat bizonytalansága pedig összeférhetetlen a valódi ítélettel.”
A tudat elbizonytalanodása? Igen, a határok összekuszálódtak. Mind megvalósíthatatlanabbnak tűnik Kung mester álma: megvalósítani a szavak pontos használatát. Költőgépekről beszélünk, pedig a költészet szó jelentéstartalmát sem tisztáztuk. Járjunk el tehát Kung Fu Tze szellemében, ha már abszolútumok felé törő elképzeléseit megvalósítanunk lehetetlen. További utunkhoz tehát a költészet következő meghatározását javaslom kiindulópontul: a költészet elsősorban esztétikai percepiálásra szolgáló szóépítmények (konstrukciók, struktúrák) halmaza. A versnek nevezett szóstruktúrák létrehozási technikáit, alapvető megjelenési formáit az esztétikai érzetek felfogásának különböző lehetőségei határozzák meg. A szavak érzékelése három különböző útjának megfelelően (a szót mint grafikai formát a szem érzékeli; a szót mint zenei formát a fül érzékeli; a szót mint a világot, változásait leíró jelsorozatot, a tudat fogja fel) ilyen szempontból három sarkított költői attitűd, s ennek megvalósításaként, kivetítéseként a költészet három modellje lehetséges. A kibernetikus költészet létrehozói a formalizálhatóság útját követve e három mesterkélten elvonatkoztatott modellt igyekeztek megvalósítani, annak ellenére, hogy világos: minden megvalósult mű egyszerre hat, akaratunktól vagy az alkotó akaratától többé-kevésbé függetlenül mind a három előbb említett csatornán keresztül. Tehát, a csupán az egyik modell jellegzetességein, törvényein alapuló alkotási eljárás, mely programozási előnyökkel jár, tudottan egy oldalúsághoz vezet, éppúgy, mint az „izmusok” kiáltványait a gyakorlatban illusztrálni kívánó alkotások. (Az igazi költők bármilyen kiáltvány elveit vallották is, műveikben annál többször tagadták meg annak egyoldalúságait.)
Az első modell, amit megtekintünk, a költészet-grafikáé. A lap tézise: a vers mint leírt szöveg megjelenésében szemünkre ható fekete-fehér jelekből, űrökből épített síkforma. A versélményt a szereplő betűk nagysága, rajza, szimmetriája, aszimmetriája, a sorközök nagysága, az átnyomások, felülnyomatok, a sortördelés adja. Hasonló verset írt Mallarmé, Apollinaire, Tzara, Breton és sokan mások, bár természetesen sohasem vegytiszta formában, és csupán egyik-másik alkotó szakaszuk néhány művében. Kísérleteik nyomán a tartalom és a forma összefonódásának, egymásra hatásának még be nem látható távlatai nyíltak, de megítélésem szerint sok selejt is született. A programálók egy része ezt az utat járta. Példaként a Marc Adrian, Kritz és Wegescheider által programált IBM16–20 II-vel végzett kísérletsorozatot említhetem (Bécs, 1966). A gép a következő feladatot kapta: válaszd ki memóriádból azokat a német, angol, francia szavakat, amelyek a következő jelek egyikéből vannak összetéve: függőleges szakasz a vonal felett, függőleges szakasz a vonal alatt, zárt kör, nyitott kör, és nyomtasd le őket tetszőleges betűformával. A gép a feltételeknek eleget tevő l, I, o, c, d, p betűkből húsz szót választott, s ezeket négy lehetséges betűfajta közül hárommal írta le. Az eredmény egy ilyen grafikai lap volt:
Gondolom, felesleges minden kommentár.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.
2.
A második modell a költészet-zenéé. Elmélete alapjául a verset meghallgató, vagy olvasás közben halló olvasó élménye szolgál. A szavaknak, soroknak első sorban dallamukkal kell hatniuk. A lényeg a hangzás hangulatébresztő szerepe. A rímek, az alliterációk. A sor hangzása, a magánhangzók és mássalhangzók hangulati értékeinek összegezéseként, tagadhatja a sor tartalmát, megmásíthatja vagy árnyalhatja. Klasszikus példaként Poe Hollóját és Verlaine Őszi dalát említhetjük. Ennek a modellnek egyik tiszta megvalósítása Adrian Rogoz „invariáns költészet”-e. A szavak, verssorok zeneiségét szerinte a betű- vagy betűcsoport-ismétlődések száma és milyensége határozza meg. A milyenségeket a betűk különböző felcserélése esetén változatlanul maradó elemek – invariánsok szerint osztályozza, különbözteti meg. Például azok a szavak, amelyeknek első betűjét az utolsóval, második betűjét az utolsó előttivel stb. felcserélve a szó nem változik, lineárisan invariánsok (más szóval: elölről hátulra, s hátulról előre olvasva változatlanok). A nem invariáns elemeket A-val (atom) jelöljük betű, és M-mel (molekula) betűcsoport esetén. Ahhoz, hogy a módszer további részleteit megértsük, tekintsük át a szerző által alapinvariánsoknak tekintett invarianciák táblázatát.
Nyilván nem minden szó tiszta invariáns, de bármelyik felírható alapinvarianciák és nem invariáns jelcsoportok összegeként; legrosszabb esetben az egész szót nem invariáns molekulának tekintjük.
Kis utánanézéssel mégis találunk olyan szavakat, kifejezéseket, melyek zeneisége nyilvánvaló, mégsem illenek be az Adrian Rogoz által vázolt keretbe, illetve illeszkedésük nem problémamentes.
Például:
gyim gyom: betű által megtört invariancia
keserű üresek: globális invariancia (lineáris) invariáns elemekből
uras saru: globális invariancia (lineáris) nem invariáns elemekből
duhaj hajdú: globális pillangó, melynek közepe globális bustofredon
felesleges: egymást keresztező pillangó és rombusz invariancia
A rím jelensége egy vagy több sortól elválasztott pillangó invariancia.
A vázolt hiányosságok nagy része könnyen kiküszöbölhető lehetne a globális vagy szuperinvariancia fogalmának bevezetésével, mely önmagában nem invariáns kifejezések, távoli ismétlődések rögzítése lenne. Mindezek, úgy érzem, elegendőek lennének bármely szöveg, sajátos esetben egy vers invariáns felírására. Példaként Pilinszky János Harbach 1944 című verséből választottam találomra egy szakaszt.
Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájból a terheket.
Szimbolikus jelöléssel ez a következőképpen írható fel:
Az invariálódási utak grafikus képe a következő ábrázoláshoz vezet:
Ez az általános séma nyilván más hasonlóan invariáns szavakkal is kitölthető lenne. De ilyen szavak keresése hatalmas munka, s nem tudható, lesz-e a megszületendő variánsok között olyan, amelyik megéri a fáradságot. És itt lép közbe a gép. A gép memóriáját feltöltik szavakkal, az invariancia szabályaival, az invariancia grafikus képével. A programátor-költő elképzelt vers-zenéjét egy, a számológéppel összeköttetésben levő képernyőre rajzolja. A gép elemzi a látottakat, összehasonlítja a memóriájában elraktározott invarianciákkal. majd az invariálódási szabályok segítségével kiválasztja szótárából a megfelelő szavakat, s közli alkotójával az eredményt. E vegytiszta modell gyakorlati megvalósításával a matematikusokból, kibernetikusokból, zenészekből, festőkből, költőkből, filmesekből, építészekből, esztétákból álló román kibernetikus művészeti csoport foglalkozik. A kísérlet eredményeinek, gyengéinek értékelése a következő évek izgalmas feladata lesz.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 46. számában, 1973. november 16-án.
3.
A költészet harmadik megvalósulási lehetőségét a költészet tudatmodellje írja le. A szó tükör és építőkő a valóság újraszintetizálásához. A szó a megismerés fegyvere és eredményeinek közlője. Ez a modell a legértékesebb legmagasabb komplexitású, leggazdagabb esztétikai jelentéshordozókban. De itt ütközünk a kibernetikus költészet alapnehézségébe: a gép nem érti a manipulált szavak tartalmát. Fogalmak azonosságát csak mint szavak formai megegyezését képes megállapítani: a „konyhasó” és az „NaCl” azonosságának vagy különbözőségének kérdése csak rossz eredményeket adhat. Hatalmas memóriájú gépekre van szükség, hogy egy különlegesen megírt értelmező szótár segítségével tényleges tartalmi döntéseket végezzenek – bár elemi szinten. Addig a gép által létrehozott tükröző vers szükségszerűen a programátor tükrözése lesz. Alkotni – egyenlő: választani, de hol a gép szabadsága?
A gép szabadsága részleges, hogy ne zavarja a programátor tartalmi elképzeléseit, és csak megszabott határokon belül teljes. Munkája lényegében az összes lehetséges szinonima illeszkedésének kipróbálásában áll. Amolyan hangulati összhangzattanpróba. Célja, hogy a költő ne szalasszon el egyetlen egy megformálási lehetőséget sem egy adott elképzelés keretén belül. Példa rá a Cambridge Language Research Unit számológépe által alkotott két variáns (programátorok: Margaret Masterman és Robin McKinnon Wood):
(I)
a levelek minden zöldje
illat fekete tó a fákon
reccs a hold eliszkolt
(II)
a rügyek minden fehére
villám havak csúcsa tavasszal
bang a nap elfeketedett
Összefolyó szósaláta? Tegyük csak ki a központozást!
(I)
A levelek minden zöldje
illat. Fekete tó a fákon:
reccs! A hold eliszkolt.
(II)
A rügyek minden fehére
villám. Havak csúcsa tavasszal:
bang! A nap elfeketedett.
Vagy a fákon lebegő éj-fekete tó metaforáról lemondva másként:
(I)
A levelek minden zöldje
illat. Fekete tó. A fákon:
reccs! A hold eliszkolt.
(II)
A rügyek minden fehére
villám. Havak csúcsa. Tavasszal:
bang! A nap elfeketedett.
A programátorok által a gépre kirótt penzum, a kiagyalt versterv előbukkan:
Bizonyos számú növényrész színe, tulajdonsága. Összetett tájelem. Valahol? Valamikor? Zaj. Egy égitesttel történik valami.
Vagy a gép számára formalizálva:
Válassz szavakat a következő kategóriákból:
Növényrész.
Mennyiségjelző.
Szín birtokosraggal.
Tulajdonság.
Tájelem jelzővel.
Hely vagy idő.
Hangutánzószó.
Égitest névelővel.
Ige
Ezek után már csak a memóriába táplált kifejezéslisták teljességén meg persze a variánsok közt választani tudáson múlik a siker. A többit elvégzi lustaság és kihagyás nélkül a gép.
Lényegében hasonló elven alapulnak a „potenciális” irodalmi kísérletek is. A kezdet Fónagy Iván nevéhez kapcsolódik, aki a Mallarmé lírájának P. Guiraud által összeállított leltárából kivonatolt kulcsszavak segítségével egy olyan szöveget hoz létre, amelyik tömören előadja a költő életrajzának főbb mozzanatait. A következő lépés: Kafka Kastélyából Max Bense 16 főnevet, 16 melléknevet, két igét, néhány névmást juttat egy számítógép memóriájába, amelyek segítségével az előbb ismertetett rendszer szerint a gép egy „potenciális” Kafkát alkot. 1968-ban Edmond Nicolau Omar Khajjam rubayatjaiból alkot „potenciális” Omar Khajjamot. A módszer csak annyiban módosul, hogy nem kulcsszavakat, hanem véletlenszerűen feldarabolt sortöredékeket illeszt össze. Az eredmény két négysoros, amit a România literară is közreadott (1969):
Rubayat (I)
Mivel belül és kívül, odaát, körül és lent
köröz a Hamu – és ő virágzik most is
„Kis gyermeke hibázva tapos a sötétedésben?”
Az egyszer kivirágzott virág halott mindörökre.
Rubayat (II)
Akkor le ehhez a földi mindenhez
amelynek kapui szelek esőből
miként az angyal orcájú hó
leszáll mi magunk nem vagyunk sem itt sem ott.
A potenciális irodalom tehát a lényeges jegyekben való utánzás szellemében születik, hasonlóan a paródiához, de az alkotás gépi szimulálása által. Alkotásainak lelke az algoritmust – a mű felépítését vezérlő szabálysorozatot – alkotó esztéta. Eszménye a „homo ludens”, aki a totális lehetőségekkel játszik permutációs játékokat, eszköze áruházakban beszerezhető kis univerzális algoritmus, amelyből minden fogyasztó utánozhatatlanul egyéni hangokat, szövegeket csalhat ki gondolkodás, előtanulmányok nélkül.
A potenciális irodalom útja nem a művészetek demokratizálódásához vezet, ahogy ezt a permutációs játékoknál megrekedő művészet apologétái fel szeretnék tüntetni, hanem a csömör, a művészeti rágógumi önmegsemmisítő iszonya felé. Lescure S+7 módszere (egy tetszőleges szövegben minden főnevet, az értelmező szótárban utána következő hetedik főnévvel helyettesít, az adott mű potenciális variációját nyerve), G. Peignot lipogramatikus művei (egy adott betű vagy betűcsoport nélkülözésével alkotott írások, vagy ezek törlése által keletkezett új potenciális művek), Raymond Queneau végigolvashatatlan versesfüzete (a benne foglalt tíz szonett minden sora külön papírszalagra van nyomtatva, így az eredeti tizennégy lehetőségen kívül tetszőlegesen kiválasztva tizennégy sort számtalan, pontosabban 1014 szürrealista olvasmányélményt ígér), a François Le Lionnais által vezetett Potenciális irodalmi műhely szinte valamennyi műve, eredménye megreked ezen a szinten. Az olvasóval való dialógus kiszolgálássá szürkül. A világ egyre elmélyültebb megismerését, annak megváltoztatása céljából, nem lehet a gombnyomogatók passzív állapotában vegetáló emberekkel elvégezni. Gondolkodásra csak gondolkodtató művészet nevelhet.
Nem szabad beigazolódni hagynunk Csiu An Tzi félelmét – „az, aki gépeket használ, úgydolgozik mint egy gép”, – nem szabad engednünk az elgépiesedés – „gépszívűsödés” – veszélyes kényelmének. A gépnek nem helyettesítenie, hanem segítenie kell az alkotót (átvenni például a munka rutinális részét), nem elmosni az alkotók közti határokat, hanem kidomborítani még jobban az alkotás és mesterségismeret közti különbséget.
A kibernetikus gépeknek a verskézművesek sírásóivá kell lenniük, hogy szabad út nyíljon az esztéta, tervező, a magas képzettségű, merészen új gondolkodású alkotók előtt.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 47. számában, 1973. november 23-án.
