Gyalog mentek Miskolcról Budapestre, útközben találkoztak kollégákkal és nem kollégákkal, bejelentették, folytatják a tiltakozást és a küzdelmet úgy, hogy a diákoknak abból kára ne legyen. És nem akarják tudomásul venni, hogy már elbuktak.
Senki sem magányosabb a magyar pedagógusnál és diáknál.
Nem tudom, egyáltalán észrevették-e, hogy vesztettek. Nem azért, mert a kormánynak sikerült volna megtörnie az ellenállásukat. Nem azért, mert a kollégáik többsége nem mer csatlakozni az engedetlenséghez. Mert fél a munkanélküliségtől, fél a tankerületi bosszútól.
Nem ezért buktak el.
Miattunk buktak el.
Merthogy elég nyilvánvaló, hogy a pedagógusok és a diákok egyedül nem tudnak nyerni. Hiszen nincs erejük, nincs súlyuk. Szlogenjeik vannak (A sztrájk alapjog; Tanár nélkül nincs jövő), de kit érdekel? Hogyne lenne jövő tanárok nélkül? Hát milyen alulképzett pojácák hordják szét a prédát? Ha esetleg még jobb oktatást kap, akkor nem a termálvizes medencében, fürdőgatyában, telefonok nélkül igazítja el a polgármestereket az akkor regionális középhatalomnak számító fideszes képviselő? Ehhez nem emelt szintű érettségi kell, hanem lopásoptimalizált rendszer.
Szombaton Budapesten több mint ezren várták a Miskolcról érkező menetet, hogy együtt tüntessenek. Több mint ezren. Nem bánom, lássa ezt bárki diadalnak. Nekem ez a kudarc maga. Ennyi hónap erőfeszítés után ennyire futja.
Dudálásra, ha a budapesti körúton állnak sorfalat a diákok és a tanárok. A kormánnyal elégedetlen dudál, ha éppen autóval jár. Mikor hátrált meg a kormány a jelszavak skandálása miatt? Mikor vonult vissza dudálás miatt?
A tiltakozók már akkor elbuktak, amikor a rezsim ellehetetlenítette a sztrájkot. Sztrájkolhatnak a tanárok, csak közben dolgozniuk kell. Erre volt válasz a polgári engedetlenség, amire az oktatásirányítás – feltételezésem szerint korántsem saját hatáskörben – felmondásokkal válaszolt. Az ellenállás apró gesztusait kiszámíthatatlanul és aránytalanul keményen torolta meg.
Engedetlenkedjetek. Ki lesztek rúgva. Gyalogoljatok száznyolcvan kilométert. A sajtó egy része beszámol, a bátrabb helyiek pogácsát adnak és mernek beszélni. Számít? Nem számít.
A tanárok elbuknak. És a diákok is elbuknak. Elbuknak a legjobbkor lázadó, okos vagy kevésbé okos, elszánt vagy csak sodródó, életük talán első nagy önálló tettét meg- és átélő diákok, akik arról győzködnek, hogy ők a jövő; a jövőnk, ha úgy tetszik.
A tiltakozók azért buknak el – ha semmi sem változik –, mert magukra maradtak. Persze, sokan voltak már valamelyik tiltakozáson. Mert aggódnak az oktatásért. Vagy nem szenvedhetik a kormányt. Az ellenzéki közönség óriási reményekkel figyeli a tanárok és a diákok harcát. Néha még dudál is.
Ám ennél több nem történik. Mert a kormányt utálók nem szolidárisak a tanárokkal. Honnan tudhatjuk? Elég körülnézni. A tanárok és a diákok küzdelme miatt bármi és bárki megmozdult volna?
Nem állt le az ország. Nincs önzetlen szolidaritás. Az egyéni alkuk számítanak. A néhány százalékos béremelési alku fontosabb, mint a fundamentális változás. Ha pedig így van – és úgy tűnik, így van –, akkor ebből csak kudarc lehet. A magányosok sorsa a bukás.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. január 10-én.