Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, amikor a fővárosi Petőfi Sándor művelődési ház felszólított, lennék – talán mert földiek vagyunk – Franyó Zoltán házigazdája, abból az alkalomból, hogy két előadást tart: az egyiket Petőfiről, a másikat a műfordítói munka szerepéről a népek kölcsönös megismerésében-megértésében. Hiszen a 87. esztendejét, annak is a végét taposó Zoltán bátyánk játszi könnyedséggel fáraszt ki bárkit, akár egy vita időtartamáról, akár a hevességéről van szó. (Bocsánat az intim részletért, de ő maga terjeszti széltében-hosszában, hogy én „már” éjjel fél egykor ágyban vagyok, amiért ő egy kis rögtönzött dalárda felléptetésével állt bosszút az ablakom alatt. Igaz, hogy akkor még fiatalabb volt – legalább másfél esztendővel.)
De térjek vissza a felolvasásra, amely a vitával együtt rekordidőig, mintegy három óra hosszat tartott. Eltekintve attól a végeérhetetlen adathalmaztól, a külföldi kiadások özönétől és az évszámoktól, amelyekkel Petőfi világhódító útját bizonyítandó bombázott, Franyó Zoltán Petőfi-ismertetésében az volt a legizgalmasabb, ahogyan szembeszállt a főleg fiatalabb olvasótáborral, amely az ő tapasztalata szerint nem ismeri és ezért nem is értékeli eléggé a költőt. Rosszallásának kimértebb tanújelét adta a felolvasás során, de annál kevésbé higgadtat, annál harciasabbat a vita pergőtüzében. Viharosan védte, támadva védte, ellenvéleményeket kriprovokálva és megsemmisítve védte Petőfit, haragosan és olykor kikelve magából, mint egy jeladásként egy olyan rohamra, amely szerinte méltatlanul nem indult meg eddig.
És nagyon meggondolkoztatóan, mondván, hogy Petőfitől már csak az iskolában elkoptatott verseket tudjuk és szajkózzuk. És hogy feledésbe merül az örökifjú, a vérbő, az eleven és halhatatlan életmű.
És még ha távol is tartjuk magunkat az elhamarkodott általánosítástól, nincs-e igaza Franyó Zoltánnak? Hiszen épp az ő előadásából értesültünk távoli, egzotikus népekről, amelyek most fedezik föl Petőfit; nincs-e itt az ideje, hogy mi is újra fölfedezzük? Tankönyveken és ünnepségeken túl – Petőfit, a bármikor elolvashatót, Petőfit, a káprázatosan sokoldalút, a Baudelaire-rel, Rimbaud-val és még a legmodernebbekkel is sikeresen mérkőzőt az örök modernség dolgaiban?
Erről eddig nemigen beszéltünk – de nincs-e igaza annak, aki most hívja fel a figyelmünket: igenis, beszéljünk róla!
Megjelent A Hét V. évfolyama 23. számában, 1974. június 7-én.
