Weimartól alig egy órányi járóföldre terül el az a kis helység, amelynek a neve csak akkor hökkent meg, ha lefordítom. Buchenwald: Bükkös. Mennyi béke, mennyi nosztalgiás megnyugvás zsong ebben a barátságos helységnévben, s mennyi rémség cikázik azon az elkoptatott filmszalagon, amelyet talán óránként vetítenek itt a látogatónak. Iszonyú, hogy megint csak Goethe szelíd-szigorú arca tűnik fel a vásznon, mint olyasvalakié, aki ezt a vidéket, szívből szerette, s időnként idemenekült a csendjébe, békéjébe…
Dachau és Mauthausen után ugyanazok a szörnyűségek és egy kicsit megint mások, és attól még megrázóbb lesz minden, hogy a gépesített halálnak, a halál futószalagjának is megvan a maga „couleur locale“-ja, sajátos, helyi leleménye. Például a tarkólövő-mérce: a foglyot a falhoz állították egy közönséges mérce alá, mintha csak a testmagasságára lennének kíváncsiak, s aztán a szomszéd helyiségből lőtték le egy lyukon keresztül. Talán csak azt akarták ezzel elérni, hogy a fogoly ne ellenkezzék, kapálódzék, dulakodjék, s ezzel fölösleges fáradságot takarítsanak meg maguknak.
A harminckét nemzet, a több ezer gyerek és az 56 545 meggyilkolt fogoly táborában majdnem tizenkét évig élt, és itt halt meg a német munkásmozgalom vezére, Ernst Thälman. Emlékszem, tizenegy éves voltam, amikor először olvastam róla – és huszonkettő, amikor utoljára. Ezt a rettenetes hosszú időt töltötte tehát itt, míg én gyerekből fiatalemberré nőttem, s ha erre gondolok, végigfut a hátamon a hideg, annak a gyilkos mércének a hátamhoz tapadó hidege. Elképzelhetetlen, hogy kibírta. Harminc éve, 1944. augusztus 18-án végezték ki, de hozzánk és általában Európához csak jóval később ért az eltitkolt hír; mintha csak most tartanám a kezemben a lapot – talán a România liberă volt, a felszabadulás után, de még a Tîrgu Jiu-i táborban –, amely beszámol a tizenegy évig tervezett, és végül mégis csak kiszivárgott náci gyilkosságról.
A moziban egy asszony ül mellettem – orosz vagy lengyel, nem veszem ki jól, mert csak suttogva szól a kislányához –, a kezében nagy csokor virág, és vetítés közben egyszerre csak rázni kezdi a zokogás. Meggyilkolt hozzátartozójához kellett érkeznie, talán először. Aztán nem látom már többet, csak a virágokat, számtalan csokrot az emléktáblák alatt: egészen másféle virágok ezek, mint a weimariak, de a színük és az ígéretük is ugyanaz, a goethei emberség ígérete, Weimar napsugaras szépségének ígérete, a kerteké és a békéé, a múltba-jövőbe bizakodóan tekintő emberarc, a kegyeletben, hagyományápolásban, alkotásban megszépült emberarc ígérete.
Megjelent a Hét V. évfolyama 45. számában, 1974. november 8-án.
