Mifelénk csak télen észleltem ilyet, amikor a felhők súlyos kárpitja szinte mennyezetként ereszkedik le a tetőkig, a tenyérnyi hótakaró süppedő szőnyegnek tetszik, s az épületek külső falai belső falakként vesznek körül: a leszűkült világ kitágult otthon benyomását kelti. De nyáron ezt még soha nem láttam, csak most Weimarban először: odakint is bent voltunk, mintha nem is a várost ültették volna tele virággal, hanem a virágos gyepszegélyt vették volna körül barátságosan óvó, bensőségesen istápoló falakkal.
Nem kint az utcán voltunk, hanem bent egy kertben, sűrű lombok tarka árnyékszőnyegei közt a szikrázó napsütésben. S az illúziót még az is fokozta, hogy néhol nem volt járda, az egyenletes kövezet háztól házig terjedt, ahogyan csak tágas udvarok macskakövei szoktak. Nem tudom, hogy érzékeltetné-e ezt a meghitt hangulatot a színes fénykép, amelynek a készítéséhez amúgy sem értek, így csak a szavak és szóképek megbízhatatlan közvetítésével próbálom tovább adni az élményt, hogy mit jelent egy boltíves öreg kapu, amikor mindkét irányban bentről befelé nyílik, befelé a barna festésű lépcsők felől a város virágágyás pádimentuma felé, és befelé a házba is, ahol Goethe vagy Liszt Ferenc vagy Schiller lakott.
Különös érzés olyan angol feliratú rézkarcok között bolyongani, amelyeken Schiller tekintete ismerősen pihent meg; és különös érzés olyan könyvek közé tévedni, amelyeket nem Goethe írt, hanem Goethe olvasott.
Egy kalamáris, egy öreg óra, egy kerti pad, egy ágy, amelyben Goethe meghalt (Mehr Licht!), és valahol itt van a közelben az a zilahi román diák is, akivel egy napot meg egy éjszakát utaztunk át Visegrád és Esztergom és a Spielberg alatt, mert egy csoport leánnyal ide tartott a nyári zenei fesztiválra vagy szemináriumra, a címét is megadta (Liszt Ferenc Főiskola – tizenöt esztendőt töltött a zeneszerző ebben a városban), de nincs időnk felkeresni, talán zavarnók is; hiszen munka a zongorázás, és nem is könnyű.
Talán Schillert is zavarjuk, meg Goethét is, kissé alkalmatlankodónak érzi magát az ember a házukban a turista-szájtátiságával is, ahol annyi volt a dolog, és talán még mindig van egy kevés, mert az idő, mintha megállott volna: most van akkor és akkor volt most, ugyanaz a napsütés és ugyanaz a rézkarc, ugyanazok a virágok ugyanabban a talán hetvenezres – tehát jó néhány kisvárosunknál kisebb – városkában, amelyben mégis elfér Goethe, Schiller, Liszt, Herder és Wieland; és elfér egy egész köztársaság, amelyet a nevéről emlegetnek, és az, amibe torkollt, sajnos, az is itt van egy kőhajításnyira: Buchenwald…
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.