Minálunk megint vizsgaszesszió volt. És mennyi volt már! És mennyi lesz még! De ez már a népesség-statisztika tárgykörébe vág, s ezért inkább hagyjuk…
Aki nem tudja, hogy az ilyesmi micsoda, annak készségesen elmagyarázom. Tehát először is nem szabad hangosan beszélni. A szülőknek. A fiataloknak szabad. Mert ők vizsgaszesszióban vannak. Még a rádiót is szabad nekik bömböltetni. Mert olyankor kikapcsolódnak.
Akik ismernek, tudják, hogy szívesen foglalkozom matematikával, bogos számtani feladatokkal. Egyet sosem tudtam kiszámítani. Hogyan lehetséges az, hogy minden vizsgaszesszió alkalmával megtelik a lakásunk diákokkal, és hogy lehet az, hogy ahány ismerősömet megkérdem, az ő lakásuk is színültig tele van. Valami titokzatos többletet sejtek emögött. Vizsgaszessziók között minden lakásban ott van az egy-két tanuló, legfönnebb három-négy. Vizsgaszesszió idején ezek megsokszorozódnak. Talán többen tanulnak, mint ahányan vizsgáznak? Vagy többen vizsgáznak, mint ahányan tanulnak? Eh, bele lehet bolondulni.
De nemcsak ebbe. Hanem abba is, hogy az övék a nagy szoba, meg az övék a kis szoba, meg a kávé – az ebédet többször is újraosztják, mint a kártyát. S ehhez jó képet kell vágni, mert az ember máskülönben érzéketlen fatuskó. Nem érti meg a fiatalok gondjait, kérdéseit, aggályait, szorongásait, kimerültségét.
Mondom, megint vizsgaszesszió volt. Elköltözni sem lehetett. Mert hova is költözött volna az ember? Mindenütt vizsgaszesszió volt.
Ilyenkor aztán nem is fontos semmi – csak a vizsga. Az én munkám nem fontos, az anyjuk munkája nem fontos, a senki munkája nem fontos. Illetve nem is munka. Csak az a munka, amit ők művelnek. Még az sem munka nekik, hogy megfőzöm a kávét. Vagy hogy kiviszem a hamutartót. Vagy hogy bemegyek az írószövetségbe vagy a szerkesztőségbe vagy mit tudom én, hova, és megkeresem azt az egy könyvet, amely sehol sem kapható, és amely nélkül nem lehet vizsgázni. Mindez csak segítség. S mint ilyen: kevés. Elenyészően kevés.
Esztendő elején kis szürke statisztikai zsebkönyvek szoktak megjelenni, hogy az elmúlt évben mennyit termeltünk, hány folyóiratot hoztunk ki és hányan tanultak. Az utóbbi adattal sosem értek egyet. Szerintem többen. Azt hiszem, nem vizsgaszesszió idején számolták meg őket.
Vagy nem nálunk otthon.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.
