Újfent mozgolódás az értelem és a szép, a nevelés és a felelősség berkeiben, fegyverek próbálgatása, kedélyek nekibuzdulása ősi ellenségünk, a giccs ellen. Hogy hol kell a dolog végét megfogni, azt, mint annyiszor, megint csak kapiskáljuk. És nem egy szándék mögött ott lappang az eredendő nagy tévedés, hogy csak a giccs mint termék ellen kell harcolnunk, holott kitűnő példával szolgál az amerikai prohibíció csődje: a holdfényes szarvas éppúgy eljut a maga fogyasztójához, ahogyaz itóka eljutott a jenkihez.
Az lenne szép, ha a senki nem kívánná többé az italt, ha a giccs igényét fűrészelhetnők el valahol. Ami korántsem egyszerű. Újraolvasván Szilágyi Domokos Garabonciását, megakad a szemem az egyik ismert címen: Vasárnapocska. Hát ez az! Ha csudaszert nem is tudunk még, a diagnózis itt van. Szilágyi doktor úr tudja ezt: amikor az érzelemgazdag ember vasárnapra virrad, akkor üli meg a giccses beállítottságú a maga vasárnapocskáját. „Blues made in New Orleans“-nal, kacsácskával, mókuskával, éjfélecskével, s azzal, hogy Bözsi ne sírjon, Bözsike drága – a kellékek mind a Szilágyi Domokos diagnózisából – bocsánat,verséből – valók.
Mert a giccs-igény: állapot, sajna elég tartós, elég állhatatos, és aki ebben az állapotban leledzik, hiába próbálunk neki mást adni, arcunkba löttyinti, mint a jenki a citromlevet… Nézett-e már valaki megrázó, nagy filmet a moziban úgy, hogy a háta mögött röhincséltek? Hát ez a mi munkánk, s ugye, hogy nem is kevés?
Persze van átmenet, van ingadozás is, amikor még lefékezhető a fertőző folyamat, és persze, hogy lehetségesek a térhódítások, és persze hogy meg kell tenni, amit lehet. De a harc kevés sikerrel kecsegtet, ha nem ismerjük eléggé az ellenfelet. Ez pedig egy tudatforma, létforma, aranyoskám-cukorfalatocskám létforma, minden létformák lehető legolcsóbbika kis, kényelmes szomorúságokkal és kis, kényelmes győzelmekkel. Langyos repesése a szívnek, egy kicsit hazug, egy kicsit önámító, a fene érti, hogy mitől lehet ennyi langy és kényelem ilyen szívósan.
Ezzel illenékelsőbben is számot vetazoknak, akik Dosztojevszkijt ajánlják a Szívek harca és Bartókot Bözsinesirjon helyett, hogy kevés területén a mi gyarló életünknek függ össze ennyire minden mindennel, neveléssel, környezettel, világfelfogással, emberséggel, létviseléssel – de miért is próbálnám tovább sorolni, mikor a sor végtelen…
Megjelent A Hét V. évfolyama 14. számában 1974. április 5-én.
