Könnyűzenét hallgatok, és valami idegesít. Nem is jövök rá rögtön, hogy mi. Hiszen –őszintén szólva – nem is figyelek nagyon oda. De talán nincs is ilyen igénye a könnyűzenének, hogy az ember nagyon odafigyeljen. Csak hangulattal kíván aláfesteni egyéb tevékenységeket. Van, aki könnyűzenét hallgat, amikor olvas, van, aki nem zárja el a magnót, ha beszélget. A Kreutzer-szonátátnem tudnám például meghallgatni, miközben a bemondó a sporthíreket sorolja.
De a könnyűzene az más, én is megszoktam, hogy ne figyeljek oda. Ha nem másutt, lokálban. De most, a fene tudja, valamiért idegesít. Hogy miért, arra semmiképp sem tudok rájönni, persze, ha nem figyelek oda. Semmiképp sem azért, mert ellenzője vagyok a könnyűzenének. Nem vagyok. Csak most idegesít, kivételesen. Nézzük csak…
És akkor váratlanul rájövök. Amikor kezdek odafigyelni. Rájövök, hogy a szövege magyarul van. És nincs egészen magyarul. Hogy a nem túlzottan igényes szöveg dühös hadiállapotot tart fenn a dallammal. Szinte birkóznak, viaskodnak egymással. És meg kell mondanom, hogy sajnos, a szöveg marad alul. Ez csak természetes. Hiszen másodrendű a szerepe.
Emlékszem, egy időben nem volt magyar könnyűzene (tánczene). Igaz, román sem. Aztán ennek a műfajnak is megszülettek egyrészt a szerzői, másrészt előadásának lehetőségei. A magyaróra a tévében, magyar hanglemezek, klubok, előadások. S a szerzők: többnyire ügyes, gitáros gyerekek, csupa szépség, csupa lelkesedés, csupa szerelem. Népi dallamok ízléses feldolgozása. S az a kicsi bánat, az a kicsi fájdalom, amelynek a rezgése olyan lehelet könnyűen halkul el a húron. Egyszóval: szép.
De akkor miért idegesít? Mert a dallamhoz idomulva következetesen röviden éneklik a hosszú magánhangzókat, és hosszan a rövideket. A csókból „csok“ lesz, a vágyból „vaagy“. És nemcsak úgy néha, és nem csak ügyetlenségből, hanem – úgy látszik – előre eltökélt szándékkal. Attól modern ez a zene, attól egzotikus. Nem tudok én sok nyelven úgy, hogy ezt észrevegyem. De amennyire észrevenném, nincs mit. Úgy látszik, magyar különlegesség ez a gitáros, zenés nyelvgyötrés. Ezért – amióta oda is figyelek – már nemcsak idegesít, hanem bosszant. És aggaszt. Annyi fesztivál és találkozó után nem lehetne az ütem és a dallam találkozását is valahogy nyélbe ütni? Mert egyébként szép. Nem lehetne az említett gyötrelmek nélkül hallgatni?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én.