Egészen váratlan, meglepően váratlan dolgok eshetnek jól az embernek. Itt van például az óceán áramlásának pontosan feltérképezhető mikéntje, ami enyhén szólva – sosem volt különösebben szívügyem. Miért is lett volna – sosem avatkoztam bele az óceanográfus monacói hercegek magánügyeibe. Úgy szép, ha az óceán minél szeszélyesebben áramlik, kavarog és gyűrűzik. A kanadai halászoknak viszont kenyérkérdésük ez, érthető tehát, hogy mintegy három esztendővel ezelőtt nem kevesebb, mint 30 000 palackot bocsátottak vízi útjára. Minden ledugaszolt palackban egy-egy megcímzett levelezőlappal, s azzal a kéréssel, hogy a becsületes megtaláló írja meg nekik: pontosan hol és pontosan mikor. bukkant rá a palackra. Az összesített adatokból, gondolom, elég megbízható térképet lehet fölvázolni.
Amiről viszont úgy érzem, hogy engem is, minket is közelről érint: három esztendő leforgása alatt 7000 levelezőlap érkezett vissza. Nem tudni, hányan horgásztak ki palackot, de ebből hétezernek fontos volt a kanadai halászok mindennapi kenyere, hétezer ember úgy érezte, hogy kutya kötelessége megküldeni a kért adatokat. Hétezer ember ki tudja, hány földrészről, hétezer ember, akinek döntő többsége sosem látott még kanadai halászt, akinek a kanadai halhozam bizony édesmindegy lehetne. S miközben annyi minden történik a világban, amitől ráncba szalad az ember homloka, miközben itt is, ott is csöppet sem békés tűzcsóvák hasítanak bele az éjszakába, hétezer ember embersége egy nem világraszóló, még csak nem is látványos ügyben – nos, egész egyszerűen jólesik.
Jólesik az embernek, jóleshetik sajátosan az írónak, akinek a palackposta jelképe voltaképp az élete célját, élete értelmét fejezi ki. Még ha együgyű okoskodással is, de arra következtethet, hogy a maga vízre bocsátott palackjainak is célhoz érhet egy bizonyos hányada. És akkor leveszi a polcról egy nemhogy méltatlanul elfelejtett, de azt hiszem, hogy méltatlanul meg sem igen ismert költőnek kerek negyven éve és néhány hete – 1930 szilveszterekor, nagy iszonyatok küszöbén és nagy iszonyatok meghirdetőjeként – írott versét, az Üzenet a palackban címűt, amelynek zárósorai így hangzanak:
Itt vagyok az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
s a fogat összeszorító Dac
Végső Magassági fokán, valahol messze vidéken,
és kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbre.
A költő neve pediglen: Karinthy Frigyes. Sej halászok, halászok, ha őt is, őket is meghallgatta volna a kortársak egynegyede…