Menjen el ez a néhány sor Kászonaltízba, és jusson el oda könnyebben, mint eljutottunk mi, a Napsugár körútjának négy kocsirakományra rúgó írója, mert minket az út szombaton nem akart fölereszteni Kászonaltízba és Kászongyöngyébe, ahol elszállásoltak, vasárnap pedig a visszatérést próbálta megakadályozni a kiadós országos eső és a még kiadósabb helyiérdekű sár, mondom, menjen el ez a néhány sor az altizi művelődési otthon könyvtárosnőjéhez, akinek a nevére csak hozzávetőlegesen emlékszem, és restellném hibásan leírni, ami részemről annál nagyobb pimaszság, mert a mai napig tartozom neki egy zacskó kombinált por árával, ugyanis egy heti barangolás után belázasodtam, mire készségesen és kéretlenül elfutott a patikába, de a gyógyszer ellenértékének az átvételére már semminemű készséget nem mutatott, úgy gondolván, hogy a vendégmarasztaló sár mellett ez is hozzátartozik a vendégszeretet kinyilvánításához, mint a bőven körbejáró és illatosan gőzölgő kávé.
No de nem is erről akarok én szólni, hanem arról a negyedórácskáról, amikor a helybeli tanerők – szíves vendéglátóink – felkutatták mindama hozzáférhető könyvet, amelynek a borítólapján valamelyikünk neve szerepelt, hogy kanyarítanók be ugyanazt a nevet a belső címlapra is. Ekkor jött oda hozzám a könyvtárosnő, és letett elém egy könyvet.
Gépiesen kotortam elő a töltőtollat, de azonmód meg is hökkentem. A vékony könyvecske óvodásokhoz szóló gyermekverseket tartalmazott, a könyvtárosnő pedig igencsak fiatalka volt, az a hamvasan és vasalt-tisztán fiatal, ami a szépnek legüdébb és legvonzóbb jelképe, a festők efféle titkosírással szokták tudomásunkra hozni, hogy a világ csodálatos, élni pedig veszettül érdemes, de azon a koron mégiscsak túl volt, amelyben az ember lánya effélékbe lapoz. Meg is kérdeztem, hogy miként értsem ezt, mire…
Mire enyhén elpirult, de persze csak az illendőség határain belül, és megmondta, hogy a könyv nem az övé, a könyv a könyvtáré, de ha már itt vagyok, ugyebár, miért ne kapjon kézhez a könyv minden leendő kis olvasója dedikált példányt?
Ugye, milyen mesterkéltnek tűnne az egyszerű és természetes gesztus után, ha én most a könyv és az olvasó szeretetéről, hivatástudatról és miegyebekről áradoznék?
Megjelent A Hét II. évfolyama 36. számában 1971. szeptember 3-án.
