Nem könyvből, nem kéziratból idézek, hanem csak puszta emlékezetből vetem papírra az alábbi versszakot:
Uram, a semmiből jövék,
Ó, engedj visszaszállnom!
A pihenésből születék.
És pihenésre vágyom.
A vers címe: Az üstökös. Azért üstökös, mert tizenhat esztendős koromban nem tudtam még pontosan, mit is jelent a román Luceafărul. És én annyi voltam, amikor ezzel a páratlan szépségű verssel megbirkóztam, és először próbáltam – persze csak magamnak – az anyanyelvemen megszólaltatni Eminescut.
No azért nem egészen csak magamnak. Valami véleményre is rettenetesen kíváncsi voltam. Eljuttattam tehát – nem éppen személyesen, mert azt hogy is merészeltem volna, hanem valamilyen rendkívül körülményes módon –, szülővárosom egyetlen hozzáértő férfiújának, Franyó Zoltánnak. Aztán vártam a választ lélegzetvisszafojtva Az üstökösre meg huszonkilenc társára, mert ennyi Eminescu-fordítást gépeltem le lopva az apámtól elcsent rotációs papírra, ennyit kapcsoltam össze kis füzetté. Gyerek voltam, amikor elküldtem, meglett ember, amikor visszakaptam, meglett ember, mögöttem egy egész világháborúval és jó néhány esztendős rabsággal, de lám, Zoltán bátyám nyilvántartott az élők sorába való visszaérkeztemkor, s valahonnan egy fiók aljáról kikotorta és visszaszármaztatta a „kéziratot“. Véleményt szerencsére nem mondott – sem első, sem pediglen második ízben. S akkor én immár érett fővel, tehát pironkodva futhattam át ismét félszeg próbálkozásaimat.
„Uram, a semmiből jövék“ – milyen árulkodó a rím avitt félmúltja. Arról árulkodik, hogy én Eminescu előtt mindössze két költőt olvastam: Vörösmartyt és Petőfit. Tehát még teljesen rendjén valónak éreztem a félmúltat, amelyet igaz, nem hallani már az utcán, de a költészetben nyilván megvan a létjogosultsága, ha én még nem találkoztam olyan költővel, aki a félmúltról lemondott volna.
Mondom, Vörösmartyt olvastam csak addig, nyilván véletlenül, mert az volt meg otthon kis, négykötetes, lila, ősrégi kiadásban. Aztán meg Petőfit, mert az viszont került valahonnan, és aztán négy vagy öt esztendeig le sem lehetett tenni. Ezen kívül akadtak még versek a gimnáziumi román tankönyvben, de csak olyanok, amilyenek a tankönyvekben lenni szoktak, s amelyek a tankönyvszerkesztőket nyilván mélyen megrendítik minden időkben – de csak őket.
Ám ugyancsak a tankönyvekben bukkantam rá valakire, aki egészen más volt, mint a többiek, aki álruhás hercegként kvártélyozta be magát különféle életbölcsességekkel magvas olvasmányszemelvények közé, s egyből magasan fölébük emelkedett az alant repdeső stíluspéldázatoknak. Első látásra lobogó üstökkel tűnt ki a jólfésültek közül, mintha csak véletlenül tévedt volna oda, azokra a lapokra, amelyeket be kellett magolni, amelyekből felelni kellett, de különösebb lelkesedést nem váltottak ki belőlünk, nebulókból. S ez a valaki Eminescu volt, akin, íme, betelt a nagy költők sorsa: még a tankönyvből sem maradhatott ki. Így rendeli ezt a nagy költők fejedelmi protokollja: olyan helyen is meg kell jelenniük, ahol kirínak a didaktikus környezetből, s ahova önszántukból aligha is kívánkoztak valaha.
Hogy a kötetére hol tettem szert, arra képtelen vagyok visszaemlékezni. Mert otthon nem volt meg, s valamilyen könyvet csupán azért megszerezni, mert tetszik, az igazán nem dívott abban az életkorban s akkori életkorom esztendeiben. De lám, valahonnan csak szert tettem reá, másként hogyan született volna meg a harminc fordítás?
Az üstökösön kívül az Anyám, A hársfa meséje, a Vénusz és Madonna – már csak ezekre emlékszem. Meg arra az áhítatos felfedező útra, a melyet újdonsült ismerősömmel tettem meg jobbadán éjszaka, panaszosan suttogó erdőkben, izzó fénnyel lobbanó csillagtengereken, és szegényes szobákban, ahol a Költészet magára marad és magányosan önti dalba fájdalmait, amelyeknek súlyát semmi más el nem tudná viselni, csak a dal – az olvasó már csak alig, főleg ha gimnazista, főleg ha még nem is annyira választ keres a maga kérdéseire, hanem inkább kérdést, amely a maga kérdésével rokon.
Így vált Eminescu útjelzővé az én ifjúságomban: útjelzővé egy nép és egy nyelv felé, útjelzővé egy világ felé, az emberség felé – sajátosan mély, sajátosan önmarcangoló, sajátos vallomású, és épp ezért az egyetemest kifejező emberség felé.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.
