Kezdetben vala a képírás. A hieroglifa, az indián írás. Egy állóalak: ember. Három álló alak: sokadalom, tömeg, nép. Persze kezdetleges volt és nehézkes. Persze le kellett róla mondani. Lassanként diadalmaskodott a föníciaiak ábécéje. Mert torokkal, nyelvvel, ajakkal előidézhető hang sokkal kevesebb van, mint élőlény, természeti tünemény, tárgy, elvont fogalom.
Mai ábécénket az egyszerűség, a közhasznúság követelményei hozták létre. Úgy tetszett, hogy véglegesen és diadalmasan. De csak úgy tetszett. Mert a távolságok csökkenésével, a népeket és földrészeket elválasztó távok összezsugorodásával egyidőben kiderült, hogy néha olyankor is okvetlenül szót kell értenünk, amikor nem beszéljük egymás nyelvét. Szót kell értenünk – mondottam –, de mit tegyünk akkor, ha ezt a szót sem kimondva, sem leírva nem értjük. Bizony, visszatérünk az egyiptomi papok bűvös és titokzatos módszeréhez: lerajzoljuk azt a szót. Mert amikor valaki reggel elindul Milánóból, és harmadnap Gdanskban van, akkor az illető nem ér rá magyarul, szlovákul, németül, lengyelül megtanulni. Még azt a néhány szót sem, amire feltétlenül szüksége van. Ha például kocsival jön, akkor sorompót kell neki rajzolni, ha sorompó közeledik, és mozdonyt, ha a vágány előtt nincs sorompó. Mert ugyan hogyan is mondják azt szlovákul, hogy sorompó? Hát lengyelül? Lerajzolni könnyebb. Jó, a közlekedésnek van néhánytucat táblája, bár ezeknek sem tartozik már mindegyike szorosan véve a közlekedéshez. Mert a kávéscsésze büfét jelent, a kés-villa vendéglőt. S ha betér az utas, akkor az egyik sarokban két ajtócska várja, az egyiken egy nő, a másikon egy férfi profilja. Ezt talán ne részletezzük.
Ám a képírás tovább terjed. A koponya nyilván életveszélyt jelent, és nem a közlekedésben, a stilizált villám magasfeszültséget. A palack a ládán törékeny árut, az ernyő olyat, amelynek nem szabad megáznia.
Van-e ennek az új nemzetközi írásnak valahol egy ábécéje? A forgalmi szabályzaton kívül nincs. S még az is a szemünk láttára gyarapodik új fogalmakkal. Akár a forgalmon kívüli.
A jelek ötletesek és közérthetőek, némi fantáziával bárki megérti, felolvassa őket első látásra. De vajon meddig? Nem haladunk-e világméretekben egy új nemzetközi képírásfelé? Nem lesz-e ennek mihamar számos (minden?) nyelven kiadott szótára? És nem volt-e akkor a mi ábécénk csak egy viszonylag kurta átmenet hieroglifák és hieroglifák között? Hát én ezt csak úgy megkérdezem. Talán csak magamtól.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 34. számában 1973. augusztus 24-én.