Tudom, olyan parázsba dugom a kezemet, amelytől jóérzésű íróember bölcsen óvakodik. De tessék nekem becsületszóra elhinni, hogy magam sem nyúlnék hozzá, ha a legcsekélyebb követelnivalóm volna. Ezzel szemben van egy adósságom, s az ilyesmi elől még a látszat kedvéért sem szép kitérni.
A tiszteletdíj, mint összetett szó is tükrözi a nemzetközi „honorárium”-ot. Olyan összeg ez, amellyel az íróembert megtisztelik. Nem kifizetik, nem a munkája ellenértékét adják, hiszen az sokszor megállapíthatatlan, talán többszöröse a megérdemeltnek, talán elenyésző és nevetséges hányada, hiszen mennyi lehetett A reményhez vagy a Vén cigány tiszteletdíja? Ezért jobb, ha az önkéntes zsenik és a szemérmes, de alighanem leendő halhatatlanok bürokratikus elkönyvelésekor abban maradunk, hogy nem a művet fizetik meg, hanem az írói fáradságot honorálják. Mert ha nem ebben maradunk, akkor minden négysoros és minden karcolat ellenértékének megállapítását nem a szerkesztőkre és nem a könyvelőkre kell bíznunk, hanem az akadémia plénumára.Lehet, hogy a száz esztendő múlva összehívandó plénumra…
Az igazság viszont mégiscsak az, hogy az író – ha nincs állásban – a tiszteletdíjból él. S mivel ez a jövedelme, mivel erre alapozza saját és övéi létét, kezd másképp viszonyulni hozzá, mint amit a tiszteletdíj neve kifejez. Na… hogyis?
A tiszteletdíjat, amelyet hajdan laptulajdonosok és kiadók olykor a zsebükből fizettek (és olykor az aprópénzükből), nálunk ma törvények állapítják meg. Hogy a törvény alkalmazása olykor méltánytalan-e, ezen lehet vitatkozni. De nem könyöradomány. Viszont: tiszteletdíj. És akkor nem szabad sértőnek lennie. Mert tudok például egy Horváth Imre négysorosról, amelyet egyik kiadónk még régebben – lévén sokadik kiadása az amúgyis rövid versnek – (bruttó!) hét lejre taksált.
Azt hiszem, el kellett volna tekinteni a tiszteletdíjtól.
Vagy azt tenni, amit a Meridiane Könyvkiadó egyik főszerkesztője tett – s amiért ez a cikk voltaképp íródott. Valamilyen elenyészően apró munkára kért fel, amelyért honoráriumot nem is várhattam, és nyilván nem is adhatott volna többet a fentebb említettnél.És akkor mit tett? Bekéretett a raktárból egy képzőművészeti albumot, és elküldte, egy levél kíséretében, amelyben megköszönte a munkámat.
S noha én ezt nagyon is jóleső tiszteletdíjnak éreztem, a nevét mégsem írom ide. Hátha meggyűlik a baja a könyvelőséggel…
Megjelent A Hét I. évfolyama 7. számában, 1970. december 4-én.
