A napokban ismét előkerült a számtalan polc egyikéről egy régi gyerekkori olvasmányom. Újraböngészendő, mint mindig, amikor az ember mondatokba temetett hajdani önmagára – hangulataira, fölfedezéseire, értékeléseire, naivságára – bukkan. Ez a munka egy 34-es almanach, a könyvbarátoké; nem emlékszem már, ki tett akkoriban feltétel nélkül boldoggá vele.
Most legfönnebb azon töprenghetem el, hogy lám, manapság a numizmatáknak székház-féléjük van talán, a bélyeggyűjtők tekintélyes állami intézmény köré tömörülnek, a méhészek pedig kongresszust tartanak, míg a könyvbarátok szemlátomást magukra maradtak.
S nem hinném, hogy a létszámuk megtízszereződése, megszázszorozódása, minőségük össznépi általánossá válása elegendő indok lenne erre. Még mindig hasznosnak éreznék valamely árnyalati megkülönböztetést az irodalom és a könyv szerelmesei között. No, de nem is ide akartam kilyukadni.
Jó néhány cikk és statisztika mellett ez az almanach a magyar irodalom időrendi táblázatát is tartalmazza. Még ma is ott nyílik ki – annyiszor felütöttem. S lásd fenti utalásomat a naivságra: szentírásnak fogadtam el akkoriban azt, hogy szépirodalmunkban nem csupán az Új Versek megjelenése nyitott korszakot, hanem az Elsodort Falué is. Hogy lefoglalja a szűkre szabott évszámok közül az egyiket.
Aztán igen, itt van az a néhány lapra terjedő írás, a magyar irodalom története dióhéjban a Halotti Beszédtől Ady Endréig. Akkoriban szinte betéve tudtam. S még ma is megragad egyik szűkszavú megállapítása, amely azt firtatja, hogy ha annak idején Mikes Kelemen Törökországi Levelei nem lappanganak oly hosszú ideig, talán az új magyar prózaírás fejezetét nyithatták volna meg.
Lehet ebben némi túlzás, hiszen mennyi volt ennek a lappangásnak az időtartama! Mikes halálától Kultsár István fölfedező kiadásáig mindössze harminckét év telt el. Ehhez hozzáadhatunk némi esztendőket Mikes életéből is, hiszen a remekművek hírnevét a szerzők meg szokták érni, de akkor sem lesz sokkal több belőle. S bizony meg kell mondanunk, hogy 1794 után sem hozott gyökeres változást a tekirdagi – akkor rodostói – stílus.
Pedig hogy milyen csodájává lehetett volna a maga korának, azt csak ma mérhetjük föl igazán. Amikor egybevetjük az évszázadnyi csiripelő, finnyáskodó, agyonnyakatekert stílt a negyed évezreddel ezelőttivel, amely nem csupán úgy hangzik, ahogyan akkor beszéltek, hanem ahogyan még ma is beszélnek. Ha semmi egyebet, de ezt jól megtanultam abból az igénytelen s rég feledésbe merült kis almanachból.
S azon tűnődöm most, hogy a 2200. esztendő gyermekei kinek, melyik kortársunknak érzik majd a legélvezetesebbnek, a jövendő legmaibbnak a stílusát, nyelvezetét?
Talán csak nem a még mindig legkortársabb Mikes Kelemennek?
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.
