Megtiszteltetésnek is vehetné Soltész József, hogy a Kriterion Forrás-sorozatában megjelent első kötete egyre-másra hozzászólásra készteti az irodalom bírálóit. Hiszen a felfigyelés egyöntetűsége azt jelzi, hogy van mire felfigyelni. De ezt csak a bírálatok száma jelzi, maguk a bíráló írások kereken kijelentik: nincs! Mert az újonnan megjelent könyv (Ez a pasas nem Beckett?) írója „tehetetlen és érzéketlen“ ember (Tömöry Péter, Előre, 1973. november 15.), aki megérdemli, hogy „mindenkinél komolyabban vegyük“ (Marosi Péter, Utunk, 1973. november 2.), talán azért, mert „kiválóan beszél, azaz ír“ (Szávai Géza, A Hét, 1973. november 9.), bár ahhoz képest ugyancsak Tömöry csekély 57 sort szentel az író nyelvi és képi pongyolaságai felsorolásának. Ugye, kapkodhatja a fejét a nyájas olvasó?
Ismétlem: mindhárom bírálat elmarasztaló. Nem utolsósorban a Marosi Péteré, aki már írása címében is szövegelésnek titulálja azt, amit Soltész cselekszik, és ezt a mindennél elítélőbb kifejezést könyörtelenül alá is támasztja, hogy aztán a már említett megállapítást tegye: „De hát ki érdemli meg inkább, hogy mindenkinél komolyabban vegyük, s a legszekánsabb igényességgel tiszteljük meg, mint Soltész József?“ Bocsánatot kérek, de miért érdemli ezt meg? Van talán titokban egy másik könyve, amelyet csak a beavatottak olvastak? Mert attól, amit erről a könyvről – bocsánat, erről a szövegelésről – ír Marosi Péter, vajmi nehezen bukdácsol el az ember a kétszer is idézett végkövetkeztetésig.
Nem kenyerem az irodalombírálat, még kevésbé az efféle hívatlan hozzászólás. De miután ezeket a cikkeket elolvastam, óhatatlanul eszembe kellett hogy jusson a könyv – még amikor referensként kéziratban olvastam. S mintha nem ezt a benyomást hagyta volna bennem. Elő is vettem rögtön a referátum másodpéldányát. Ha nem is teljes egészében, de engedtessék meg nekem, hogy legalább részleteiben újból végiggondoljam. Kissé a magam mentségére – hogy miként vetemedtem efféle fércmű pozitív értékelésére –, de inkább azért, hogy megmaradhassak a különvélemény mellett.
Tehát: „… Aminek csak a legkisebb köze van is a kis- és nyárspolgársághoz, az rettenetes büntetést kap ezekben a groteszkekben. A hősök elfelejtenek beszélni. Csak dünnyögni tudnak. Csak képtelenségeket. Ezt a képtelenséget Soltész parancsolja rájuk. És korántsem a mai nyugati abszurd áramlatokból meríti, hogy onnan olvassa a fejükre. Nem! Belőlük hámozza ki, a nyárspolgári létből hámozza ki a groteszket, az abszurdot, a nyárspolgár szűkös nyelvkincséből bányássza ki, az embertelenségből, a durvaságból, az érzéketlenségből, az ostobaságból. Soltész jó író, kiforrott író. Másként nem tudta volna megtenni még azt is, hogy ebbe a prózai panoptikumba szinte észrevétlenül becsempéssze a lírát is. Például a Várom a holnaputánt című írással. Amely alig különbözik a többitől, mégis szépséggel, melegséggel telített. Rá is fér mind a szépség, mind a melegség arra a világra, amelyet itt Soltész József kitesz közszemlére. Ráfér a busz kártyásaira-némbereire, ráfér a vartyogó, alattomos órásmesterre, a műsündisznóra szoruló atyára – viszketegsége ellen – meg a férjével békát fogató feleségre. Meg azokra is, akik verébkosztra szorítják magukat, hogy eljussanak Korfuba. Még Müller bácsira is a Müfül-ből, Müller bácsira, akit mindvégig sajnálunk, hiszen egy magából kivetkezett bandának, huligánoknak a céltáblája és áldozata – de a végén bizony kiderül, hogy minden emberi melegsége mellett csak kibuggyan belőle a szamár árának a vágya.”
No csak ennyi, ebből is kiderül, hogy más véleményen voltam, s nemcsak, ami az értékítéletet illeti, hanem az írásművek értelmezését és létjogosultságát is. Ugyanakkor meghökkentett, hogy két olyan kifejezés is szerepel a referátumban, amelyet az említett bírálatokban viszontláthattam. Az egyik az „érzéketlenség“. Szerintem Soltész ebből hámozza ki (ebből is!) a groteszket, kimutatja, leleplezi, kipellengérezi. Szerintem … Tömöry Péter szerint ezt már azért sem tehette meg, mert maga az író érzéketlen. Hogy mekkorát tévedhetett kettőnk közül valamelyik! A másik a „panoptikum”. Szerintem „prózai panoptikum“. Szávai Géza szerint: „stíluspanoptikum“. Elismerem, hogy az ő kifejezése a találóbb. Találóbb általában – és Soltész írásaira is. De ha ketten is észrevettük – méghozzá egymástól függetlenül –, hogy panoptikumban járunk, miért sóhajtozunk folyton, hogy itt valaki a carrarai márványt pocsékolja? Riasztó jelenségek torz bábui között miért keressük Michelangelót?
Miért kérjük számon Soltésztól a hagyományos novellát (Marosi, Tömöry, Szávai), amikor ő nem azt írt? Mert ott áll a címlapon? Elég baj, hogy ott áll. És ugyancsak a referátumból derül ki, hogy tavaly februárban a címlapon még ez állt: Szatírák, karcolatok. Azóta ez valamiért (hibásan!) megváltozott. De ezért talán mégsem kellene másképp olvasni a könyvet! Nemcsak a referátumot, a könyvet is újra elolvastam. Főleg, hogy azóta hat írással bővült. És továbbra és még inkább az a véleményem, hogy Soltész eredeti, csöppet sem szokványos hangot ütött meg prózánkban – illett volna tehát inkább erről tárgyalni, újszerű erényeiről és az újszerűséggel együtt járó gyöngékről. Amint többé-kevésbé higgadtan vagy indulatosan, de egymásnak feltétlenül ellentmondóan három felől kergetni vissza a sémába, ami remélhetőleg nem fog sikerülni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 50. számában, 1973. december 14-én.
