Gyermekkoromban olvastam s éppen ezért soha el nem felejtem, hogy Jókai Mór egy ízben megirigyelte az arabok ötven kifejezését a kardra, elannyira, hogy túl akart tenni rajtuk. Ha a vívószerszámra nem is talált annyit, de összeszedett százat a harcra, verekedésre, tettlegességre a viaskodástól az elpáholásig, felképeléstől az elfenekelésig s attól, hogy hajba kap, egészen addig, hogy falhoz mázol.
Konklúziót viszont nem vont le nyelvünk ilyen természetű gazdagságából.
A tájszavak közt keresgélve egyszerre csak azon kaptam rajta magamat, hogy én is gyűjtögetek: mennyi minden sértőt, csúfondárost tudunk egymásról mondani. Első helyen az elmebeli fogyatékosság, az ügyefogyottság áll. A közismert szókincs is elég gazdag, hát még a kevésbé közismert. Mondhatom, hogy az az áhé, az az ácsori-vicsori, az a bányák, bánga, böndész, az a bédó, az a balogsüti, az a bagi, sőt Balázs adósa, az a csulyu, sőt ergója, az a kalakóca, nyavicka, nyámándi pipeember, az a sobakfejű tandi, az a tili-bógyi, talóka, tankó, sőt tabkó és tajbász is. Nem minden kezdőbetű szerepel, de mindegyikből kitelnék egy jókora csokor.
És milyen kimeríthetetlenül veszik célba a tájszavak a testi rendellenességet! A sor itt is végtelennek tetszik. Mert aki nyurga, az nyilván gór, s ha még kissé görnyedt is, akkor hajógos. Ha sovány, akkor tetszés szerint nyuzga is lehet vagy mizger vagy nyiza. Akinek a termete a szokottnál alacsonyabb, az lyuki, illetve tempe, illetve posza – de ha ráadásul még köpcös is, akkor renkesz is lehet, cöpekes is, meg vackos is. Ha rövidlátó, akkor kedvemre mondhatom silának vagy vaklandónak, ha lúdtalpú, akkor természetesen gangaláb, ha nagy ajkú, akkor vagy ajkók vagy bélett szájú. De lehet ferde szájú is (csempe) vagy orrondi, azaz nagyorrú.
Még itt sem áll meg a tudomány: jönnek a tulajdonságok. A csavargó rüherongy, a senkiházi potomember, törnyő, a lusta penye vagy ágyterhe, a beteges az vánda, sindevész vagy nyavott, a szórakozott gabógyás, a feledékeny eszefitty, az ügyetlen pedig tácso is lehet, teszetosza is meg tirinákó. Nem szólva arról, hogy a szokatlanok meghatározására fölhasznált közismertek is jórészt tájnyelvi csúfondáros szavak. Aztán van külön női szakasz is. A borzaskatát nem kell magyarázni, a perepács az karicsapanna, tehát nyelves, a lányok anyja vénlány, míg a ceverét és a safarinát nem taglalnám: van rá elég közhasznúvá lett kifejezés is.
Ha ennyi jót is tudnánk egymásról, és ilyen színesen, találóan!
Megjelent A Hét V. évfolyama 38. számában, 1974. szeptember 20-án.