Van-e olyan szorító, amelynek kötelein belül a szimfonikus zene közelharcot kénytelen vívni a könnyűzenével? Bartók a Sej cicával, Beethoven a fényszórók hódítókörében éppen nyeregbe került csillagokkal? Ha képletesen vesszük, akkor a zenei műveltség, a zenei közízlés gereblyél állandó porondot a párviadalnak. De én most konkrét, kézzelfogható és nagyon is leszűkített szorítóra gondolok. Mert ilyen is van.
A zene rendszeres terjesztésének műszaki forradalmát a rádió kezdte volt el. És meglepően zárkózott fel melléje a televízió, noha eleinte azt hihette volna az ember, hogy elég a zenét meghallgatni, hogy a mozgásban lévő valóság képszerű sugárzása nem adhat hozzá sokat a zenei élvezethez – bármilyen minőségű zene élvezetéhez – a hangszerek megszólaltatóinak és az énekeseknek szoba-közelibe, szék-közelbe hozásával. A gyakorlat nyilván mást mutat, s ezen nincs mit vitatkozni, bár itt is másként szolgálja a vizualitást a kétféle zene képi megjelenítése.
Aki Ojsztrahot látja hegedülni, közelebb kerülhet Beethovenhez, aki egy divatos énekesnőt néz meg, az a dallamon felül idomokat is kap, hajviseletet és nem utolsósorban okosan adagolt szemfestéket.
De kissé elkalandoztunk, hiszen csak annyit akartunk leszögezni, hogy a zene terjesztésének ez a két műszaki eszköze bölcs műsorpolitikával következetes fejlesztője lehet a zenei közízlésnek.
De íme, a gramofon után megszületett a zene forgalmazásának egyre elterjedtebb eszköze, a magnó. Rádiótól és tévétől abban különbözik, hogy csak azt muzsikálja, amire tulajdonosának ízlése szomjazik. S mivel elég drága portéka, másrészt a megvásárolható és tárolható szalagok kilométerei is végesek, itt üthető fel a véresen komoly szorító egyazon családon belül. Ahol az egyik szülő a szimfonikus zenéért rajong, a másik a Sejcicáért, a gyerekek pedig a villamos gitár éppen soron levő félisteneiért. Aztán van is gyürkőzés a javából, nekifutás, knock out…
S miközben ezt a kérdést forgatgattam magamban, betértem egy könyvesboltba. s miután végig tallóztam a legújabb hazai kiadványokat, áttértem az importált könyvekre. S akkor jöttem rá, hogy itt is szorítóban vagyunk: Agatha Christie és Chandler kontra Német László vagy mondjuk Déry Tibor. S mind a tiszteletre méltó öreg hölgy, mind a divatos amerikai krimiszerző lóhosszal győz.
Vagy hogy a szorító kezdeti képrendszerén belül – a ringen belül – maradjak: kiütéssel.
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án.
