Tetszett-e már észrevenni, hogy magyarul nyelvi színről beszélünk, de ha idegen szóval akarunk élni, akkor ugyanazt a sajátosságot plaszticitásnak nevezzük? Tehát domborzatnak, a szemlélet egészen másféle beállítottságából vagy érzékenységéből eredően, nem erőteljesebből és nem halványabból, hanem másféléből, mert ugyan kinek is jutna eszébe sorompóba állítania Mona Lisát a milói Venus ellen? A képzőművészetet is bizonyára az absztrahálás szigorúbb törvényei vezérelték, amikor kevés – és naiv – kivétellel rákényszerítette az alkotót, hogy vagy a dolgok színét, vagy a formáját válassza.
De kanyarodjunk vissza a nyelvhez, a nyelvi színhez, és állapítsukmeg nagy sajnálkozva, hogy az utóbbinak sokkal tágabb teret biztosítanak az emberek közötti ellentétek, mint amennyit a szép egyetértés kihozhat a párbeszédeinkből. Mert ha nem a szépíró semleges remeklését vesszük, hanem az élőbeszédet, akkor a mélyrétegek sokkal csillogóbb kristályait veti felszínre egy rövidke utazás a zsúfolt buszon vagy a villamoson, mint egy tisztelgő látogatás jövendőbelink szüleinél. És minél zsúfoltabb a jármű, minél fáradtabbak és idegesebbek az utasok, annál eredetibb fénnyel, annál szivárványosabban csillognak azok a kristályok is. Ez már sajnos így van, tenni, szólni, berzenkedni ellene: falra hányt borsó.
És akkor hogy állunk a plaszticitással? Nem sokkal különbül.
Mert azt mondja az ősi tapasztalat, hogy az ember akkor tanult meg alaposan és igazából valamely más nyelvet, amikor azon a másik nyelven folyékonyan tud már veszekedni. Tehát az ékesen szólás itt is egy bizonyos beállítottságot, az érzelem negatív hőfokát feltételezi. Nem egy táj szépségeit kell nyilvánvaló szóbőséggel ecsetelni tudnia, nem kézikönyvbe felvehető szerelmes levelet kell tökéletesre csiszolnia a más nyelv bátor felfedezőjének és meghódítójának, hanem ugyancsak a zsúfolt buszon kell letennie a nagy vizsgát, amikor is nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy melyik lökte meg a másikat, és nem marad más hátra, mint szaporább beszéddel és plasztikusabb nyelvi plaszticitással alátámasztani egy szál keskeny pallóként ingadozó igazunkat.
És akkor senki se csodálkozzék rajta, hogy e sorok írója a más nyelvek szorgalmas, de mégsem egészen tökéletes elsajátításának a híve marad.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.