Élvezettel böngészem a Hetest és az Utunk Ki hitte volna-rovatát is. Elsőnek mindig ezekbe olvasok bele. Vádolhatnak érte kárörömmel, talán önzéssel is (megint nem rólam szól!), de én ezeknek a könnyed, humoros megjegyzéseknek főleg a komolyságát szeretem. Jó érzés, hogy komolyan vesszük a mesterségünket, jó érzés, hogynem lehet büntetlenül ostobaságotpapírra vetni. Még véletlenül sem… Derülök a tárgyi tévedések helyreigazításán, és helyesnek tartom a stiláris vétségek kipécézését is. Az utóbbit ráadásul keveslem is.
Mert minél többször kerülünk terítékre, annál gondosabban olvassuk majd el azt, amit talán gondatlanul vetettünk papírra. Nemcsak mennyiségileg keveslem ezeket a szellemes rendreutasításokat, hanem minőségileg is. Mert a kirívóan nevetségesre – tehát a hálás témára – szakosítják magukat. Mert ha arról van szó, hogymiként írunk, akkor a csudabogarakon túl is körülnézhetünk a házunk táján.
Szó se róla, az utóbbi időben örvendetesen meggyarapodott a nyelvművelő írások száma, főleg a népszerűsítő jellegűeké. El is olvasom őket egytől egyig, némelyikre rábólintok, némelyikre megcsóválom a fejemet – a nyelv őrei és a nyelv művelői között mindig is sor került apróbb torzsalkodásokra. Ezeket a torzsalkodásokat is hiányolom, lévén a nyelvművelő cikkek szerzői kivétel nélkül nyelvészek.
S ha nemrég dicséretesnek mondtam az Ifjúmunkás ama kezdeményezését, hogy Kosztolányi nyelvápoló írásaiból idéz, érthetetlennek tartom a mai tollforgatók távolmaradását erről az izgalmas porondról. Közönyről szó sem lehet – magánbeszélgetéseinkben jelentős helyet foglal el a kérdés. Parázs vitáknak voltam fültanúja – olvasója szinte soha. Pedig az ilyen írásoknak ott lenne a helyük valahol középen a tudományos és a népszerűsítési szintű közlések között, a gyakorlat, a szerszámpróba jogán.
Örök viadalban saját mondatainkkal, változások észlelőiként, tanúiként és (urambocsá’!) eszközlőiként lenne ezekről a kérdésekről éppen elég mondanivalónk. És bizony csak a jóra való restség akadályozhat meg a kifejtésében. Néha talán össze is röffennénk. Egymással, esetleg a nyelvészekkel is. Annak is hasznát látnák, író és olvasó egyaránt. Mert az oktatgatóírásoknál mindig is vonzóbb volt a szenvedélyes vita Ha elég szenvedélyesen szeretjük azt, amiért lándzsát törünk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 22. számában, 1973. június 1-én.
