A kismartoni Eszterházy-kastély udvarán – a tulajdonos Svájcban az épületet turisztikai látványosságként adta bérbe az államnak vagy talán a városnak – mindenekelőtt a legnagyobb osztrák harangot mutatják meg, amelyet hat férfi kellett hogy meghúzzon. S utána mindjárt az anekdota következik, hiszen jól tudja a Cicerone, hogy szép dolog az építészet, például a reneszánsz, de másképp hallgatják a turisták a művészettörténeti fejtegetéseket, ha a megfelelő pillanatban egy olyan igazándi pletykát is tálalnak hozzá, olyat, amin egy darabig el lehet csámcsogni, s amit aztán odahaza is el lehet mesélni, mert faragott árkádokat albumokban is láthat az ember, de a pletyka az bizonyíték rá, hogy ott jártunk, bizonyítéka annak, ami napjainkban gyakorta becsesebb a műveltségnél: a jólértesültségnek.
Megtudjuk tehát, hogy az épületet olasz mesterek emelték, fel is cicomázták az udvar belső négyszögét fönt 365 maszkkal, fennebb pedig ötvenkettővel, amiből szépen kikerekedik az esztendő napjainak és heteinek száma. Csak éppen valami konfliktusba keveredtek az uraság tiszttartóival, s akkor mit is tettek volna egyebet, mint hogy a legrútabb pofákat úgy faragják meg, hogy azok a már említett tiszttartókra hasonlítanak.
Jó kis sztori, a turistacsoport kedvére derülhet rajta, otthon majd el lehet mesélni, lám én is följegyeztem, és már mesélem is. Főleg mert ott a kastélyban még egyszer eszembe juttatták. Megnéztük a termet, ahol Haydn harminc évig muzsikált, és ahol a gyermek Liszt is föllépett, megnéztük a rács mögé lakatolt töméntelen kottát — köztük Haydn, Mozart és Beethoven kéziratait is. A kották magántulajdonban vannak, de azt már hiszi a piszi, hogy ki tudja milyen ismeretlen remekművek rejtőznek közöttük, ez már megint a turisták érdeklődésének a felcsigázását szolgálja, akár egy nem hivatalos Szent Konstantin csontváza az üvegkoporsóban.
És megmutatták a szobrot, amelyről a tiszttartók ismét eszembe jutottak. Antonio Canova munkáját, amely egy nőt ábrázol, eredetileg Beauharnais Jozefinát s aztán Eszterházy Leopoldinát. Mert Napóleon közben elvált, nem kellett már a szobor, az eszterházyaknak viszont szobor kellett, hát egy kis retussal ezt is meg lehetett oldani. Szegény Jozefina, szegény Leopoldina! És szegény Canova!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 16. számában, 1973. április 20-án.
