– Hihetetlen dolog történt velem tegnap, egészen hihetetlen – mesélte egyik író barátom. – Fogorvoshoz mentem, s képzeld, a várószobában ott ült egy púpos hadirokkant (hogy lehet egy hadirokkant púpos?), és időnként felsóhajtott „Klementina, Klementina, a szantálfa holdtöltekor elvirágzik!” S már nem is tudom, ő volt-e bolond, vagy nekem ment el az eszem, mert ült ott egy torzonborz fiatalember is, aki elgondolkozva bólogatott, olykor elővett a zsebéből egy flaska rumot, nagyot húzott belőle, majd megjegyezte: „Az én nagynéném csak tömte, tömte a kacsacsőrű emlősöket, és mi haszna lett belőle? Tintafoltos ifjúsága ma is magányosan lobog egy szikár szárítókötélen…“
Próbáltam minél távolabb húzódni tőlük, de akkor bejött egy félszemű tűzoltó, megállt peckesen a várószoba közepén, néma fejhajtással üdvözölte a púpost meg a torzonborzat, s aztán szigorúan megkérdezte tőlem: „Uraságodnak nem volt véletlenül egy ikertestvére a negyedik bében?“ Alig tudtam kinyögni, hogy bizonyára összetéveszt valakivel, de a tűzoltó változatlan szigorral méricskélt, majd nem éppen barátságos hangon közölte velem: „Igen, az ilyenek tagadják le még az öreganyjukat is!“ – „Meg a nagynéniük tintafoltos ifjúságát, hogy a kacsacsőrű emlősökről ne is beszéljek…“ – hagyta rá a torzonborz fiatalember, és ismét szájához emelte a flaskát. „És mi lett a pályaőr kovás puskájával? A pályaőr kovás puskájára csak emlékszik uraságod?“ – folytatta gonosz arckifejezéssel a félszemű tűzoltó. Kétségbeesetten pillantottam a fogorvos ajtajára, hogy nem az ideggyógyászatra nyitottam-e be véletlenül – de nem, az üveglap kizárt minden tévedést. „A szantálfa holdtöltekor elvirágzik – felelte helyettem a púpos hadirokkant –, s aztán már bármit lehet faragni belőle. Például puskaagyat, kovás puska agyát…” Már azon voltam, hogy kereket oldok, de akkor nyílt az ajtó, és a fogorvos engem szólított.
Odabent elmondtam neki mindent, mire elgondolkodva nézett ki az ablakon: „Klementinára gondol? – kérdezte. – Nem tehet róla szegényke, hogy a szantálfa holdtöltekor elvirágzik. Mindazonáltal, ami a kacsacsőrű emlősöket illeti…
– Nem tudom, öregem, hogy kerültem ki onnan – fejezte be a barátom. – És azt sem, hogy mindez megtörtént-e, vagy csak álmodtam.
Szegény, csakugyan siralmasan festett. Szemlátomást alaposan megviselte az a rövid idő, amit együtt kellett töltenie múlt héten közölt novellájának hőseivel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.