A könyv: 200 oldalas, 42 esztendős. A címe hivalgó: Ki kicsoda? Az alcím már szerényebb: A bánsági közélet lexikonja.
Szerkesztője, aki talán érzi is ezt, s aki közel egy évet dolgozott a könyvön, kijelenti a bevezetőben, hogy: „Nemcsak a hadvezérek, kokottok és bukott császárok életrajza érdekes, a nap szürke robotosainak életküzdelme is megörökítésre méltó“.
A cél tehát nemes, és alighanem önzetlen. Erre utal a bevezető zárószava is, amely kijelenti, miszerint szerkesztő senkinek köszönettel nem tartozik, senkitől szívességet nem fogadott el. Hát akkor nézzük meg, mi kerekedett ki ebből a tisztán altruista kezdeményezésből. (A neveket mindenképp megváltoztatjuk, mert az illetők gyermekei élhetnek még, és talán nem lelkesednének az újraközlésért.)
Nos: „Hornung Lajos, varjási gazdász és tűzoltóparancsnok. Jól énekel és a bőgőt kitűnően kezeli. Egyébként családjának él.“ És valóban, ki tagadná, hogy a bőgő kitűnő kezelése „megörökítésre méltó életküzdelem“? Tovább: „Lengyel Ferenc, hentes és csemegekereskedő. 1897-ben Lippán született, idegenben, magára utalva nevelkedett, szereti a sportot, felesége, szül. Nagy Vilma a jótékonyság terén buzgólkodik.“ Ez ellen ki szólhat? Vagy: „Michael Péter, csatádi kocsigyártó. Apja is kocsigyártó. Idegenben, saját szorgalmából tanul. Csatádon a kocsigyártásban képezi ki magát. Jelenleg Csatádon kocsigyártó, a helybeli dalegylet vezetőségi tagja. Foglalkozásának és családjának él.” És megint: „Hohl József, hölgyfodrász, iskolai előtanulmányok után a fodrász szakban praktizál, majd Budapesten és Bécsben egészíti ki tudását. Végül önállósítja magát, és ma több helybeli egyesület tagja.“ No és egy utolsó: „Guttmann József, temesvári trafikos, taxi- és háztulajdonos. 1888-ban Temesváron született. A szülői házban saját szorgalmából tanult. (Ő is!) Újságárus lett, majd portás, később ház- és taxitulajdonos. A Felebaráti Szeretet asztaltársaság pénztárosa… felesége szintén a jótékonyság terén fejt ki értékes munkásságot.“
Talán elég is ennyi. Amit tréfának is vehetne az ember, ha nem lenne komoly, és ezért szomorú is. Visszateszem a polcra, ki tudja, hány példány van még ebből a díszes kiállítású könyvből. Szakmabelieknek szívesen kölcsönadom. Nem árt, ha az ember tudja, hogy négy évtized múltán miről írhat az utód ilyen groteszk-szomorú jegyzetet.
Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.